„Kedves Gyuri, mit tanácsolsz, mit cseréljek: égőket, járólapot, vagy tükröt? Esetleg – nyúlcipőt? Susztert? Kaptafát?” - Tamási Orosz János írása
Tamási Orosz János
Sándor
Györgyhöz jövet s menet
...avagy a Napút(on)
sem felejtett...
Van egy történetem,
amit aznap
este, vagy bármikor, szívesen elmeséltem volna Sándor Györgynek. Az előbbi
terminus egy konkrét eseményhez kötődik, azon Napút-lapszám bemutatójához[i],
melyben a művész nyolcvanadik születésnapját köszönteni gyűltek össze a
jelenlévők, s aki is önmaga megszokott módján diskurzusra invitálta közönségét;
mely dialógus, persze, az ő kitárulkozásával s a hallgatóság önmagába
fordulásával, önnönségében történő megmerítkezésével manifesztálódik, kerekedik,
inspirálódik, úgy most, ahogyan általában. Említett történetem pedig imigyen
szóla: a lakás fürdőszobájában, amelyben tíz éve lakom átmenetileg, a
mosdókagyló fölötti tükör jobb oldali égője nem világít. A szakállvágóm
mélység-állítóját meg elvesztettem. Emiatt az arcom jobb felén mindig dúsabb a
szőrzet. Amikor mosdok, fogat mosok, hasonlók, a tükörből udvariasan felém
biccent egy hozzám hasonló ember. Szintén itt lakhat, csak itt szoktunk
találkozni, másodpercre akkor mos fogat, mint én, és ugyanúgy működnek az
arcizmai. Onnan tudom, hogy nem én vagyok, hogy az ő arcán a szőrzet bal oldala
dúsabb. A múltkor, sok év után, hirtelen megszólalt. Én kezdtem; csak úgy,
megszokásból odaszóltam neki: kiégett a baloldali, mikor cseréled? Mire ő: eddig
úgy tűnt, a jobb oldal sötét. Nekem erre, mi tagadás, járólapba gyökerezett a
lábam. Most állandóan, bármerre vezetnek lépteim, van egy talpalattnyi
fürdőszobám.
Kedves Gyuri, mit
tanácsolsz, mit cseréljek: égőket, járólapot, vagy tükröt? Esetleg – nyúlcipőt?
Susztert? Kaptafát?
Szőhetném a szavak
szőttesét, göngyölíthetném a mese fonalát bármeddig, egymásba öltvén a
helyzet-szinonimák kaleidoszkóp-mozaikdarabkáit, hiszen Sándor György
mesterszakács-receptje sem hangzik másként: kopogtass be közönségedhez az első
pillanatokban, köszönj rájuk, szögezd le: nem akarok zavarni, épp csak erre
jártam; s úgy toporogj küszöbükön, hogy – bár miattad jöttek – itt már ne az
előadást várják, hanem egyenesen akarjanak csak annyit: lépj be, minél előbb, a
velük hozott nappalijukba. És csak úgy beszélgessetek, néha azért előkerülne
egy-egy története is, hisz nem jött üres fejjel – ami azt illeti, ő az, aki soha
sehová nem érkezik üres fejjel, s bár emlegetni szokás legendás pimaszságát,
ezzel ellentétben mindig szerényen kitart a legüresebb ezerfejű nézőtér előtt
is. Legfeljebb úgy félóránként, másfél óránként ki-kiszól: még várunk.
Mindigje sohasem eseti, derűje sem deresedik, vanságának mivoltunk s mik voltunk
által vagyunk részei s részesei.
