"Hegyi Botos munkáira mégis mondhatjuk: a sinkai mércével méri, faggatja önmaga horizontját; vershelyzetek, párálló szavak, a szépség primer állapotának tudatos felvonultatása bizonyíthatja ezt. " - Tamási Orosz János írása
Tamási Orosz János
”...a
lélegzet hajladozó virágai...”
Versderengésben
Hegyi Botos Attila
A költészet világával,
gyakorlatával ismerkedő modern parnasszisták többnyire abban önmaguknak egy mindaddig
járatlan, ismeretlen, őket felismerhetővé tévő hangösvény felkutatását jelölik
ki. Valahogy úgy, ahogyan Dan Teodorovici regényének hőse teszi, amikor
kitapossa a „talán még nem elég kényelmes és sima”, de az „általa és
csakis általa kitaposott” ösvényt a friss hóban. Két hóesés között, tegyük
hozzá, hiszen ez is a lényeg fontos összetevője; az általunk kitaposott ösvény,
tűnjön bármennyire maradandónak, mindig illúzió – az ember történetében csak az
olykori hószakadás az állandó (s ellenképe, az in illo tempore) mely, az
illúzió, ilyen-olyan történelmi változások sodrának arcaiban mindig elfedi az
akár a föld szívéig taposott útjainkat, ösvényeinket. Mégis, különösen a
parnasszista költők, folyton nekiveselkedünk az átjárók s áramlatok
kiismerésének, a titkok feltárásának, és, talán mindenekelőtt, a saját út
elfogadásának. Ezen közben sokszor a kelleténél jobban sikkadnak el elődeik
nyomai, a sokszor már láthatatlanok, a hatás, ami ott rezdül emlékként a
járatlannak hitt út porszemeiben, a környező fák terelgető pillantásaiban, az
ágak összenézésében, de kiváltképp a fűszálak bátorító tekintetében: menj,
haladj tovább, akarj nálunk lebírhatatlanabbá válni; ám, amit mondhatnának még,
arról hallgatnak.
De most biztosan
örömmel súgnak össze, Hegyi Botos Attila új verseinek gyűjteménye láttán.
Mert hogy erről esik most szó, e sorokban, a fentebbi regény csak a metafora
kapcsán került szómba, bár javaslom: a következő olvasnivalója az legyen soraim
faggatójának. Ám elsőbben ezt a verseskötetet vegyék szemügyre, igen, kezdetben
csak ezt tegyék, emeljék maguk elé, pörgessenek bele lapjaiba, s gondolják át a
látvány vizuális üzeneteit, az emlékezet kapaszkodóit, de azt is mondhatjuk:
ebben az elgémberedő, tespedő világban a szellem, a lélek azon
program-frissítését, mely a költő formaválasztásának javaslata. Azt látjuk, s
olvassuk (míg el nem kallódik, a magam példányáról például valahol már
lehullott) egy átfűzött papírszalagon: „kézzel írt könyv.” S hát igen, a
primer jelentést azonnal fölfogjuk, látván a kötet lapjain a kézzel írt versek
sokszorosított vonulását; pillanatra nem is értjük, miért kell a nyilvánvalóra
külön fölhívni figyelmünk, de aztán elkezd bennünk motoszkálni e három szó
kultúrtörténeti kiterjedése. Hogy, igen, kezdetben volt az írás, lejegyezni az
Írást, és följegyezni az ember mindaddig szájhagyomány útján átörökített
történeteit, tapasztalatait, addig megtett s földerített útvonalait térben,
időben, testben, lélekben. Ma, amikor ez a mód egyre jelentéktelenebbé válik;
utalhatok itt akár arra az apróságra, amikor bibliográfusok, irodalomtörténészek
panaszkodnak a kéziratok világának megszűnésére s ezáltal a kész vers megtett
útjának dokumentálhatatlanságára, hisz nincsenek szövegváltozatok, a szó, a
gondolat minden előzménye eltűnik egyetlen gombnyomás szemvillanásnyi ideje
alatt; de említsem csupán azt, mikor szerzők elnézést kérnek még kézzel írt
dedikációik kusza betűhalma miatt, mondván, a billentyűzet sokéves használata
nehézkessé tette ujjaik billentyűzetét; mondom, az írás (és hát az Írás, de ne
kanyarodjunk idáig) jelentéktelenedésének hullámverésében valóban milyen fontos,
meglepő felkiáltójellé is válik ez a fölirat: kézzel írt könyv. Kőbe,
agyagba vésve, papiruszra, pergamenre róva, s kézzel, miképp a kódexek
születtek, s miképp régi költők versei a nem ritkán papírhiánnyal küszködés
idejében. Mikoron a költők még lassan hamvadó kanócok pislákoló homályában írták
irodalmunk egére örökké fénylő soraikat; sokszor az árkusok puszta beszerzésével
is komoly kiadásokba verve magukat. Gondolunk-e erre, olykor, manapság?
