Késő esti beszélgetés Makkai Ádámmal - Tamási Orosz János a beszélgető társ.
"...érvényt szerezni a nép szavának..."
Késő esti
beszélgetés Makkai Ádámmal
Akik ma este
megszólalnak, indította Szondi György főszerkesztő a Napút lapbemutatóját 2017
januárjában, valamennyien részesei, vagy résztvevői voltak az 1956-os
forradalomnak. Vastaps köszöntötte Makkai Ádámot, akit személyesen köszönthettek
e rendkívüli est nézői és szereplői, majd gondolatait is élvezhették s
értelmezhették; kiemelkedő kortárs alkotóművészünk ugyanis az est utolsó
harmadában egy rövidnek indult, de hosszabbra "sikeredett" dialógusra is
vállalkozott, mindannyiunk örömére. Olvasóink most e beszélgetés szerkesztett
változatát olvashatják[1].
* * *
Tamás Orosz
János: - Mindenekelőtt köszönöm Szondi Györgynek azt, hogy itt lehetek,
felkérése következményeként. S köszönöm Makkai Ádámnak a dialógus lehetőségét;
különösképpen azért, hogy e hosszú versciklus pódium-előadása után további
fárasztó processzusnak veti alá magát – mindannyiunk örömére. Nos, vágjunk bele.
Két nappal ezelőtt, amikor Makkai Ádámot fölhívtam, megkérdezte: nagyjából hány
éves vagyok, ki vagyok? Mondtam, hogy egy-egy folyóiratban szerzőtársak is
voltunk néha, évtizedekkel ezelőtt; egy-két perc alatt – félszavakkal -
eljutottunk odáig, hogy valamely szerkesztőnk milyen tisztes kort élt meg, de
más valakit oly gyorsan elvitt a rák; így futottuk végig azok neveit, akikkel
volt szerencsénk együtt dolgozni. A beszélgetés után, letéve a telefont,
percekig nevettem ezen: két öreg irodalmár találkozik, és számba veszik,
lajstromozzák halottaikat. Valahogy ez a velünk élő tanatológia. Nos,
mint mondtam az imént: vágjunk bele...
- Az első
kérdés, amit fölírtam, kapcsolódik – ezért tértem ki a pontosításra - ehhez a
véletlen elszóláshoz: tisztázni kéne, mégis kinek a forradalma volt 1956? Mert
annyiszor félreértelmezik, belemagyaráznak, elhallgatják, túlfecsegik,
túlbeszélik…
Makkai Ádám:
- Rendkívül bonyolult a kérdés… A világtörténelemből nem lehet csak úgy
beleugranunk a helyi magyar történelembe. Ezért inkább egy ókori közmondás
fölidézésével élnék, ami így szól: megkérdezik Hérakleitosztól, hogy bele
lehet-e lépni kétszer ugyanabba a folyóba? Akárki akármit mond, végül senkinek
nincs igaza. Mert van, aki azt mondja, lehet, mert a Duna az a Duna,
akárhányszor lépsz bele. De a fordítottja is igaz, mert az a víztömeg, ami
átfolyik a lábaink között, később már nem ugyanaz a víztömeg. Mindenkinek igaza
van. Az emberi történelem tele van ilyen féligazságokkal, paradoxonokkal. Úgy
paradoxon, hogy látszólagos ellentmondás, ami egy igazságot fejez ki. Ha ezt
fogadjuk el, – a paradoxon definícióját – akkor azt mondhatjuk, hogy ’56
egyrészt a huszadik pártkongresszusé volt[2],
másrészt azoké a szerencsétlen gyerekeké, akiket a háztetőkről, lesből lőttek le
az ávósok. És a verekedés úgy kezdődött, hogy mi visszaütöttünk. Melyik az igaz?