Egyre cifrább szűrlete
ez itt a mondatoknak, no, hadd szögezzem le: nem versenyt ácsorognék itt az ő
türelmes várakozásaival. De nem tudom nem szóba hozni, hogy bő négy évtizede
hallgatom őt, s most, hallgatván, úgy tűnt: szellemképesebb, mint valaha. És ne
képernyőre gondoljanak itt, bárha akár épp sporthasonlattal is élhetek, hisz
sportnemzet lennénk megint, vagy mi, tehát ez a szellemképesség olyan, mint a
Kékes tetejére rakott Sokolból a közvetítés; ha már bántóan vibrált a kép, mi
lehunytuk szemünket, s a meccshely genius lociját még élesebben láttuk... Mert
Sándor a pályán talán el sem indult arra a szöktetésre, amiről a közvetítés
szerint hajszállal maradt le, de a mi Csikarunk a mi meccsünkön nem ismert
elveszett labdát. Ahogyan Sándor Gyuri sem. Iróniája éles, de nem metsző,
színpadtechnikája – jóval fontosabb ez, mint sokan gondolnák – csiszoltan
elegáns, még nyomokban sem csikorogva csikarja ki a figyelmet előadása, s bárha
amolyan „szabad ötletek jegyzékének” tűnhet, improvizációs készségnek, ám ennél
azonban sokkal fegyelmezettebb; precízen követi közönsége aktív és passzív
részvételének ritmusát. S reagál arra, ha kell, bevárva őket, olykor-olykor.
Persze, mindezt már évtizedekkel ezelőtt tudta, mondom, sokszor figyeltem őt már
akkor, volt, néhányszor, hogy a klubomba hívhattam fellépőnek – de rég volt,
mondom én, bár mintha tegnap lett volna, igazítja ki magát bennem a mondat, őt
nézve, hallgatva. Mert én talán régen voltam, de ő mindig itt volt, s várt,
türelmesen. Negyven év. Négy évtized. Hol s hogyan töltöttük mi el ezt az időt?
Mindegy. Mind. Egy. Pillanat. Türelmet … kérek … még …
Bocsánat, hogy belefut
hangjába a hangom, de egy-egy ilyen számvetés kapcsán óhatatlan önmagunkban is
felkutatni a belénk épült „sándorgyuris” hatásokat, sőt, időnként tartós
modulokat. S boldog az, aki ebből minél többet lel fel s mutat be; aki viszont
keveset, vagy egyet sem, annak egyetlen dolgon kell eltűnődnie: mikor nevetett
utoljára önmagán, az életen, zsákutcás magántörténelme bármely epizódján? Mikor?
S mikor tudott őszintén belehalni valami apróságba? Kérdések, melyeket fel sem
teszünk, többnyire, életünk legapróbb tört én-elemi részecskéiben; csak megyünk
tovább, ellemtelen ösztönlényként. Amikor az a tizenhét éves bombázó a
lépcsőfordulóból ereszkedik alá a lépcsőn, mi a liftre várunk, s ő csicseregve,
vidáman csókolommal köszön ránk. Ahogyan illik, ahogyan illett, valaha,
pontosítok, amikor ez történt, s mi sóbálványként álltunk harmincpluszvalahány
évünk teljes súlya alatt; megsemmisülve. És évtizedekig igazából, megannyi
létkatasztrófánk közepette sem, ennél keményebb Rubicon nem tornyosult elénk,
semmi átlépendőbb, egészen addig, amíg – haladván a metró bejárata felé –
izzadtan nem keressük bérletünket, melyik zsebben van, na, hol van már,
megállnánk, a tömeg sodor, mi leizzadva várjuk, hogy kiállít a cerberus, de nem
teszi, tekintete átsuhan rajtunk, közömbösen, kicsit szánakozván is
állapotunkon, mit kutakodsz, öreg, nem kell már neked bérlet, már tudhatnád,
őszöd is halott.
Mi az, hogy, na ná,
amúgy.
Ehhez képest tényleg
mit is jelent az a pillanat, amikor eldőlsz az ágyon, mint nagy kalap, borul rád
a sötétség, évmilliók telnek el, amíg arra nem eszmélsz: egy távoli hang kiabál
az arcodba, fogja meg az ujjam, beszéljen, beszéljen, te erre verseket kezdesz
motyogni, alig kezdtem, ködök ereszkednek, nap a napnak gondolatban sírt ás,
mire meghalok, rég meghaltam, a semmi ágán ül szívem, ha rádöbbenek, hogy
meghalhatok, mielőtt; addigra látásod már tiszta, érzékeled a föléd hajló
döbbent tekintetét, benne a tanácstalanságot: most mit mondjak a családtagoknak?
Nyugodjanak meg, az újrahalasztás sikeres volt?