S még mindig a kézírás
többletének jelentéstartamánál maradván: gondolunk-e arra, hogy a nyomtatás
elterjedésének eufóriái után a könyv, a tipográfia hirtelen újra értelmezte
önmagát, újra definiálta a nyomtatás művészetét, kicsit visszapillantva a
kezdeti évekre, majd erőteljesen kialakítva azt a letisztult szecessziós
stílusjegylüktetést, mely ma is a szép könyv visszahozhatatlannak tűnő
korszakát jelenti? Furcsán hangzó, egymásnak talán ellentmondó jelzőket írtam
imént, fájdalom, most sem merülünk tovább ennek részleteiben, de javaslom:
merítse meg emlékezetét, aki itt meghökkent, a korabeli Kner-kiadványok, s az
eggyel korábbi századforduló már-már kézműves köteteinek látványorgiájában,
mikor is népművészeti elemektől kezdve a modern grafika stilizált formáin át egy
olyan eklektikusnak tűnő remeket kapott kézbe az olvasó, melyben a tipográfia
gazdagsága amolyan hab volt a tortán. Ma is egy ilyen szép könyvről álmodik
minden szerző, valljuk be, bár Hegyi Botond stilizált kézírásáig
valószínűleg nem merészkedvén, gondolatban sem. Ugyan lehet, csak én gondolom
úgy, hogy, ha már kézírás, akkor az legyen ennél személyesebb, vagy ennél
gyöngyözőbb, ami itt korántsem gyermekit jelent; de mindenképp ennél valahogy
kalligrafikusabb hatással hasson az írás – igaz, ez azért gyakorlás kérdése, is,
és némiképp az elhatározásé. Melyik legyen a számos lehetőség közül, s legyen-e
ott, akár csak egy-egy betűárnyék, egy-egy villanás erejéig a schwabacher
földbe döfődő f-je.
No, persze, valós-e ez
a számonkérés egy, a könyv mint kézműves termék korát fölvillantó alkalmi
kiadvány kapcsán? Ugyan. Magam sem vélem a gondolat megfuttatásán túlmutató
jelentőségűnek, épp csak résnyire nagyobbra nyitottam azt az ajtót, melyen egy
szintén valaha kitaposott, de mára lassan-lassan feledett útra léphetünk. Épp
azt követvén, miről kezdetben beszéltem, s amit ideje a forma után a tartalomban
is szemrevételeznünk, aláhúzván, ismételten, hogy itt a tartalom és forma
egymásba fonódásának örömteli szeánszán vehetünk részt. Ami, no persze,
korántsem meglepő, ha elidőzünk a cím – in illo tempore – jelentéstartalmán. A
költészet filozófiai megközelítéseit kedvelő olvasók számára kézenfekvő, hogy
„beugorjon” számukra Eliade, onnan kicsinyke lépés Cioran, a felszínes – értvén:
futó értelmezés idejéig tartó - tűnődés közben máris a felvilágosodás cezúrájáig
érünk, amely előtt – értsd: fve., és fvu. - megváltozott az ember és a
történelem viszonya. Az in illo tempore idejét élő ember archaizáló kora
archaizálta az embert s szokásait, tehát az archaizált ember típusosan
archaizálta korát, míg a felvilágosodás mintegy archaizáltabbá tette ennek
hiányát; elhozta az utat tévesztés, a visszavágyódás, a hivatkozás – in illo
tempore – búját s báját. Tudom, e felszínesség kissé frivolnak tűnik, ám csupán
arra utal: a magam részéről ugyan kedvelem a filozófia megfejtési kísérleteit
mind a történelemre, mind a történelemmel szembeni hamis elvárás okozta hiányok
megfejtésére, ám alanyi ember lévén sokkal közelebb áll hozzám a költészet lírai
megfejtése, megközelítése a filozófiai síkoknál. Épp ezért kezelem a
továbbiakban Hegyi Botos Attila verseit ott, ahol azok helyét ő maga tartalmában
elhelyezte: az örökszép versek világában. Ahol bizony érdektelenné válik akár az
in illo tempore – hiszen ezek a szavak, sorok itt, a szerző s az olvasó közös
egyidejű idejében tétettek közhírré. Gyönyörködtető, az idő mélyéből
felcsillanó, kápráztató szavak; valóban régi, feledett ízekre emlékeztetnek
bennünket, ám itt vannak, tehát vannak, s ha mi ott vagyunk, ahol ők vannak,
akkor még magunk is képesek vagyunk ama archaizált világ megélésére, melyet
vélhetően elvesztettünk. Vagy csak veszteglünk benne s általa. Ezt nem tudjuk,
de a megfejtésig inkább olvassunk verseket. Híradásokat a költőtől aki onnan
jött, „jöttem, honnan annyi / költői nevére / egyedül a nyíló ég emlékezik”.