Lehet ugyanabba a folyóba lépni kétszer, vagy nem? A Szovjetunió kezdett
szétmenni, ez tükröződött a vezetőség gondolkodásában. Nem lehetett Sztálin
dicsőségét a végtelenségig folytatni, hiszen több százmillió ember gyilkosa
volt. Ugyanakkor nem lett volna utcai harc belőle, ha nem kapunk sortüzet a
Kossuth téren a háztetőkről. Mind a kettő igaz. A nép csinálta, tehát
népfölkelés volt, de egy olyan, világtörténelmi kapcsolódással bíró helyi
népfölkelés, amely adott történelmi pillanatban keletkezett: amikor egy
terrorral összetartott álbirodalom, a Szovjetunió, már nem bírta tovább.
Tamás Orosz
János - Mondhatjuk, netán, hogy ha az 1953-as fordulatot, enyhületet hagyják
végig úgy fejlődni, ahogyan az kirajzolódott a vasfüggöny mögötti országokban,
akkor nincs is forradalom?
Makkai Ádám - Nem voltam ott, azokban az országokban;
nem tudom, a lengyelek szívén és agyán mi ment keresztül… És nem voltam ott
Kelet-Berlinben, ahol valami elkezdődött, de ebben az egész évben volt valami.
Lám, ennek az egyesületnek az a neve, hogy „Napút”. Próbáljuk meg szó szerint
értelmezni: egy olyan út, amin a Nap megy. Mit jár körbe a Nap? A Zodiákus 12
jegyét… Kos, Bika, Ikrek, Rák, és így tovább. Van olyan történelemszemlélet,
amely a konstellációk szempontjából nézi az eseményeket. Tehát mondhatjuk, hogy
az 1956-os forradalmi év benne volt a csillagokban.
Tamás Orosz
János - Igen, de vajon ’58 benne volt-e? Kinek a csillagában volt benne az
1958-as leszámolás? A magyar bolsevizmus politikai ellenzékében, amelyik a
kommunista ellenzék hatalmát biztosította ezzel, vagy az oroszok mozgatták a
bábukat?
Makkai Ádám - Megint mind a kettőben. Vagy mind a
háromban. Nem lehet szétválasztani őket. És ez az egész forradalom,
nem-forradalom, büntetés, megdicsőülés, mind összefüggött azzal a ténnyel, hogy
az emberiség a Halak korszak végéhez érkezik. Olyan, mintha babonás volnék,
pedig ez matematikai tény. Aki nem törődik az asztrológiával, nem érti, mi
történik a karórájával. A karóra a Zodiákus 12 jegyét ábrázolja. Ha kinézünk az
ablakon, látjuk, hogy a nap télen bal kéz felől kel fel, nyáron, június 21-én
jobb kéz felől kel fel – ebben sorsszerűségek rejlenek. Benne van rövidtávon egy
pro és egy kontra: a nép fellázadt és a népet megbüntették. Ugyanannak a
ciklusnak a tézise/antitézise egyszerre. El kell tudni fogadni, azt, hogy
látszólagos ellentmondások igazságokat takarnak.
Tamás Orosz
János - Hogyan fogadjuk el? Egyfelől ez a hatalom folyamatosan más magatartást
akar elérni a polgárainál, s a polgárok megpróbálnak ennek megfelelni; vagy ne
próbáljanak? Milyen viszony alakul ki így a hatalom és a polgár között,
változik-e mindkettő pozíciója, vagy ugyanaz marad?
Makkai Ádám - Megint mind a kettő. Miközben állandóan
tágítjuk a kereteket, próbálunk minél több érvényt szerezni a nép szavának,
annál elkeseredettebb ellenállásba ütközünk fölülről. Ez egy tenzió, ez egy
feszültség, harc, harci kérdés, amit nem szabad alább adni.
Tamás Orosz
János - Igen, csak mennyire köteleződjünk el a hatalom felé?
Makkai Ádám - Hogy értve?
Tamás Orosz
János - Azt mondod, ne adjuk alább, alakítsuk ki az egyéni, saját
határvonalainkat, tágítsunk az egyéni határainkon, de előbb-utóbb a két
határvonal össze fog ütközni. Lehet-e békésen átrendezni ezt a két határvonalat?
Makkai Ádám - Valószínű, hogy nem. Mi a helyzet a
migránsokkal: hányan vannak, és hol akarnak letelepedni? Mióta megy ez a háború!
