"...úgy elmesélni, hogy ez egyik felet sem bánthatja meg, sőt, mindnek büszkeségét fényezi, – ehhez kellett egy baráti elbeszélő. Jó barátunk, a magyar irodalomnak is személyes résztvevője, Konrad Sutarski. " - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Lehet-e
összhangban követni két nemzet történetét?
(Gondolatok Sutarski lengyel-magyar történelme olvasása közben)
Hon-Lapunk kapcsolódása, a Jean Monnet-estek meghirdetett törekvése a szomszédos
népek történelmének összehangolása. Miután évezredes tapasztalat, hogy Európa
nemzetei létformája változatlanul a nemzeti létük önállóságának biztosítása,
felvetődik egy ehhez kapcsolódó követelmény beteljesítése: a térség
történelmének leírásában meg kell találnunk a múlt közösen megélt eseményeinek
értelmezésében is az összehangolódást. Miután szörnyűséges háborúk és állandóan
ellenséges békeidőszakok kötik „egymáshoz” az itt élő népeket, a nemzeti
történettudományok természetükből következően éppen az egymás ellen fordító
problematikát hangsúlyozzák nemcsak a szakma szintjén, hanem a különböző
fokozatú iskolák tananyagaiban úgyszintén. És mindaddig, amíg ezen nem próbálunk
okos magyarázatok keresésével, a „békévé oldja az emlékezés” gesztusaival
fokozatosan enyhíteni, addig egy összetartozó, önazonosságát magasabb szinten
összehangoló, védelemre képessé váló európai összetartozásról még csak álmodni
sem lehet.
A feladat nem
a konkrétan feltárható ütközési pontok elhallgatása, hanem azok egymást
kiegészítő magyarázatának megteremtése. Az emlékezet sérüléseinek gyógyítása.
Lehet erre szakmai bizottságokat is felállítani, konferenciákat összehívni. De
lehet egyéni vállalkozással előkészíteni ezt az összehangolást. A Trianon utáni
időkben Németh László merészelte például a nemzeti történelmekben sajgó sebeknek
a népek összekapcsolását végig gondoló ábrándképét példává állítani.
Most pedig egy
foglalkozására nézve mérnök, életművét ismerve neves lengyel költő, akit az
utóbbi évtizedekben legjobb költőink fordítanak magyarra, az évtizedek óta
Magyarországon élő Konrád Sutarski valósította meg. Igaz, hogy – mondhatjuk: –
„lengyel-magyar két jó barát”. Látszólag a leginkább problémamentesnek látszó
nemzetek kapcsolódását választotta. Persze azt is mondhatja valaki: nem vagyunk
szomszédok. De az igazság az, hogy az utóbbi évezred alatt majdnem mindig
szomszédok voltunk, sorsdöntő pillanatainkban pedig mindig. Tehát épp elég okunk
lehetne, hogy ellenségként, vagy legalábbis vetélytársakként tekintsünk
egymásra. Mégis: ha lehet példa Európa-szerte a szomszédok összehangoltságára,
akkor éppen ennek a két, szakrálisan gondolkodó nemzetnek a barátságát kell
felmutatnunk.
A média egyik
főszereplő problémája a Kelet-Közép-Európa összehangolásán munkálkodó, teljes
Európában gondolkodó V 4-ek jelenléte. Amikor Antall József a rendszerváltás
után összehívásukra gondolt, egy mindegyik résztvevő állam emlékezetében
hangsúlyosan jelenlévő középkori visegrádi királytalálkozó emléke munkálódott.
Ugyanakkor, ha megnézzük magát a történelmi eseményt, megállapíthatjuk: három
akkori nagy ország és három dinasztia ellentétes igénye előzte meg a
találkozást. A visegrádi király-konferencia a francia-olasz származású magyar
király, Károly Róbert kezdeményezésére jött össze 1335 őszén. A luxemburgi
dinasztiából utódai alatt a német-római császárságig nőtt cseh királyt, Jánost,
és a vele versengő Nagy Kázmért, a lengyelek egyik, méltán nagynak nevezett
uralkodóját nemcsak kibékítette, hanem barátságban kötötte össze. És az
eredetileg Bécs árúmegállító jogát kivédeni akaró kapcsolódás utóbb még
Ausztriával is jó szomszédi kapcsolatot ért el.