Útjára „az álmodó névtelen idő” bocsátotta, „szőlők karján nevelkedtem”,
vallja, s szavai: „gyűrött szárnyú angyalai / a kibomló tükrök emlékezetének”.
Tobzódó, kissé elfeledett, sőt, a modern költészet által már nem is annyira
szeretett szavakat ír, s annyiban mégis vissza kell utalnunk tudatos
címválasztására, hogy kötetében – a régi értékek felmutatásával – vitára kel e
feledéssel, ezen elutasítással. Nem hadakozván, csupán megmutatván azt a kort
(íme a kézírás-választás értelmezésének újabb síkja), amikor egy korszak
ünnepelt költői még ezen a nyelven beszéltek, átélvén – lásd: a „történelem
terrorja” - azon változást, melyhez hasonló kihívásokhoz a ma emberének is
viszonyulnia kell. Valahogyan. A viszonyítás, viszonyításunk kiinduló pontja
lényegében egyértelműen nem meghatározható; a magyar költészet múltjánál
maradván kezdhetnénk Berzsenyi sértettségének okainál, a kor társadalmi
ellentéteinek akár nagyon pontos felfejtéséig juthatunk el e pillanattól, de
gondoljunk a tizenkilencedik század utolsó egy-két évtizedének fellángoló
vitáira, ez már nem csak népi és urbánus, hanem Kelet és Nyugat misztikus
összecsapása, a szinte feledett Reviczkyvel, Ábrányival, a kései Vajdával, s
majd később a Kelet misztériumainak jelképei, szavai, kifejezése, a hitvilág
eredőinek kutatása, egészen a mindmáig ebben meghaladhatatlan Sinkával – akihez,
ha szükséges – a leginkább rokonítanám Hegyi Botos munkáit; szavainak
lélegzetvételeit, a távoli időhorizontokat kutató pászmáit. Annyiban, persze,
hogy Sinka horizontját, a magyar költészet kimagaslóan egyedi költőjét lehet s
szabad mércének tekinteni, ám illő ebben a helyzetben is magunk teljesítményét
helyén kezelni. Ám Hegyi Botos munkáira mégis mondhatjuk: a sinkai mércével
méri, faggatja önmaga horizontját; vershelyzetek, párálló szavak, a szépség
primer állapotának tudatos felvonultatása bizonyíthatja ezt. Nézzük, sorjázzuk
őket, csak úgy, összefüggéstelen egymás-utániságban. Lapozzunk bele a „szó
nélkül átnyújtott idők képes albumába”: „Voltam a déli tő, / a déli lejtő /
mennyek hamvazó agyagja, / gyurgyalaghangú azúr”. „hajnalok gyöngyháza”, „tört
percek csiszolt brillje”, „oldottam öved, / idők illatozó sírboltját”, „sötét
fürtű csermely”, „türkiz tegze remegő hattyútollán”, „azúrt szüretelni a
lombokon”, „körmök gyöngyházáé”, „múltak, jövendők: szemérmek nyiladékai”, „egy
névtelen öröknyár aranycsepp csicsörkéje”, „az ég az én tengerem / partjain
lakom”.
In illo tempore. Mégis.
Hiszen a szavak szépsége, öröme, s ebben, általuk a tűnő élet szépségeinek
akarása, a pillanat végtelen terének elfogadása és kitöltése mögött a költő, nem
szemérmes, ám semmiképp sem elfojtott módon, elmondja a pillanaton kívüli
pillanatok történetét is, ha valaki, ha épp, ha, amúgy; elbeszéli, szépségbe
ágyazva, a szépelgés szenvedéstörténetét, az illúziók fölsőbb elfogadtatásának
alsóbb keserveit, a talán valóban elfogadhatatlan emberi kitérőket az isteni mű
ünneptelen napjaiban. Amikor hiába öröknyár – elmúlunk. Szemben a
szépséggel, ami örök, bár szeretjük hinni: csak általunk kifejezhető. Nos, nem
így van. Legfeljebb csupán általunk elpusztítható – s a valóság többnyire ezt is
tükrözi.
De álmaink mindig
velünk maradnak. Avagy, hát, meglehet, csak ez marad, mégis. Ennyi: in illo
tempore.
(Hegyi Botos Attila:
in illo tempore. Versek.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018).