A keresztes lovagok óta? A francia hadjárat a Szentföld felszabadításáért? Soha
nem gondoltunk arra, hogy nekünk, ennek a századnak a végén – és most – az
arabokkal lesznek csatáink. Az ember szíve elfacsarodik, amikor hallja a derék,
jó Ferenc pápát, aki azt mondja, hogy nyisd meg otthonodat a menekültek előtt.
Jézus követe azt mondja, hogy ha arra kényszerítenek, menj el egy mérföldre,
menj el kettőre. Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ilyen s ez a formája
a krisztusi szeretetnek – ám megvalósíthatatlan. De e felé kell törnünk, ami
úgysem fog sikerülni rövidtávon, ám az ember csak azért is megpróbálja a
maximumot kihozni magából.
Tamás Orosz
János - Kétezer éve toporgunk egy helyben – teljesen egyetértek veled. Talán
bejárhatatlan, ám mégis ez a követendő út. Ez s más hangsúly-elváltozás, ez a
hangsúly-közvetítés az alkotóművészekben, írókban is mindig másfajta
koncepciókat állít fel. Te láthattad: a nyugati magyar emigráció sem homogén,
ahogy mondják. Magyar vendégprofesszorokkal is találkoztál, akik a Kádár-érából
jöttek és hazatérve nagyon szívélyesen írtak rólad a hazai lapokban, vagy
személyes naplóikban. Említhetem például Karinthy Ferencet, kinek nagyon szép
sorait olvastam rólad[3],
de azért odaírta, hogy valami ezzel az Ádámmal nem stimmel. Tehát olyan
nyitottak ezek a találkozások mégsem lehettek. Te hogy emlékszel erre?
Makkai Ádám - A hajdani emigráció eléggé szét volt
szórva: én Chicagóban éltem, ami közel van a kanadai határhoz. Kanadában jöttek
össze a volt jobboldali emberek, például a Magyar Csendőrök Országos Szövetsége
is ott volt, Torontóban. Oda kirándulva a Szent Koronával és nyilaskereszttel
lehetett „evezni a vizeken”. Ha valaki azt merte mondani, hogy a demokráciának
voltak jó vonásai, például, hogy az Esterházyktól elvették a földjeiket, akkor
azt mondták, állj, te már fertőzött vagy, veled nem lehet beszélni! A magam
részéről ott baloldali liberálisnak számítottam, többekkel együtt, amit azzal a
ténnyel tudok illusztrálni, hogy amikor megalakítottuk a Kodály Zoltán
Társaságot, amiről mindjárt kérdezni fogsz (látom ugyanis, hogy kezdünk
visszaevezni a közös „puskához”), akkor kik is voltak a jelenlévők? Először is
két nyugati kanadai volt, a Vitéz György és a Kemenes Géfin László. Angliából
részt vett Gömöri György és végszóra, váratlanul beesett Karinthy Ferenc. Mit
keres Karinthy Cini egy ’56-osok által alapított irodalmi társaság estjén? Én
Kodály Zoltán Társaságnak neveztem el abból az okból, hogy egy napon van a
születésnapunk: december 16-án született Kodály Zoltán, jelentéktelenségem és
Beethoven. De én nem lettem zeneszerző. Kérdeztük Cinitől, hogy miről fog
beszélni? (Egy olyan bérházban laktunk, ahol volt egy 200 főt befogadni képes,
nagy vendéglátó terem, mint ez a helyiség, talán picivel nagyobb…) Kérdezte,
hogy „miről akarjátok, hogy beszéljek?” Mondtam, hogy „drága Cinikém, ami
eszedbe jut, vagy édesapádról, ha akarsz valamit, nagy szeretettel hallgatjuk…”
Zárójelben mondom, amit tudni kell, hogy Cini a legkarakánabbul és legbátrabban
viselkedett az egész ostrom alatt. Az én édesanyám második férje, Kocsis Lajos
építészmérnök és Cini osztálytársak voltak és egy padban ültek. Ez eleve kizárta
minden ellenségeskedés alapját. Az én emlékeimben ott van a Balatonnál Kocsis
