"Hogyan összegezzük hát végül e kötet érvényességét, súlyát, kivívott rangját és szerepét kortárs költészetünkben? Mindenkori olvasóját a gondolkodás helyzetébe, kényszerébe, s ugyanakkor ennek szeretetébe hozza. Lényeges ez, hiszen szeretni talán lehet gondolkodás nélkül, de gondolkodni szeretet nélkül – lehetetlen. „mert nem egészül. Kegyelemmé sem. / nem talál fogást rajta az / egész figyelem.”" - Tamási Orosz János írása
Tamási Orosz János
”...neked
szólva, szerintem ez az első...”
Kódolatlan
költészet QR kódokkal fűszerezve
Hálás döntés volt
megírni és ennél is hálásabb gesztussal kell megköszönnünk a Prágai Tamás díjas
Hegyi Zoltán Imre verseinek kötetbe foglalt első kiadását. A shizoo
címre hallgató könyv (Cédrus-kiadvány) tartalmi értékeinek,
jelentéstartományainak átsuhanó érintései előtt az előbbiekről kell szólnunk,
hiszen – miként a szerző beszámolóiból tudjuk – korántsem volt egyértelmű,
mondhatni, szokványos az itt olvasható versek útja születésüktől a
nyomdafestékbe temetkezésig. A költő reggeli rituáléi közé tartozik a versírás;
felkel, felfrissíti magát, lefőzi a kávét, asztalhoz ül, elkortyolja, s közben
ír egy verset. Furán hangzik, de aki belegondol ebbe, aki ismeri az írók
pályakezdőknek szánt egyik legfontosabb tanácsát (írj mindennap egy-két oldalt,
akkor is, ha nincs ötleted, tanuld meg legyőzni az ellenálló szavakat, vagy épp
tanulj meg legyőzetni, általuk, hisz lehet, dacosságuk vezet el majd egyszer a
legpontosabb kifejezésekig), annak ebben még koránt sincs semmi meglepő. Apró
csalás vélelmezhetősége csupán akkor születhet bennünk, ha Hegyi képes nagyon
pontosan emlékezni az álmaira, s az álmokból kihallatszó szavakra, hangsúlyokra.
Ez esetben óvni kényszerülünk, sajnáljuk, különleges képességekkel még
csak-csak versenyezhet figyelmünkért, de azok duplázásával, triplázásával
megírni reggelente egy-egy különleges verset – az így nem szabályos. (S
amennyiben ama bizonyos reggeli kávéba fahéj, szerecsendió s úgy olyan
hangyányi-csipetnyi őrölt mandula is beleelegyedik, az esetben versenyzőnket
máris diszkvalifikáltuk; sajnos. De nyugodtan foglaljon helyet Dylan Thomas,
Pessoa, vagy Weöres Sanyi bácsi mellett. Értő társak csevegő hallgatására lel
ott; jövök én is, csak lefőzöm mindannyiunknak az almás-gyömbérest.)
Évődünk, természetesen,
civis lelkületű parnasszusi közpolgárként értő örömmel és büszkeséggel olvasván
a Shizoo opusait. Amely versek persze – nehogy tévképzeteket keltsen itt
örömöm visszafogatlansága – a valódi lírához méltóan viselkednek, nem szépítenek
s szépítkeznek, nem beszélnek mellé, keserűen örülnek s örömmel ismerik fel
veszteségeikben (veszteségeinkben), hogy legalább nem érezhetjük úgy igazán
becsapottnak magunkat, hiszen úgy volt az most is, ahogyan mindörökké így van
megírva; amit akarsz, görcsös küzdelmek árán, azt nem kaphatod meg, csak akkor,
ha nem akarod. „Hiányom, éhed és hiányaink helyett / számoljuk ki együtt az
ünnepet.” (Számold velem) – summázza, ezernyi kötetbe rejtett kódjai
egyikében. Mely kódoktól még mindig óvakodnánk, maradván a formánál, hisz
említettem, ajándék ez a kötet, mint az igazi gyermekáldás. Mert a költő, ismét
csak felszínes ismeretekre hivatkozván mondom, nem óhajtotta olyan nagyon ezt a
könyvet. Valaha talán igen, talán jobban is, mint gondolom, de állandó
megjelenési felületnek végül az internet virtuális hálóját választotta, s hát
van abban valami, hiszen, csak futólag, képzeljük magunk elé a csillagos égbolt
végtelen s távoli, átláthatatlan milliárdnyi csillogó, hunyorgó fénypontját,
majd gondoljuk azt, hogy valamennyi egy-egy villódzó képernyő, valamennyit
tekintetek pásztázzák, kutatják a világ csodáit, ki ezt néz, ki azt, akadnak,
akik képernyőjükön a Hubble által közvetített képekre zoomolnak izgatottan, s
vannak, aki Hegyizé verseire shizooznak; miért ne? Költőnk kihasította magának e
felületből azt, amit belakni engedett ideje s képessége, blogjaiban s mások
hasonló fórumain közölte verseit, kritikáit, ám végül csak összeállt a
printváltozat; megszületett egy remek, sűrü levegőjű, így csak az emberi lét
nagyon pontos ismeretével és még pontosabb gyógyítóbb szeretetével („...hiszek
neki, hogy szeretet, látom / a fájdalmát, ahogy okozom;”)/!/ és
hosszú-hosszú évek türelmes, mindig a percnyi időre fókuszálásból épülő,
építkező élményfolyamból felépíthető bábeli lélekharangtorony: A Könyv.