És mi lett
utána? Kázmér utód nélkül halván, a magyar Anjou Nagy Lajos bizony rossz lengyel
király lett. De utóda, leánya, Szent Hedvig a lengyel nemzet egyik
legemblematikusabb, küldetéses uralkodója.
Bizony-bizony
ezt kétféleképp, sőt többféleképp is lehetne magyarázni. De úgy elmesélni, hogy
ez egyik felet sem bánthatja meg, sőt, mindnek büszkeségét fényezi, – ehhez
kellett egy baráti elbeszélő. Jó barátunk, a magyar irodalomnak is személyes
résztvevője, Konrad Sutarski.
Persze azt is
lehet, hogy valamely uralkodóházak közötti konfliktust félmondatos tényként
megemlítve, továbbfutunk rajta. De annak az lehet a következménye, hogy ha az
adott szereplőkre valaki rá akar kérdezni, akkor egyik nemzeti történetírásban
sem kap feleletet. Említsem egy épp most aktuális esetet. A Napút folyóirat
Hunyadi Mátyás évfordulós számra készül. Dobos Marianne Jagello Szent Kázmér és
Mátyás király konfliktusáról készült írni. Arról, hogy a lengyel király egyik
fiát már a cseh trónra helyezte, a másiknak, Kázmérnak pedig kinézte a valahai
I. Ulászlónk révén korábban már megvolt perszonálúnió visszaállítását. Kázmért
Vitéz János prímás és Janus Pannonius, pécsi püspök és több főúr biztatta,
ugyanis elégedetlenek voltak azzal, hogy Mátyás a török háborúkhoz hátteret
keresve, európai hadszintereken háborúzott. A Magyar változat: Mátyás
hazaszaladt, kiegyezett a lázadó főurakkal, és ahelyett, hogy megütközött volna
Kázmérral, szép csendben becsalogatta, kedvét szegte, majd Nyitra váránál
körbezárta, és békét kötött az apa-királlyal. Kázmér pedig rájött, hogy a
keresztények ne egymás ellen háborúzzanak, hanem egyesítsék erőiket a
keresztények ellenségei ellen. Azaz védjék együtt Európát. Felhagyott a királyi
cím vadászásával, és szent életre tért. Feltehetően jó lengyel utóda lett volna
apjának, de sajnos már hamarébb meghalt korai betegségben. De inkább lengyel
barátainkat kértük, hogy segítsenek, vagy írják meg ők a tanulmányt. Erre
érkezett Bogdán Adamczyk OFMConv PhD ismeretterjesztő tanulmánya, amely Kázmér
életszentségét a magyar hadjárat előttről eredezteti, és hamis propagandaként
írja le azt a beállítást, hogy Corvin Mátyás békésen kerülte az
összeütközéseket, meg leírja, hogy a magyar főurak bizony abszolutórikus
törekvései miatt fordultak koronás királyuk ellen. Egyetlen jelző („hamis”), és
máris megváltozik a király karaktere. Írta is kísérő levelében, hogy
valószínűleg nekünk nem fog tetszeni Mátyás király ebbéli beállítása. Mi
ellenben éppen a nézetek megismertetése céljából az ő írását, az ő általa
használt jelzővel küldtük be a szerkesztőnek. Induljon, ha kell vita, a
magyar-lengyel összetartozás érzése van olyan erős, hogy nem szorul
kozmetikázásra vagy elhallgatásra. De ha jobban odafigyelünk, a kétoldali
elbeszélés nem is zárja ki igazán egymást. Sőt, kiegészíti. A hadvezér király és
a szentéletű trónörökös története összeszőhető. Csak meg kell keresni az
egységes történelemmondás technikáját. Erre vállalkozott most Sutarski Konrád
barátom.