Lajos, a nevelőapám és Karinthy Cini, és én vagyok a labda, akit dobálnak a
vízben ide-oda. Ezek után kiderült, hogy Karinthyék üldözött zsidók voltak és
kellett volna valaki, aki elrejtse a dolgaikat. Anyám vállalkozott erre és
kimentettük a Karinthyék ezüstjét. Erre mi történik a továbbiakban? Az ostrom
kellős közepén ülünk egy parányi bunkerben, 25-26 ember, korom, füst, kis mécses
ég… Rendkívül szoros helyzetek… Éjfél után kettőkor megverik az ajtót: „Ignácz
Rózsát keresem!” Ő volt a mamám. Mindannyiunkban megfagyott a vér, ki az, mit
akar?… Félig kinyitjuk az ajtót és belép Karinthy Cini egy ekkora nyilas
karszalaggal a vállán. „Ne féljetek, nem kell megijedni, csak egy kis kávét
hoztam!” Lerakott egy fél kiló babkávét, anyám homlokon puszilta és Cini eltűnt
az éjszakában. Rendkívül bátor ember volt, és az ember azt mondja, ha ilyen
káderekkel voltunk teletűzdelve, mint ő, akkor miért volt antiszemitizmus
Magyarországon? A magyar humor, a pesti humor szülőatyja Karinthy Frigyes. A
Lógok a szeren és a Tanár úr kérem c. művei a klasszikus nevelésemet
biztosították tizenéves koromban. Megint a dialektikához jutunk vissza: volt,
aki attól félt, hogy a magyar paraszt nem jut be az egyetemre, mert nincs elég
pénze, nincs elég összeköttetése. Minden száz orvostanhallgató közül 95 zsidó
származású és a magyar paraszt ki van rekesztve a saját hazájából. Igaz, vagy
nem? Ha utánanézünk ennek, kiderül, hogy van benne némi statisztikai igazság. A
túlzás ott van, hogy ez átment aktív antiszemitizmusba és zsidóüldözésbe, amit
persze Magyarország keservesen próbált kompenzálni azzal, hogy a németekkel
milyen viszonyban voltunk, onnan származott minden, ami ezt a térséget uralta.
Tamás Orosz
János - Bár itt szívesen elidőznénk még, de térjünk vissza a Kodály Zoltán
Társaságra: miről beszélt végül Cini?
Makkai Ádám - Mondtam, hogy „Cini drága, temessük el
a múltunkat és inkább a viccekre emlékezzünk a múltunkból, mesélj valamit
édesapádról!” Mindenki tapsolt és nagyon élveztük, amiket mondott. Rendkívül
élveztük a Karinthy család humorát bemutató anekdotákat. Egyik tréfájaként a
mondataiba fűzte: őt a rendszer küldte ki, hogy puhítson minket. Mi meg mondtuk,
hogy küldjenek többet, őket majd mi puhítjuk vissza. Kérdezte, mije vagyok én
ennek a Kodály Zoltán Társaságnak? A dugóhúzója, feleltem. „Mi az, hogy
dugóhúzója?” Jönnek a tengeren a leplombált palackok, mi nem tudjuk, mi rejlik
egy-egy palackban: jó szellem, gonosz szellem, tréfáló szellem, micsoda… És
nekem az a feladatom, hogy politikai jobbra vagy balra hajlás nélkül kihúzzam a
palackból a dugót és engedjem, hogy a benne rejlő szellem kifejtse önmagát.
Tamás Orosz János - Igyekeztél középen
maradni – ami nem is volt olyan könnyű, és ma sem az. Sőt... Fentebb
meghatároztad magad: a baloldali liberális szerzők közé tartoztál. Tegyem hozzá:
akadtak az emigrációban olyanok, akik téged simán lekommunistáztak. Talán nem
lenne illő megkérdeznem és ezzel feszültséget, konfrontációt kelteni, hiszen nem
akarok én sem idecsempészni mai ideológiai harcokat, de meg kell mondjam:
könnyesre nevettem magam, amikor az interneten, főleg a mostani Szent István
Rend után, olvastam a liberális oldalról érkező „rezsihuszár”,
„kurzusbérenc”, „szélsőjobber” és az ehhez hasonló, téged lesajnáló
megjegyzéseket. Ezeket hogy kommentálod, vagy veszed tudomásul?
