Talán megszoknók mi is?

"Egy biztos: az elfelejtett szerző ma ismét itt van közöttünk, megújult, friss, mégis precíz műfordításban élvezhetik a ma olvasói annak egyetemes üzenetét. „A kötet elég megrázó: nagyon nyersen és szikáran ír le konkrét eseményeket a harctérről, elég naturalisztikus módon”" - Tamási Orosz János írása

Tamási Orosz János

Talán
megszoknók
mi 
is?

Latzkó
Andor
páratlan hazatalálása[1]

A
magyar irodalom
élvonalbeli világirodalmi
jelenlétének bizonyítéka
ez a
kötet, mondtam-mondhattam
ki (nem
ott először)
a bécsi
Magyar Otthonban,
ahol Latzkó
Andor százesztendős
munkáját (Emberek
a háborúban,
Napkút Kiadó)
mutathattuk be
a mű
magyarítójával,
Kállay-Kotász Zoltánnal. „Mindössze
hat hosszabb
novella az
egész könyv.
Hat novella,
melyek megdöbbentő
eleven erővel,
közvetlen lélekbemarkoló
s lelkiismeret-szakitó
hatalommal rázzák
fel az
olvasót” -
fűztem szavaimba
szinte azonnal
egy szintén
közel annyi
idős egykori
recenzió – szerzője 
Reminger József –
mondatait. „Hat
eseménydarab a
mindennapos háborús
förtelmek, a
pusztítások szomorú
emlékű esztendeiben,
s mégis:
többek, igazabbak
minden azótai
háborús írásnál”
- olvashatták
hajdan a
Prágai Magyar
Hírlap olvasói,
1929. szeptemberében.

Sorainak
folytatása rejt
valódi okot
mély döbbenetünkre. „A
nálunk köztudatba
át sem
ment Latzkó-könyv
eme nagyszerű
dokumentum-voltára mutat
rá Barbusse
irodalmi hetilapjának,
a Monde-nak
egyik legutóbbi
számában, mikor
Latzkó könyvéről,
mint egy
«elfelejtett remekműről»
beszél s
mikor igazán
őszinte elismeréssel
saját munkájának,
a Tűz-nek
értékéről való
teljes tudatában
is a
magáé fölé
emeli e
könyvet mint
olyat, mely
valóságból fakadó,
eredeti és
megdöbbentően dokumentáló
írás és
gúnnyal veti
Latzkó «osztrák»
honfitársainak szemére,
hogy nem
ismerik legnagyobb
írójuknak a
háborúról szóló
sok-sok könyv
közül is
a könyvek
legjobbikát”.

Megrázó
mondatok, különösen
most, sok
évtizeddel később
olvasván azokat.
Megrázó, főleg
akkor, ha
eltűnődünk Reminger
két tévedésén;
írásában, amúgy,
mindvégig Latzkó
Andrásról beszél,
így fordítván
vissza az
Andreas-nevet, s
bár az
író osztrák
és magyar
szülőktől származik,
így nevezhető
osztráknak is,
de indulása
okán sokkal
inkább a
magyar irodalom
jelese. Hiszen
az 1876-ban
született szerző
nem csupán
iskoláit végezte
Budapesten (és
folytatta Stuttgartban
és Berlinben),
hanem első
szépirodalmi munkáit
is magyar
nyelven, magyar
kiadóknál tette
közzé. Huszonöt
évesen debütált
a Nemzeti
Színházban – és
egészen jónak
mondható kritikai
fogadtatás díjazta.
A magyar
irodalom pályakezdője
tehát, majd
pár esztendőn
belül nyelvet
vált, újabb
munkáit németül
publikálja, de
a hazai
érdeklődés nem
múlik; a
Nyugatban Tabéry
Géza számol
be Andreas
Latzko kisregényéről,
rövid jegyzetének
egy mondatára
érdemes felfigyelnünk:
„S ahogy
többször visszacsuklik
a mese
menete egy
szomorúan meleg
komolyságba, érzem,
hogy emberei
húsból, vérből
valók, s
rajtuk átérzem
- a
művészi alkotáson
túl -
egy emberi
szív melegét.”
- írja
Tabéry pályatársáról,
1913-ban. Amikor
még csak
alig, de
már sejthető:
milyen gyorsan
ki fog
derülni, hogy
az emberek
húsból s
vérből valók,
s hogy
mennyire fontos
lenne hamarosan
az emberi
szív melegét
érezni, mindenek
felett... Tabéry
gondolatmenete későbbi
munkáiban tetten
érhetőek; drámái,
prózai művei
világnézeteket ütköztetnek,
nem tisztünk
most ezekre
átevezni, de
említsük meg
egy roppant
törékeny szeletben
is a
világháborúk s
az egymásra
uszuló világnézetek
pusztító hatását.
Latzkó Andor
első – még
itthoni – színpadi
kritikáinak javát
olyan szerzők
dicsérik a
legmelegebben, akikkel
majd egy
későbbi, vészterhes
évtizedben egyazon
könyvmáglyákra kerülnek
könyveik. Tabéry
és Latzkó
mindketten vesztesei
az első
világháborúnak, sebesülés
(Tabéry) és
sebesülést követő
ideg-összeroppanás (Latzkó)
a személyes
áldozatuk. Tabéryt,
ezen túl,
sújtja világnézetének
harcossága, a
Tanácsköztársaság után
bebörtönzik; nem
úgy Benedek
Marcellt, akit „csak”
megfosztanak ugyanakkor,
ugyanazért addigi
tanári állásától.
De hogyan
is kerül
egy újabb
név ide,
Latzkó-térképünkre?