* * *
De
térjek rá most már Konrád régi barátom nagyszerű könyvére. Lényegi és példázatos
kísérleti szempontjára. Ugyanis hasonlóképpen gondolkozunk, ahogy én – a két nép
múltjából vett egy-két jelenethez kapcsolódva – elgondolom közös múltunkat,
akként vizsgálódik, és azt valósítja meg a maga elbeszélte történeteivel Konrád
barátom.
Mi, magyarok,
úgy-ahogy mindig ismertük történelmünket, remélem, a mai fiatalok is tudnak
annyit róla. Feltételezem, hogy a lengyel fiatalok is hasonlóképpen vannak saját
történelmükkel. Sutarski ezt a két tudást szerencsésen összetolja könyvében.
Amikor itt történik valami, leírja, mi történik túl a határon, és viszont. És
ebből alakul ki a két nemzet szakrális összehasonlíthatóságának mibenléte.
Vegyük a
kereszténnyé válás első mozdulatát. A két király koronakérését a pápától, a nagy
tudós hírében álló II. Szilvesztertől. Mesék, legendák alakítják ennek
eseményeit. III. Ottó császár, a Rómáért rajongó ifjú német császár, a pápa
neveltje és barátja hozná el Aachenből, Nagy Károly sírjából az első nyugati új
császár valahai koronáját. Persze azzal a szándékkal, hogy mestere ezzel őt
koronázná meg császárrá. Közben megérkeznek a lengyel küldöttek. Előbb, mint a
magyarok. Szilveszter felismeri, milyen fontos a Kelet-Közép-Európai térség, oda
is szánja a szent jelvényt a jövevény kérőnek. Közben álmot lát. Jönni fog az
újabb kérő. Tőle rettegtek nemrég Nyugat-Európa egymással is hadakozó
nemzetrészei. És végül Európa békéjét biztosítandó a magyar királynak küldi a
pápa a csodás ajándékot. És senki nem ellenzi. Hiszen István talán az utolsó
uralkodó, akit Bizánc is meg Róma is mindmostanáig szentnek ismer el. Legyen
béke köztetek. Hogy az a korona nem az a korona, amelyet a magyar nemzet a maga
Szent Koronájaként tisztel, és még ma is, köztársasági államformánk nemzeti
jelképeként is a nemzeti címerben mutatja fel. Amely ott jelképezi a keresztény
európai nemzetet parlamentje legékesebb helyén. (Amit magam mindig csakis
térdet-fejet hajtva tisztelek meg, ha közelében elhaladok, pedig térdem
megrokkanóban van, de ezt ki nem hagyhatom. És csatoljam ide a jelenetet, amint
a nagy festő, Schéner Mihállyal, távozván az ő születésnapja tiszteletére adott
vacsoráról, amelyet az akkori házelnöknő adott, megálltunk a Szent Korona előtt,
én, az örmény szertartású római katolikus térdet-fejet hajtván, ő, az
evangélikus, tisztelgőn fejet hajtva köszöntöttük nemzeti létünk szent
szimbólumát.)
És Szent
István az uralkodásra képtelenné tett unokatestvér gyermekeit hova küldi
sürgősen, Árpád véreinek szent folyamatosságát biztosítandó? Szent László
édesanyja lengyel királylány volt, unokája pedig az egyik legjelentősebb bizánci
császár. Legendák? Tények! A keresztény Európa teljessége ezekben az
évszázadokban születik és szilárdul meg.
Nagyjából
mindezeket tudtuk, Konrád könyvében mindez most nemzeti tudatunk részeként
fogalmazódik meg. És ekként folytatódik közös történetünk: két mártír Jagello
királyunkkal, I. Ulászlóval a várnai csatatéren, majd a nyári hirtelen
zivatarban olyigen megduzzadt Csele patakba fulladó II. Lajossal a mohácsi
tragédiában.