(Amelynek szerzője azért jelezni tudta otthonosságát a virtuális világ
helyszínein: könyvébe számos, eredetileg illusztrációnak szánt kép QR kódja
surran, ami szellemes feloldásai az olykor súlyos összegű jogdíjak avagy csupán
extra nyomdaköltségek terhének, ám, ha belegondolunk, ez a módszer egyéb téren
is forradalmasíthatja a jelenleg sokszor nehézkesen visszakereshető hivatkozások
elhelyezését az esszék printváltozataiban. Hiszen, ha egy hosszú,
jelhieroglifákkal teli lábjegyzet végén ott állna egy keresés-szűkítést is
tartalmazó QR kód; no, tovább nem is lógatom abba a kezem...)
Pláne így, egyre
erősebben szakadván el magától a kötettől, no, térjek is vissza, mielőtt a
shizoo burjánzó ötlethalma skizóvá tenne; s beszéljünk, ejtsünk szót Hegyi
Zoltán Imre lírai világlátásának torokszorító egészéről s annak szépséges
pillanatairól. S hát, nem feledvén a lényeget: kötete megjelenése napján
ünnepelte ötvenedik születésnapját, ami amúgy korántsem szokatlan elsőkönyves
életkor egyébként, mondom vigasztalásul mindannyiunknak, sok példa van erre, s
többnyire nem maradtak folytatás nélkül. Bár, tűnhet úgy, ennek épp ő lesz
legnagyobb akadálya, amennyiben érzékeli, hogy szinte mindent elírt s megírt
maga elől. S tette-nyújtotta át mindezt olyan ravaszul mesteri szerkezettel
komponált kötetben, hogy annak ciklus-harmóniáját is nehéz lesz majdan követni,
önnön nyomába lépve.
Nyolc fejezetbe sorolt
százhetvenhét vers (ha igaz az itt-ott már olvasható recenziókban közölt szám,
én, bevallom, nem számoltam utána). Amivel nyit, az már lényegében zárás,
összegzés; a lét (meg)ismeretének véges summázata. Körülnézünk, s látva látunk,
már az út kezdetén, „ahogy az ősök / láthatják nyugtukban zugaik / összegét:
a távlatot” (Reggeli harangszó). Haladván tovább megértjük (bár az Úgy
maradtál fortélyos félelem-ábrázolását felületesen akár biztatásnak, reménynek
is fölfoghatnánk), de megértjük, hogy végül mindenképp elakadunk a folyamatban,
s lehet, szerencse, hogy „nem tudod és elképzelni se”, de mégis, tudd és
képzeld el, „milyen félig elsüllyedni önmagad / egyre jobban kihűlő jeges
fjordjában”. Lám, hogy profán legyek, nagyon belecsaptunk a lecsóba, pedig
ez itt csak az út summájának kezdete, most jön csupán az első gyomros, a
Péter éjszakája – erős, szívszorító lélekösszegzése az örök kételybe
menekülő, hátráló bizonyosságnak. Kétezer év ezernyi hitvitája s léthimnusza
zendül ránk a ciklusba zárt ciklus soraiból; az intertextuális összefüggésekre
„ugró” filoszok itt akár szemtől szembe találkozhatnak József Attilával („Ehess,
ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad! / Sziszegve se szolgálok
aljas, nyomorító hatalmakat.”) véljük ezt felismerni a kötet azon sorai
mögött: „Csak éhes vagyok a változásra. Hogy / ne fogyjon el a levegőnk.
