"Első megközelítésben érdekes szellemi kalandozásra hív bennünket Nagyatádi Horváth Tamás verseinek füzére. Aki úgy kezd egy kötet megismerésébe, hogy előbb átpörgeti, itt-ott beleolvas (tudom, meglehetősen rossz szokás, no de hát így vagyunk ezzel minden találkozás esetében; szemébe nézünk az ismeretlennek, elidőzünk a tartásán, megfigyeljük, ösztönösen, mondatfűzését, hanglejtését), az érti, mire utalok." - Tamási Orosz János írása
Tamási
Orosz János
"...látni a siker sivár díszletein túl..."
Versek: a szürkület fénybe szűrődései
Első
megközelítésben érdekes szellemi kalandozásra hív bennünket Nagyatádi Horváth
Tamás verseinek füzére. Aki úgy kezd egy kötet megismerésébe, hogy előbb
átpörgeti, itt-ott beleolvas (tudom, meglehetősen rossz szokás, no de hát így
vagyunk ezzel minden találkozás esetében; szemébe nézünk az ismeretlennek,
elidőzünk a tartásán, megfigyeljük, ösztönösen, mondatfűzését, hanglejtését), az
érti, mire utalok. Ám jelen esetben a szerző mire is hívja fel figyelmünket, már
a belső tartalom, a versek előtt? Nem kevés érdekes körülményre.
Ott van
mindjárt a hátsó borítólapon olvasható szöveg a szerzőről, kitől mintegy
azonnal el is határolódik a közreadó. Aki váltakozó minőségű versekről
beszél, s valamilyen ambivalens személyes viszonyról, mely sok éve megszakadt
már a közreadó s a szerző között. Ami amúgy üdvös játék, ám első kötet esetében
azonnal mintegy lezárást jelezni előre, hangsúlyozni, „hogy másfelé fordultam”,
meglehetősen zavarba ejtő. Hiszen „hagyatékként” kezelni s közreadni a
műveket, amolyan kvázi szerzőként, nem más, mint azok magukra hagyása. S bár a
vers útja s hivatása tulajdonképpen ennyi is lenne, egyedülvalóságukat
megjelenteni az egyedül való világban, de azért tudjuk: minden sikeres vers
mögött ott áll egy költő. Aki jól járt, hiszen a vers őt választotta. Tréfa ez,
bár nem tréfálok. Érthető talán, hogy – ismétlem, első kötet esetén – súlya van
az efféle lezárásnak. Különösen abban a megközelítésben: ugyan lírikusi toposz,
de szentül hiszem igazát, hogy a vers keresi meg a szerzőt, megtalálja, fogja s
vezeti valaki kezét; a mélyen ihletett pillanatokban nincs költő, ki pontosan
értené: hogyan született az a vers, mely, íme, ott lélegzik, nyújtózik,
forgolódik a kéziratpapíron. S a szerző nem léphet a vers elé, nem léphet el
tőle, nem jelezhet valamiféle kívülmaradást, még a legkomolyabb játékösztön
kedvéért sem. Különösen abban az esetben nem, s ez most fenn áll, ha erőteljes,
helyenként korszakos jelentőségű, de mindenképp egyedi hangú lírában merülhetünk
el, amely líra kemény, mégis elégikus, tiszta, mégis metafizikai magasságokba
ívelő képet rajzol úgy a huszonegyedik század első két évtizedéről, úgy a már –
első kötet ellenére – a középgeneráció „felső határát súroló” szerző – ha úgy
tetszik – magánmítoszairól. Ezek egyikeként akár fölfoghatjuk a kötetet,
Szürkület versei-nek történetét, alcímében jelezve 2005 és 2011 közötti
foglalatát, egy töredékes lét egészét, vagy talán a válaszok könyvét az általa
föltett kérdésre: „Ki az a tébolyult, aki hiszi, / hogy vezet valahova / a
minden dolgok összetörése.” (Nigredo). S mondom újra, hogy ideszőjem, érteni
vélem a szerző ambivalens tréfáját, a reményt, hogy ez a történet ennyi volt,
már vége, de hát ő maga is egyfajta végtelenített világ képét rajzolja elénk,
ahol „...csak tolódik / a bedeszkázott templom- / ablakok újraüvegezése”
(33).
Felső határ,
írtam föntebb, s hát magyarázzuk meg: a szerző, Nagyatádi Horváth Tamás 1974-ben
született, negyvennégy esztendős eszerint, nagy léptekkel halad azon cezúra
felé, mikor kortárs költőinket fél évszázada tartó ittlétük alkalmából szokás
köszönteni – ő viszont most osztja meg velünk első szűrletét, a „33 plusz-mínusz
két-három” körül született művek retrospektívje ez, és, bár adná magát, de
mégsem térek ki az imént idézett vers (33) kettős hitvallására, mely, ha úgy
tetszik, ars poetica, ha úgy tetszik, a hiábavalóság hirdetése, szóltam róla,
elég tán ennyi is. Költőnk tehát első kötetes, noha nem egészen ismeretlenül.