Makkai Ádám - Először is sokkal rosszabbat vártam.
Apám „révén”, aki jobboldali politikus volt, s egyébként kétszer ült börtönben.
Amikor a németek elfoglalták Magyarországot 1944. március 19-én, akkor kétszáz
ember közül ő volt az ötödik helyen a delegáltak között. Ezek voltak: Tildy
Zoltán, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Ferenc, Laky Dezső és Borkai János. Borkai
Jánosról tudni kell, hogy ő vezette be a Numerus Clausus törvényt, ami egy
borzasztó szomorú dolog volt, mert tehetséges embereket kiszorított az
egyetemről. Apámat elvitték a németek, hat hónapot ült, kiszabadult,
végigcsinálta az ostromot. Miután átjött az első pontonhídon Pestre, szembe jött
vele két ÁVH-s és az egyik leszólította, hogy „Makkai, én magát letartóztatom!”
Megkérdezte, miért? „Hol volt maga 44-ben?” „Kérem szépen, akkor én még a
Gestapo foglya voltam.” Végül nem bántották őt fizikailag. Amolyan kevert káder
volt. Anyám református pap lánya, erdélyi nemességből, apám apja Magyarország
koronaügyész helyettese volt. Ő folytatta a híres frank-pert. Magyarország úgy
tudott az első világháborús adósságoktól megszabadulni, hogy frankot hamisított.
Nagyapám bizonyította be, hogy ezek hamisak, mert nem voltak gombostűvel
átszúrva. A francia kispolgár ugyanis azért, hogy „apád, anyád idejöjjön”,
gombostűvel átszúrta az ezres frankot. A magyar pénz olyan tökéletesen volt
hamisítva, hogy nem lehetett észrevenni, csak pont az hiányzott, hogy
gombostűvel legyen átszúrva, és nem volt.
Tamás Orosz
János - Ha már frank-per, igaz az a legenda, hogy ennek a tárgyalásán el is
hangzott: Trianon miatt meg kell büntetnünk a franciákat?[4]
Makkai Ádám - Nem tudom, nem voltam ott, én csak
’35-ben fogok kibújni az aszfalt alól… De kétségtelen, hogy akkora traumát
szenvedett a magyarság a trianoni területvesztés miatt, hogy az jóvátehetetlen
mindmáig. Egyszerűen jóvátehetetlen. Ezt a világtörténelemnek, az Egyesült
Nemzeteknek kéne jóváhagyni. Úgy tudom, hogy az amerikaiak még a mai napig sem
írták alá a trianoni békeszerződést. Nem tudom, hogy Trump fog-e ilyen régi
dolgokat elővenni, de valószínűtlen…
Tamás Orosz
János - A komolytalant komolyra fordítva, a világpolitikában minden
előfordulhat, bár beszéltünk róla, hogy minden pro és kontra, semmi nem az, csak
viszonylagos csupán. Van ennek reális esélye, lehetősége?
Makkai Ádám - Merem remélni, hogy nem lenne rossz.
Most egy rendkívüli esemény volt Erdélyben, a magyarság jóval nagyobb része
szavazott, mint azelőtt. Ennek következtében bekerültünk a parlamentbe. Lehet
ott is demokráciát csinálni, csak dolgozni kell rajta.
Tamás Orosz
János - Lehetne persze, nálunk is lehetne éppen, csak dolgozni kéne rajta... A
Kodály Társaság után következett egy másik tevékenységed: a hontalan írók
központjában, a Györgyei Klára által vezetett hontalan írók PEN-központjában
vezetőségi tag voltál. Elég furcsa volt ott is az összetétel, Varga László
személyében például a kereszténydemokrata szállal is kapcsolatba kerültél. Rá
hogy emlékszel? Vele is ott ültél a vezetőségben…
Makkai Ádám - Nagyon kevéssé. Az egész csoport a Yale
egyetem körül kerekedett ki; ott alakult ki egy baráti társaságból. Klári nagyon
vágyott arra, hogy ő is elismertebb író legyen. Nagyon jó színdarabokat írt,
darabokat fordított, például, aminek nagy-nagy sikere volt, a Macskajátékot. Én
a New York-i részlegben kevesebbet voltam jelen, mert borzasztó nehéz témát
választottam a doktori disszertációmhoz, az angol nyelv idiómarendszerét[5].