Nos,
mert Benedek
Marcell az
egyik a
korabeli kritikusok
közül, akik
felfigyeltek Latzkó
munkájára – mondhatni
elég hevesen.
Jóval rosszabbnak
ítéli azt
meg Barbusse
köteténél; e
kettőt hasonlítja
össze ugyanis
a Huszadik
Század lapjain
(vajon később
hogyan vélekedett
Barbusse Latzkóról
szóló fentebb
idézett gondolatairól,
ezt jó
lenne kikutatni);
ám nem
csupán a
szerző írói
gyöngeségét kárhoztatja,
ez amúgy –
ha tényszerű –
minden kritikus
szíve joga,
hanem a
munka tartalmi
üzeneteit is
megkérdőjelezi. „Latzkó
a kötelesség
buzgó teljesítését 
könyve legellenszenvesebb
alakjának, Weixler
hadnagynak   tulajdonságává
teszi. A
fővezér munkáját,
szerepét valósággal
gyerekes    módon
gúnyolja ki,
még abba 
is erősen
belekapaszkodva, hogy 
saját  bőrét
nem viszi
vásárra” -
jegyzi meg,
szinte mellékesen,
s ha
ő, akkor
legyünk itt
mi is
picinykét pikírtek:
Latzkó megjárta
a hadak
útját, a
kritikust azonban –
mint tanári
állásában nélkülözhetetlent
– felmentették a
katonai szolgálat
alól. Ám
ha csak
ennyi lenne
a baj –
de Benedek
súlyosabb bírálatot
is papírra
vet. „Novellahősei
csupa emberroncsok”
- idézem
Benedeket. - „Ha
kultúremberek (s
a legtöbb
az), akkor 
válogatottan olyanok,
akiknek idegei
nem bírhatják
el a
háborút. Vagyunk, 
akik rokonszenvezünk
velük és
érezzük, hogy
minket hasonlóképen 
betegekké tett 
volna a
borzalmak látása,
a gyilkolás 
és főként
a  halálthozó
parancsok kiadása,
de harctérről
hazakerült
kultúrember-ismerőseink legnagyobb
százaléka, ha
megviselten is,
mégis csak
átélte és
úgy-ahogy megszokta
ezeket a
dolgokat. Ki
tudja, talán
megszoknók mi 
is.”

Meg lehet szokni, írja
tehát a Huszadik Század kritikusa a háború borzalmairól. S idézzünk még egy-két
gondolatot: „Ezzel egyenlően nagy bajnak tartom a nacionalizmus abszolút
hiányát. … Latzkó Andort egy  kevés internacionalizmus teljesen elszakította
nemcsak a maga hazájától,   de minden »hazától« … Vagy lehet, hogy ez a lelkében
megvan és csak    írói gyöngesége nem tudja kifejezésre juttatni.” Szemezgetésre
érdemes mondatok, mint ahogy minden elmélyülés az irodalom történetében és az
irodalomtörténetben rendkívül hasznos, izgalmas eredménnyel járhat. Kállay
Kotász Zoltán – saját elmondása szerint – véletlenül bukkant egy korabeli
kalendáriumban Latzkó Andor nevére, s nem kis kutatómunka révén állt össze
számára a szerzőről alkotott kép, mely azóta is bővül, gyarapodik.
Kiindulópontja e szorgalomnak az volt: vajon hogyan mosódhat ki ennyire a mai
magyar irodalom történetéből egy olyan író, akinek ezt a munkáját – Emberek a
háborúban – az elmúlt száz évben megszámlálhatatlan (hiszen nem naprakész, pár
éves adat szerint már közel százötven) megjelenés követte, szerte a
nagyvilágban; míg mi Moly Tamás ma már poros fordításán kívül mind a mai napig
nem olvashattuk. (Ahogyan Molyét sem, hiszen szinte fellelhetetlenek már
példányai). Egy irodalomtörténeti kutatás érdekes témája lehetne akár az is, túl
az alapkérdésen: lehet, hogy ehhez köze van Benedek Marcell fenti írásának is,
abban is ama mondatnak, mely szerint az író elszakadt „nemcsak a maga
hazájától,   de minden »hazától«”?
Vagy csak
egyszerűen s
valóban könyvtárak
mélyén, zegzugos
könyvespolcokon végzi
a még
oly nemes
irodalom is?
Nem tudom,
nem tudjuk.
Egy biztos:
az elfelejtett
szerző ma
ismét itt
van közöttünk,
megújult, friss,
mégis precíz
műfordításban élvezhetik
a ma
olvasói annak
egyetemes üzenetét. „A
kötet elég megrázó: nagyon nyersen és szikáran ír le konkrét eseményeket a
harctérről, elég naturalisztikus módon”, mondta olvasmányélményéről Pohl Balázs,
hogy őt is megemlítsem: számomra élményszámba ment a kötet bemutatóján annak
tartalmi prezentálása, a Svung Bécsi Magyar Színkör társulata révén; ennek
vezetője Pohl Balázs; a már-már felolvasó színházi produkció azt is
bizonyította: Latzkó kötetének néhány novellája akár színpadi, avagy
forgatókönyvi adaptációt is elbírna. Legyen úgy; ha már, valóban végszóként, még
hozzáteszem: nem, nincs elfelejtett író, nincs végleg elkallódó könyv. A könyv –
könyvek - sorsa ennek tagadása, önmagában is; és gondoljunk bele: van abban
valami csodálatos, ahogyan az ismert és az ismeretlen ismét összekapaszkodik.
Említettem Tabéry Gézát, aki figyelemmel követte Latzkó német nyelven publikált
munkáit; nos, néhány hete zárult le az immár negyedik Tabéry Gézáról elnevezett
novellapályázat – és néhány hét múlva jelenik meg a Napút-online felületén[2] 
az első Latzkó Andor műfordító-pályázat. Kísérjék figyelemmel, ha kérhetem.