Folyóiratok oldalai, a világháló felülete már teret adtak verseinek, nem
érdemtelenül, miképp a Prágai Tamás díj is ezt igazolta, igazolja,
ugyanakkor kissé valóban érthetetlen, hogy ez a kötet eddig váratott magára.
Noha tudni vélem a választ kérdésemre, hiszen évtizedek óta nézem, tűnődve, a
kiadói műhelyek belső világát, mégis, újra és újra meglep az a fura
figyelmetlenség, ami át-átsiklik egy-egy jelentős vers fölött. De mindegy is,
hisz itt a könyv, ezt az apró kitérőt, szürkületre gondolva, már azt sem tudom,
ki is teszi; a vers, a szerző, én, vagy mindhármunkat álmodja valaki, aki, majd
„Így estefelé a lejegyzetlen / félmondatokra gondol újra, / ahogy feloldódtak
süket percek / és párbeszédek közé hullva” (Tudás völgye). Mondom, nem
tudom, ahogyan azt sem, hogy az eddigieken túl mit is mondjak a kötetről. Sokat?
Kevesebbet? Beszámoljak-e fura játékaimról, melyekbe a kötet forgatása közben
tévedtem? Vagy engedjem át s meg kinek-kinek a felfedezés személyes élményét?
Inkább
megosztom. Hátha a tiltakozás hoz újabb olvasókat. Tiltakozás például az ellen,
s említettem, előbb csak átpörgettem a kötetet, s némiképp ráhangolódván, úgy az
első ciklus felénél járva szúrt belém a kíváncsiság: vajh hány tételes is ez a
szimfonikus építkezés? Rálapoztam, elsőre bizony átsiklottam a tételek címe
fölött, megelégedtem a számmal: öt. Öt ciklus. Az öt seb, kezdtem
„rávélni” a ritmusra, meglelni a gondolat mellé a sorokat, hozok ide
egyet-kettőt belőlük: „Égünk, istenien illatozva” (Őrizkedj a beszédtől).
„otthonos poklok falává lényegülve” (Ergo sum). „útjelző gyanánt
egy-egy máglya / lobban fel haszontalan könyvekből” (Noéma). „Üresség-e
valami hiánya?” (Fixatio). Ám szép lassan tágult, változott a versek
kapcsolata, ez a kárpit meghasadt, átadva helyét másnak, még mindig az ötös szám
bűvkörében keresvén magamnak megoldást: jutottam az analitikusok közismert
bűvészkedéseihez, így a gyógyulás folyamatának szakaszaihoz, tudják, ismeretek,
nyitottság, elengedés, elfogadás és cselekvés; vagy az ellenkező véglet,
megbirkózás a halál elkerülhetetlenségével - tagadás, düh, alkudozás,
depresszió, belenyugvás. Bűnömül vallom meg ezt a félreértést, de bevallom, mert
általa talán felvillantok valamit a kötet lélekközpontú, ember-centrikus
hangjából. A szerző verseit ugyanis akár e fogalmak mentén is egymáshoz
illeszthetnénk; valami nagyon hétköznapi személytérből jut el a
megszemélyesített személytelenség, a tágra zárt nyitottság centrális
peremvidékére – és korántsem játszom itt sem a perspektívákkal. Mert képes
egyfajta távolságtartás kialakításával vizsgálni a legbelsőbb léthelyzetek
mélységét, távolságát, látván s láttatván a végtelennek tűnő szakadékok
peremeit. Összevetvén „múlandóval múlhatatlant.” (Appendix). Tudom, a
számok misztikája korántsem jelent valós megközelítést, s talán nem is az ötös a
legkülönösebb, de mégis: valahogy minden ide fut. Minden, amit a teremtés
üzeneteiről, a termő időkről vallunk, öt ujj, öt kenyér, hogy mást ne mondjak a
fentieken kívül, mind ide fut, az ötös szám kibontásához, még az analitikusok
kedvencei is a lélek rétegeit összegzik s szálazzák szét, lásd az iménti
utalást, hát ugye magától értetődően kell végül értelmeznünk Nagyatádi Horváth
Tamás választását: az ő öt ciklusa az öt alkotóelem: föld, víz, levegő, tűz,
éter. Roppant logikus, akár a versekből visszavezetve is juthatunk erre a
felismerésre, de ha siet valaki, nyugodtan kezdheti a cikluscímek elolvasásával.
Ugyanezt az öt címet fogja ott olvasni – és a soraim fölött mosolygóknak (ami
nem zavar) üzenem: tudom, hogy évezredek óta úsznak bárkák a vizeken, de akkor
sem árt, ha életünk során megépítünk egyet tulajdon két kezünkkel. Az sem baj,
ha nem bárkát, de magunk tegyük meg.
Költőnk
megépítette, megírta a lélek teremtésének könyvét, „mint rábízott
gondolatokat” (Renovatio). Lelke rajta...
Nagyatádi
Horváth Tamás: Szürkület versei.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.