"...rög ide, rög oda, pillanatnyilag a növekedésünk az unió élvonalába tartozik. Nem csoda, hogy a különféle elemzők egyre emelik a várható GDP-re vonatkozó jóslataikat."
A
földön járva, fősodorban
Ha egy
ország hányatott történelemét sorozatos veszteségek és vereségek jellemzik, nem
meglepő, hogy lakosai készek a panaszkodásra, és ugyanakkor szomjaznak minden
sikerre. Felelős vezető ilyenkor nemcsak választási siker érdekében törekszik
arra, hogy az eredményeket tudatosítsa. A nemzet lelki egészsége követeli meg,
hogy a megvertség érzete helyén remény járja át az embereket.
Nyilván
mindenki tudja, hogy hazánkról beszélek. Nem akarok most azokkal a beteg lelkű
emberekkel foglalkozni, akik mindezt tudva a „tanuljunk meg kicsinek lenni”
butaságát hirdetik, és minden sikerről kimutatják, hogy voltaképp kudarc.
Van
azonban egy másik veszély, ha átesünk a ló túloldalára. Nyolc évnyi sikeres
kormányzás után büszkén lehet sorolni a valóban lelkesítő mérőszámokat. Az
alacsony munkanélküliséget, az adófizető, tehát állásban lévő emberek számának
látványos növekedését, az alacsony inflációt, a csökkenő, szinte eltűnő
kamatokat, a termelés erőteljes növekedését, a házasságok és a születések
számának növekedését, a hosszabbodó várható életkort. Ezek tények. De az is
tény, hogy a lakosság jelentős része keveset észlel mindebből. A bérek egyes
ágazatokban látványos emelkedése, sőt az átlagbér növekedés hallatán a
nyugdíjasokban felvetődik a kérdés, miért nem emelkedik az ő juttatásuk? A jó
adatok után csalódást keltő, hogy az osztrák életszínvonal továbbra is
elérhetetlen messzeségben van.
Olyan
hírekkel is találkozunk, amelyek egyszerre örvendetesek és elszomorítók.
Ilyennek tartom a rászoruló gyermekek ingyenes nyári étkeztetését. A nyolc év
alatt a keretnek mintegy kétszeresére emelése jó dolog, a most 134 ezerre
becsült rászoruló viszont sajnálatosan sok. Ráadásul alighanem ennél többen
lennének jogosultak, de ez a 134 ezer nehéz helyzetben élő gyermek is világosan
mutatja: szegény országban élünk.
Vágyhatunk ugyan az az osztrák színvonalra, ők az unió élvonalába tartoznak, az
egy főre eső GDP összehasonlítható áron számolva az uniós átlag 128 százaléka, a
miénk pedig csak 68 százalék. Ez magyarázza, hogy sem a bérek, sem a nyugdíjak
nem emelkednek rakétasebességgel. A hangsúly a termelőberuházásokon van, de ez a
terület sem fejleszthető korlátok nélkül. Piacképes és versenyképes termékekre
van szükség, s az ezen a téren létező növekedési korlát miatt nem lehetséges
minden munkaképes embert itt foglalkoztatni. Viszont bármi jobb, mint segélyen
élni, ezért érdemes olyan építkezésbe fogni, ami bár nem termelő beruházás, de
létrehozása munkaerőt köt le. Az ellenzék által sokat szidott és a polgári
oldalról is gyakran megkérdőjelezett stadionépítések is ide tartoznak.
Szegény
nemzet vagyunk, de emelkedő pályán haladunk. Az előbb említett mutató, az egy
főre eső GDP, egy százalékponttal emelkedett tavaly. Hosszú út vezet Ausztriáig,
de legalább közeledünk. büszkék lehetünk, s legyünk is az eredményekre, de
képzeletünk ne szálljon el a fellegekbe. A földön kell járnunk, bármily rögös az
út.
A fenti
ábra azonban megmutatja, hogy rög ide, rög oda, pillanatnyilag a növekedésünk az
unió élvonalába tartozik. Nem csoda, hogy a különféle elemzők egyre emelik a
várható GDP-re vonatkozó jóslataikat.
Zárjuk
hát Arany János szavaival: bízvást, mi bent vagyunk a fő sodorban, vásznunk
dagad, hajónk előre megy.
Surján
László