"Érdekes, tanulságosan szórakoztató kaleidoszkópba pillanthat bele az, aki birtokába veszi a – véleményem szerint – könyvheti kínálat legizgalmasabb kiadványai közé sorolható kötetek egyikét: az Önlexikon (kortárs magyar írók önszócikkei) címet viselő lexikon-parafrázist." - Tamási Orosz János írása
Tamási
Orosz János
Kinek
önlexikon, kinek ön lex ikon
Bravúrkötet
a könyvheti forgatagban
Érdekes,
tanulságosan szórakoztató kaleidoszkópba pillanthat bele az, aki birtokába veszi
a – véleményem szerint – könyvheti kínálat legizgalmasabb kiadványai közé
sorolható kötetek egyikét: az Önlexikon (kortárs magyar írók önszócikkei)
címet viselő lexikon-parafrázist. Szívem szerint tovább fokoznám a dicsérő
mondatokat, ám helyzetem ettől óvakodni kényszerít, lévén magam is birtokolván
abban néhány oldalt. Emiatt talán szólnom róla sem épp előnyös lépés, ugyanakkor
épp e szituációban erre való biztatást is fölfedezni vélek. Hiszen, ha már
lehetőségem nyílt arra, hogy önmagamról írjak, de úgy, mintha nem én tenném,
akkor miért ne írhatnék ugyanezen aspektusból a könyv egészéről? Leginkább arra
szorítkozva: miért látom én ezt a kötetet az egyik legizgalmasabb kortárs
kiadványunknak?
A válaszért
keletkezésének gondolatáig kell visszakanyarodnom. Szondi György,
jeles bolgarista műfordító, a Napút és Napkút műhelyek létrehozója, remek
főszerkesztője „csapott le” az általa írt előszóban megnevezett Szénási Ferenc
hozott anyagból merített ötletére; egy hasonló ívet s tematikát követő olasz
enciklopédiára. Maga az ív pediglen: az önszócikkre fölkért alkotók kívülről,
távolabbról, egyes szám harmadik személyben fogalmazott módon mutassák be
személyiségüket, tevékenységüket; mindazt, ami szerintük fennmarad róluk egy
majdani szócikkben, de arról se feledkezzenek el, amiről – szerintük – az
utókor, bizony, el fog. A felkérés szövegezéséből „adja magát” az önirónia
képessége, de elsődleges és nyilvánvaló az a lehetőség, hogy az alkotó e
szócikkben mindenekelőtt – adja magát.
A kötet bő két
évig készült, az első fölkérő levelek 2015 tavaszán, kora nyarán indultak a
címzettekhez, eleve igen tág – mondhatni: provizórikus - korlátokat szabva,
mind a közelítés-beavatás módját, mind terjedelmét, mind határidejét illetően.
Szigorúan betartandó időhatár csak ez utóbbit illetően született, de ez is
akkor, amikor már közeledett a kötetbe szerkesztés munkálatainak legvégső
pillanata. Ami érthető cezúrát jelent: mozgó vonatra még csak-csak föl lehet
kapaszkodni, de mozgó nyomdahengerre ugyanezt tenni - az már elég erős kihívást
jelenthet. Nos, a végeredményt immár lapozgathatják az olvasók; s mint mondtam,
roppant sajátos képet nyerhetnek az irodalom birodalmáról, ám elsősorban arról,
hogy ezt néhányan hogyan akarják látni s láttatni. Mint egészen fentebb már
olvashatták: kinek önlexikon, kinek ön Lex Ikon...
Tűnődéseink
már a „néhányan” pontosításával elkezdődhetnek. Szondi főszerkesztő előszava
világosan s homályosan egyaránt fogalmaz: bőven négyszáz fölött volt a
fölkértek száma, s a kötetben végül kétszázharminchárman szerepelnek. Tegyük
hozzá: kéziratot senkinek nem adott vissza, s emeljük ide pontosan idézett
mondatait: „A kötetben szereplők névsoráért egyedül én felelek. Tudatos a
bármely tán elvárható-kívánatos kánontábor elkerülése. (Tudatos ekként a
megkeresésre választ se adó vagy hárító távol-maradók, «a hiányzók» lajstroma
is?) Nemigen volt mérce a megjelent könyvek számossága, nem volt az – az
ismertség foka sem.” Azt gondolom: ennyi bőségesen elegendő ahhoz, hogy e
sorok olvasója képet alkothasson a kínált kötetről; de, bővítvén a képet,
„cizellálván az ikont”, elmondom: miért is dicsérem-dicsértem oly annyira első
mondataimban?