És ha a korai
– ki tudja milyen eredetű – halál nem viszi sírba a már Bécsben székelő Hunyadi
fiát, a lengyel királyokkal is megbékélt Mátyást, utóbb pedig Báthori Istvánt,
talán Bécsben is meg Moszkvában is magyar–lengyel királyok alakíthatták volna a
keresztény világ történelmét.
Mégis,
amikor Bécs végveszélybe került, a török nagyvezír ábrándját az egyik – talán
utolsó – nagy lengyel király, Sobieski János törte meg. A Kahlenberg ma is
zarándokhely, ahova a huszadik század talán legnépszerűbb, lengyelszármazású
pápája éppúgy elzarándokolt, mint jómagam családunkkal, hálát adva Istennek fiam
karambolos gyógyulását követően, amikor a Bécsben operáló nagyszerű sebészhez
kontrollra eljuthattunk. Persze a hűség nem történelmi kategória: évszázadra rá
a megmentett Bécs Habsburgjai is asszisztáltak Lengyelország többszöri
felosztásakor.
Aztán még
egyszer a lengyeleknek köszönhettük, hogy a bolsevik internacionalizmust Varsó
alatt megállította az időben megérkezett magyar töltényekkel az újjászülető
Lengyel Köztársaság.
Nyugat,
amelyik sohasem ismerte meg a vörös terrort, nem is tudja értékelni a lengyel
kettős ellenállást, a barna és a vörös támadás idején. De szerencsére akkor egy
pillanatra újra közös volt a határunk, és a lengyel menekülteket szeretettel és
munkalehetőséggel befogadta a magyar nemzet. Származásra és vallásra való
tekintet nélkül. Ezek a tények ma már talán közismertek, mindkét országban. De
azért a katyńi mártír katonatiszt árvája, Konrád Sutarski nem árt, ha könyvében
ismét elbeszéli mindezt nekünk.
És még egyet!
Hogy a lengyelek nemcsak a világháború utolsó évében kétszer is felkeltek a náci
uralom ellen. Romokba temetkezve, majd pillanatok alatt újjáépítve eredeti
formájában Varsót is, Gdańskot is. A Vörös Hadsereg csak nézte, és várta, miként
vérzik és pusztul megint egy jobb sorsra érdemes keresztény állam. De a
lengyelek sem fogadták el a nyugati cinkossággal „eltolt” és „kicsipdosott”
megszentelt földet. „Az elátkozott katonák” még a hatvanas évek elején is
harcoltak a kommunista rend ellen. Tudtunk róla? Erről bizony beszélni kell!
Egyszerre tudatosítja nálunk Sutarski könyve, és a Lengyel Intézet új
igazgatója, Joanna Urbańska sorozatos rendezvényeivel. De a mi láthatatlan
ellenállásunkat sem ismerjük. Bár a Mindszenty meghirdette Mária-Évet és az
1956-os népfölkelést és szabadságharcot ma már a világ egésze a maga érdemén
méltatja. Miként a lengyelek folytatását, Szent II. János Pál pápa szerepét, és
Jerzy Popiełuszko
keserves mártíriumát. Lázadást, tüntetést, válaszul sortüzeket, puccsot. Hiszen
a hetvenes évek elején Gdańsban a kiégett pályaudvart még magam is láthattam. És
a Jaruzelski-puccs idején itthon éppen a Magyar Írószövetség kétnapos közgyűlése
vitatkozott. Szombat és vasárnap. A két nap között érkezett el hozzánk a puccs
híre. Nálunk is lefagyott a világ…
Összetartozunk. És ez az összetartozás nem látszólagos, hanem lényegi. Ennek
egyik tudatosítása Konrad Sutarski csodálatos kiállítású új történelemmesélése.
(Konrad
Sutarski: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal,
Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2018, 128 oldal, ára: 5900 forint.)