Azzal volt rengeteg küzdelmem. Állandó levelezésben álltunk azonban Györgyei
Klárával, járt előadásokat tartani Chicagóba Határ Győzővel, ők régi ismerősök
voltak. Két óra repülőút volt köztük, de nagyon jó barátság. Én kevésbé voltam
mozgatója a dolognak, csak mint pályaszéli drukker vettem részt a történetben.
Tamás Orosz
János - Fantasztikusan sokszínű kaleidoszkóp alakult itt ki, ha csak
villanásokra, gombostű átszúrásokra érintjük a nyugati magyar irodalmat, azt,
ami abból általában megemlítődött. Tudunk mi erről eleget? Hatott ez valamikor
bármennyire is Magyarországra?
Makkai Ádám - Hatott. Nagyon jó bibliográfiák vannak.
Én ahhoz a csoporthoz tartoztam, amelyikhez Kemenes Géfin és Vitéz György, a
calgariak. Amikor megjelentek Faludy Gyurkával, nagyon sokat beszélgettünk. Volt
Chicagóban, Torontóban egy nagy előadás-sorozat. Aztán ott volt egy nagyon
régi-régi nagy magyar értelmiségi, a Lukács János[6],
aki fantasztikus könyvet írt Churcill és Hitler összeütközéséről[7].
Ő az egyetlen Széchenyi nagydíjas író egyébként, idős ember, most már a 90-en
túl van. Akkor Angliából jött át Gömöri György, és a calgariak közül ott volt
Kannás Alajos, aki méltánytalanul elfeledett, kitűnő magyar szonett író volt,
aztán Baránszki Laci… Nagyon kitűnő tudósok vannak itthon Magyarországon, nagyon
kis információ elég, nem kell elkeseredni, csak neki kell ülni és ki kell vájni
ezeket a dolgokat. Ez akkor vált különösebben konkrét, nagy feladattá, amikor
elő kellett állni a magyar költészet angol antológiájával. Valódi fejfájást
okozott nekem. A kezdeményező Papp Áron egészen fiatalon meghalt. Akik
maradtunk, szerkesztők: összekülönböztünk, hogy ki legyen a könyvben és ki ne
legyen benne. És akkor ő beteg is lett és lemondott, és az én nyakamba zuhant az
egész, pedig én voltam a junior member,
a fiatalabb tag akinek még hozzá kellett sürgősen tanulnia a dolgokhoz. Így is
körülbelül hat-hét évem volt még a határidőig. Mire finisbe értünk,
Magyarországon már Göncz Árpád volt a köztársasági elnök. Nagyon szerettem, mint
írót és műfordítót, és mint műfordítót szerettem volna fölkérni, hogy írjon
előszót egy költői antológiához. Akkor írt is egy oldalt, ami megjelent magyarul
és angol fordításban. Azt kell, hogy mondjam, a legszebb vallomás volt a magyar
nyelvről, és nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy Göncz Árpád írta. Az
antológia 1200 oldalas, két vastag kötet lett, még lehet kapni belőle, a Tinta
Kiadó árulja őket[8].