Látjátok, feleim, mik
vogymuk: Sándor Gyurik vogymuk, valamennyien. De közöttünk ő az egyetlen, aki el
is tudja mondani. Mindent tud, mindenkit ismer. Személyesen. Neki elhinnénk,
hogy előző este Erasmussal vacsorált, s imént, az előadás előtt még súgott
Vilmosnak egy fontos sort (tudod, ne feledd, „az élet az idő bohóca”, na, menj),
de mi feledtük, s most itt állunk szügyig az időben, mely rútul bolonddá tett.
Volna. A fortély akkor ül, ha nyergeletlen marad. Ha megülöd, te dobtad le a
lovat – mondjuk s érezzük ezt s így „sándorgyurisan”, ha időben eszünkbe jutnak
gesztusai, csöndjei, szünetjelei, hangsúlyai; a humornak az a pompás-káprázatos
színkavalkádja, melynek eredetijéből Isten, s az általa színre bontott
palettájából a pesti kávéház dolgozott. Karinthy, hát persze, de én nem
hanyagolnám Nagy Endre említését sem (tessék csak szép nyugodtan, önmagunkban
elmondani ezt a mondatot Sándor Györgyösen: „ Az ember nem a fajt tartja fenn,
hanem önmagát; a faj szerencséje, hogy ebből a kevésből is meg tud élni.”), na
ugye? Summa summarum: létünk, létezésünk hamiskás tanúja ő: még most, nyolcvan
évesen is képes elhitetni a Tekintetes Törvényszékkel, hogy az úgy volt, hogy
nem úgy volt, de bárki tette, tessenek megnyugodni, van még, maradt még
elzabrálható remény. Igen, a pesti kávéházat említettem, en block, noha ő a nagy
kiegyenlítő hírébe keveredett, pedig csak a méreg nyelvét akarta – olykor -
kiöltve kioltani, mondván-üzenvén: a mérleg csak a játszótéren szinonimája a
hintának, s bár főkönyvünket ott kezdik vezetni, az igazság a két főösszeg végső
viszonyából fakad, így mondaná talán Karinthy, mert egyik sem lehet túlsúlyos,
tenné hozzá Rejtő.
Meglehet: túl sok
zsúfolódik itt össze egy Sándor Gyurit köszöntő Napút-lapszám bemutatójának
beszámolójában; de tekintse ezt ki s ki tartozás-lerovásnak is. Annyi évtizedig
hallgattam, figyeltem őt, boldogan; ideje hát, hogy rontsam örömét örömöm
körmölésével. De annak is idejét érzem, hogy jelezzem: a maga választotta
titulus – humoralista – telitalálat. Mindmáig a legpontosabb megfogalmazása
textusainak, s mindmáig lényegében lefordíthatatlan magyar nyelvre,
visszaadhatatlan az értelmező szótárban. Mert hát hogyan is definiál valami
olyit bárki egy szócikkben, aminek nincs létező magyar lelőhelye? Mintája echte
ungarische, mintázata hol illa, hol berek, s csak az a biztos, hogy Lepsénynél
még megvolt. Folyamatos, permanens morális deficitben élünk, immár legkevesebb
másfél évszázada, ahol az elfogadhatatlan a mindinkább elfogadott, s bár
emlegettem a humor klasszikusait – de milyen idegenül mozognának ők itt ma,
amikor a humor egyre kegyetlenebb, egyre maróbb, s a nevetség mércéje már nem az
élc, hanem a decibel.
Szép este volt, szép
esték voltak, mondom, ismét csak visszagondolva az időre. S még mindig
csűrve-csavarva, hogy „sem rokona, sem ismerőse, sem utóda, sem boldog őse” ne
lenne senkinek? Dehogynem. Legfeljebb az a „baj”, hogy a klasszikusokhoz
mérhető, mint tettem fent, s hogy a kor – általában a kortárs kor – számára ez
mindig inkább riasztó, mintsem bátorító. A bölcs derűhöz aszú kóstál, a
kerkabaréhoz rozé. Sándor György már nem lakik itt...
...de azért tessék
nyugodtan becsöngetni az ajtófélfán. Ki fog jönni.