Legyen / hal a hálónkban, asztalunkon ebéd, / s gyerekünknek valami kis /
csapongási lehetőség a mi / visszavágott szárnyainkhoz képest - ”. A
párhuzam korántsem felszínes versélményből fakad, nagyon tudatosnak érezzük az
erő megkopását, az úgymond igénybejelentés tompítottságát, s annak felismerését:
kárhozat nélkül nincs üdvözülés. A kötet s a kortárs költészet nagy pillanataira
látunk rá itt, ebben a versben, belénk égő sorokkal. „Háttal neked. Mert
felnyitottad. / Üres sír-arcod rászáradt kenet / az emlékezeten.” - írja
Hegyi, majd megerősíti, időt állóvá, ugyanakkor velünk s bennünk történő friss
pillanattá téve a képet: „Háttal neked. Mert felnyitottad a szemünk. / Üres
sír tekintetünk ha / egymásba néz – téged lát.”
A következő fejezet –
az egyetemes után – a magántörténelem pilléreit sorolja, faggatja, állítja
egymás mellé; apák, nagyapák, a személyesen ismert nemzedékektől megörökölt
eszmék, téveszmék és menekülő útvonalak (vagy abban inkább az egyetlennek)
létemléklenyomatait. („viselem nem nézem árát a szűrődő riadalmak / nyomát
viselem uram de így is éllek és hallak” /karácsonyi ezüstérme; Éle/). Az
újabb fejezetcím – A Kedves megszelídítése – magáért beszél, de korántsem
szokványos itt sem; mert az benne a rejtvény, hogy valóban magáért, önmagáért
beszél; a lét s a létezés törvényeinek, szabályainak lassú megértése,
elsajátítása, zsákutcákba futó lázadások emléke értődik s oldódik fel abban, ami
az elvegyülők sorsa, ami segíthet ugyan kiválni, de mindenekelőtt – megmaradni.
Miközben botladozunk a tektonikus rétegek (újabb fejezet) peremeiben, éleiben,
bukdácsolunk az eszmélet súlya alatt: „romlani hagyjuk / eszméink testét
mindig / avulni hagyjuk” (Ami omlik és ami nem). S ha valóban eszméltünk,
rá, a végképpekre, akkor az újabb tanulási folyamat: Megtanulsz világul. A költő
közéleti versei sorjáznak itt, ha úgy tetszik; a szomorú indulat tereli
csoportba őket, fázósan bújnak össze, ritmusuk izomfeszülés, rímeik ökölbe
szorulnak; mindmegannyi fohász, imádság megváltásunkért és fájó rögzítése
megválthatatlanságunknak: „bármi volna-lenne ez az ország, / ugyanúgy magozza
még ma is a torzsát / foghatom tatárra muszkára törökre / fájdalmasan egy fél –
ezt kapod örökbe” (Ugyanott); „itt mindig ez a világ van. olykor /
fehérneműt vált, ha összevérzi” (Egy napra rá); „Elnézem. Ez itt a
Társadalmi Error Háza. / Egy fontos intézmény elé felhúzott / emlékezéspolitikai
kirakat. / … Elnézem. Adhoc-ország megnyugtató folytonosságát. / Az intézmény
továbbra is készen áll” (Andrássy 60). S végezetül, e bekezdés zárása képpen,
az iménti vers lényeges lábjegyzete: „nem nyitok vitát - / elég becsukni a /
nyitva hagyottakat” (Helyreigazítás).
Eddig költőnk és kora,
az egyetemes, a megörökölt, s az átélt; de természetesen nem marad adósunk még
további három fejezetben mindez lélekszétszálazásával, olykor vitatható ítéletei
kimondásával; hisz nem summázhat véleményt arról, amit bevallottan nem tud
elképzelni, legyen az bárki bármely életvesztése, avagy halálugrása – de
fölfoghatjuk ezt is az értelem és az értelmezhetetlen birokra kelésének, aki
dudás akar lenni, annak bizony ezt a meccset is le kell játszania, hogy eljusson
a már említett rejtett konklúziók egyikéhez: „akkor az enyém, ha elvesz. /
úgy teljesít, hogy elfogyaszt. / magából kifordult világban / ázunk tavaszt”
(Treelogy). Hogyan összegezzük hát végül e kötet érvényességét, súlyát, kivívott
rangját és szerepét kortárs költészetünkben? Mindenkori olvasóját a gondolkodás
helyzetébe, kényszerébe, s ugyanakkor ennek szeretetébe hozza. Lényeges ez,
hiszen szeretni talán lehet gondolkodás nélkül, de gondolkodni szeretet nélkül –
lehetetlen. „mert nem egészül. Kegyelemmé sem. / nem talál fogást rajta az /
egész figyelem.”
Hegyi Zoltán Imre:
shizoo. Versek. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2017.
A
kötet bemutatója
az Ünnepi
Könyvhéten: június
8., péntek,
14. óra,
Vörösmarty tér,
az Oroszlános
kút melletti
színpadon.
Moderátor: Szondi
György. A kötet az Ünnepi Könyvhét idején a Kortárs
Kiadó 11. sz. pavilonjában vásárolható meg.