Mert – talán
nem csak számomra – sokat mondó az a sokféleség, mellyel ki-ki élt a felkérésben
körvonalazódó lehetőséggel. És talán a kelleténél is sokat mondóbb az a „hiány”,
amire az összeállító is utal; lehet mögötte időhiány, de lehet-jelenthet tudatos
távolságtartást is. Ez utóbbi miértjének vélelme pedig önmagában bizonyítóbb
erejű lehet, mint a valóság; egy közömbös, vagy éppen hogy az olvasótábor
igényét, érdeklődését szolgáló helyzetben passzívnak maradni – mondjuk úgy:
furcsa. Hiszen ez a helyzet lényegében a leghálásabb föladat egy írónak:
„játszani is engedi”, játszhat tehát, megmutathatja, mi rejtőzik az élet szigorú
tényadatai mögött, elszámolhat tartozásaival, bemutathatja követeléseit,
kiválhat váltói mögül, vallhat megváltójáról, egyáltalán – érdessé s érdekessé
teheti magát, vagy épp fölöltheti az éretlenség álarcát, ki még, épp ezért, még
mindent kimondhat. Akár, nota bene, arról is meséltethet „valaki mással”: miért
nem akart mesélni valaki másként sem önmagáról. Ez a lehetőség fölkínálta a
hallgatás lehetőségét, s ha valaki e helyett a hallgatást választotta-választja,
nos, annál ékesebb beszédek csak közéleti kampányok során kötik le – gúzsba –
figyelmünket. De szóljunk azokról is, akik nem hallgattak, hanem hát – hogy is
mondjam – kint is vannak, bent is vannak a szóban forgó összeállításban, s akár
ez is tűnődőbb lapozgatásra készteti az olvasót.
Aki kedvencére
rákeresve azt látja, amit amúgy is tud, tudott: az önszócikk fölsorolja a
megjelent köteteket, cím, évszám, kiadó, fölötte a szerző titulusai, alatta
díjai, na de hol van a szerző? Tudjuk: ezekben. Na de hol maradt mindennek
árnyéka: a művek lelke, lélegzete, hol a beléjük rejtett remény? Vagy írónak
lenni – ennyi? Beosztások, stallumok, könyvtártagkönyvek, s bársonypárnán pihenő
kitüntetések? Meglehet, ez valóban fontos, na de itt és most csupán elmaradt
kézfogást jelent az olvasóval. Még szerencse, hogy sokan bőséggel kárpótolnak
bennünket, engem, az olvasóként szólót is, a kötet lapjain. Egy remek ötlet
kerek, egész megvalósulása így ez az Önlexikon; kiváló mondatok születtek azért,
többnyire, hogy elvegyülve a Parnasszus Cupidóival váltsák be vágyaik s váljanak
ki ki-ki dicsőségére. Hangsúlyozom: bölcs gondolat-szűretre sarkalló kiadvány
lett végül, kiváltképp mindenki figyelmére érdemes, akit érdekel (még) kortárs
irodalmának világa – s akit nem, az is lelhet inspirációt itt erre is, arra is.
Érdekes,
tanulságosan szórakoztató kaleidoszkópba pillanthat bele az olvasó, miképp
önmagam, aki azért – szerzőtársként – tartozik egy kacsintással a netán itt
akaratlanul megbántott íróknak; fenntartván azt, amit az önirónia lehetőségének
elherdálásáról mondtam, sérteni, meg, senkit nem állt s nem áll szándékomban.
Tudja, aki tudja: e sorok írója is „érzékeny ember, így hát könnyen sért meg
másokat”. Idézet a kötetből, koppintottam, hogy kitől, keressék meg. A
kutatás közben nem ez lesz az egyetlen mondat, amellyel gazdagabbá válnak s
váltódnak – ezt megígérhetem.
(Önlexikon.
Kortárs magyar írók önszócikkei. Összeállította: Szondi György. A Cédrus
Művészeti Alapítvány kiadványa, Budapest, 2017)
A kötet
bemutatója az Ünnepi Könyvhéten: június 8., péntek, 14. óra, Vörösmarty tér, az
Oroszlános kút melletti színpadon. Moderátor: Szondi György.