Miután sikerült beletenni az erdélyiekből és a felvidékiekből jó néhányat, a
Dél-vidékiekből jó néhányat, azt az illúziót keltette a kötet, hogy itt egységes
magyar irodalom van. De mi tudjuk, hogy nincs igazán egységes magyar irodalom,
de ugyanakkor legyen! Ez megint a „lehet-e ugyanabba a folyóba lépni egyszer
vagy kétszer”… Odáig terjedt a siker, hogy a Nobel-díjas Seamus Heaney a Times
Library Sutherland-be írt egy cikket, amelyben elmondja az antológiáról: óriási
hézagpótló, amely egy eddig ismeretlen irodalmat mutat be angolszász területen,
és mindenkinek ajánlja. És akkor ennek a következménye az lett, hogy ünnepeljük
a magyar irodalom világirodalomba való bevonulását. Hogy ne csak angolul legyen
meg két kötetben, hanem legyen meg a környező országokban, német nyelven,
francia nyelven, olasz nyelven, spanyolul, orosz nyelven, és a Távol-Keleten
japánul és kínaiul. Öt európai nyelven és két nagy távol-keleti nyelven jelenjen
meg. Legnagyobb örömömre szolgál, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumát
érdekli ez a project, ezért nemsokára összeülünk és megpróbáljuk feltérképezni,
miből mennyit kell lefordítani és mit lehet a régiekből fölhasználni.
Tamás Orosz
János - Engem lenyűgöz az optimizmus, én általában a negatív hullámokat erősítem
mindig. Hallottam Faludy Györgyöt arról beszélni, hogy „Hogy el fognak engem
felejteni tíz éven belül!”. Kannás Alajos kiváló szonetteket írt, de megírta a
Kormos köveket, ami egy időben ugyan olyan opus volt, mint most a tied, de
valahogy a kettő együtt nem megy ünnepségeken sem, meg egyéb helyeken sem…
Makkai Ádám - Pedig én külön lefordítottam a Kormos
köveket, a teljes ciklust, és egy külön kis könyvben meg is jelent, de nem az
antológiában.
Tamás Orosz
János - Én az ünnepségekből hiányolom. Ha azt vetem össze, hogy mi felejtődik
el, mit hagyunk ki, és kiket ásnak elő a múltból, akkor nem tudom, hogy a
negatív hullámokat ne hagyjam-e életben tovább azzal együtt, hogy minden fajta
pozitív hullámot szívesen fogadok. Nagyon sok rokonszenvező arcon látom, hogy
velem nem értenek egyet, veled annál jobban.
Makkai Ádám - Hadd állítsalak meg egy másik jeles
költővel, itt van Petőcz András barátom, akivel Chicagoban ismerkedtem meg. A
Mózsi Ferinek abban nagy szerepe volt, hogy utaztatott magyar költőket. És
amikor a wyomingi egyetem (az International …program) meghívott téged, akkor
megjelentél Chicagoban.
Petőcz
András - Köszönöm, hogy ezt mondod. Nekem emlékezetes pillanat volt,
amikor megismerhettelek. És Mózsi Ferinek köszönöm, aki szegény már nincs
köztünk és nagy veszteség, de köszönöm, hogy összehozott minket. Nagyon örültem
neki.
Makkai Ádám - Mózsi Ferinek sok jó tulajdonsága volt, ezek közé nem tartozott a szó szoros
értelmében vett verstechnika – Feri szabad verseket írt. Nagyon nehéz volt
egy-egy képlékeny rímre rábeszélni. Az egyetlen módszer volt az ő verseihez,
hogy az ember lerövidítette őket. Ragyogó önkritikájára vall, hogy ő ezeket le
is közölte a Szivárványban. Vettem 12 Mózsi verset és csináltam belőle 6-ot.
Egy hangot nem tettem hozzá, csak kitöröltem belőle, amit feleslegesnek találtam
és így nagyon jól olvasható versek lettek belőlük. A Feri ezt nem vette rossz
néven, hanem őszintén megköszönte, ez volt a csodálatos benne.
Tamás Orosz
János - András megérdemli, hogy kiemeljük, de ha itt körbeszalad a tekintetem,
akkor például megérdemli üdvözletünket Bokor Levente - lassan teljesen magába
roskadtan ül, hiába, elszaladt az idő -, kiváló költőnk, hadd hívjam fel a
figyelmedet rá, nagyszerű, remek ’56-os megemlékezését olvastam nemrég. Suhai
Pali – hiába néz ki az ablakon – ő is nagyszerű verseket ír. És mindannyian
nézzünk lassan az ajtó felé, mert azt hiszem, eléggé elfáradtunk, gondolom, te
is.
Makkai Ádám - Nagyon szépen köszönöm a meghívást.
Tamás Orosz János - Zárásképpen,
kicsit elhamarkodottan, hadd kérjelek fel a folytatásra. Szerintem e fél óra
alatt – ha több, akkor a nyakamat szegik, tehát mondjuk, hogy csak ennyi idő
volt – olyan ismeret- és intenzíven átadott élményanyag zúdult ránk, amely
szinte követeli: meséljük el az életedet hosszabban, akár a Napút hasábjain!
(Szegény Szondi Gyuri gyomra hadd görcsöljön most…)
Szondi György - Mindenkinek köszönöm a türelmet és
nagyon köszönöm ezt a beszélgetést a végén! Amit mondott Tamás Orosz János, azt
mintha a lelkemből csente volna. A műhelyünk azonnal és örömmel készen áll, csak
szülessen meg. Nagyon szurkolok és örülök neki.
Mindenkinek köszönöm az együttlétet,
az ittlétet, a türelmet, az odafigyelést! Köszönöm mindenek előtt Makkai Ádámnak
azt, amit letett, azt, amit
alkotott a nagyszerű Erdélyi György barátunk az ő és mások műveinek
beleszövésével, ami azt hiszem, hogy mindannyiunknak nagyon nagy élmény volt. Én
már másodszor láttam, de ugyan úgy lenyűgözött. Köszönöm Tamás Orosz Jánosnak a
beszélgetést, Buzás Hubának, akinek el kellett már indulnia Veszprémbe, írásai
tolmácsolását és Harsányi Katalinnak, akinek azon túl, hogy sikerült
megszólaltatni és a lapunkban szerepeltetni, köszönöm, hogy szívét-lelkét
napokon át beletette abba is: édességek és sütemények sokaságával várja önöket
terülj-terülj asztalkáink szokott helyén. Ehhez mi hozzátettük a sósat, szavaim
után tehát már bor, víz, falatkák és Katalin-sütemények várnak mindannyiunkat.
Köszönöm!
[1]
Megjelent, kicsit később, ebben a lapszámban; remek, olvasásra ajánlható művek
társaságában: Késő esti beszélgetés Makkai Ádámmal http://mkdsz.hu/content/view/37097/210/
[2]
Amelyen először kerültek nyilvános beismerésre a szrtálini diktatúra
„túlkapásoknak” nevezett bűnei, így – többek között – a Gulag-deportálások is.
[3] Karinthy
Ferenc: Napló I.-III. Littoria Könyvkiadó, Budapest, 1993
[4] A
tárgytól természetesen nem óhajtottam eltérni, de a „városi legenda” alapját
vélhetően ez az idézet teremtette: „Amikor mi a térképészeti intézetnek naiv,
hiszékeny és a törvényekben járatlan embereivel, szakmunkásaival az
ezerfrankosokat négyszeresükre nagyítottuk, arra gondoltunk, milyen jó volna
ennek az országnak a területét is a négyszeresére nagyítani. És amikor a
papírt merítettük ki abból a vízből, akkor szemünk előtt megjelentek a
gyönyörű Kárpátok vizei és folyói.” (Részlet Gerő László őrnagy, a per egyik
elítélt vádlottjának vallomásából). A történet számos szakirodalmából egyet
mindenképp érdemes olvasóink figyelmébe ajánlanunk:
http://epa.oszk.hu/00900/00995/00013/pdf/ablonczyb.pdf
[5]
https://www.degruyter.com/viewbooktoc/product/3879
[6] John
Adalbert Lukacs - születési nevén Lukács János Albert - (Budapest, 1924.
január 31. –) Széchenyi-nagydíjas magyar származású amerikai történészről esik
szó.
[7] A
párviadal: a nyolcvannapos párbaj Churchill és Hitler között, 1940. május 10 -
július 31. (1993) ISBN 9630755998
[8] In Quest of the Miracle Stag I-II. The Poetry of Hungary, International
Association of Hungarian Language and Culture, 2003, ISBN 9632108140