"A család eleve az élet kultúrájának letéteményese, mert Isten a családban jelen van. Csak akkor lesz a világ emberségesebbé, akkor kap minden személy méltósága biztos védelmet, ha minden otthonban felismerik Isten és az élet közötti ősi és alapvető kapcsolatot. ” - Bíró László püspök úr júliusi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2018.
július
Folytatom a Világiak, Család
és Élet Dikasztériuma által írt és Ferenc pápa Amoris Laetitia c. apostoli
buzdítására alapozott katekézis-sorozat alapján a Szent Család történetének
elemzését.
Az élet kultúrája. Ha
azt nézzük, hogy ebben az evangéliumi történetben hogyan alakultak a családi
kapcsolatok, akkor az a benyomásunk támadhat, hogy a Szent Család egységében
törés keletkezett. Erre utalnak Jézusnak a gyermekük elvesztése miatt
kétségbeesett szülők szavaira adott kissé neheztelő válaszai. Ez azzal is
összefügghet, hogy a fiú elérte azt a kort, amikor kezd felnőtté válni és
önmagáért felelősséget vállalni. Ez gyakori eset minden családban. A gyerekek
egyszerre felnőttnek érezve magukat úgy látják, hogy képesek önállóan döntéseket
hozni saját jövőjükről. Noha a názáreti Szent Család ugyanolyan helyzetbe
került, mint bármelyik család, egységükben törés mégsem következett be, mert
Jézus „akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik.”
(Lk 2,51) Ez látszólag tipikusan azok reakciója, akik félve a büntetéstől
feladják a saját útjuk követését, inkább szót fogadnak szüleiknek. Jézus azonban
megfellebbezhetetlen érvekkel védte meg magát, ám szülei nem értették meg
szavait. Felügyeletük alatt maradt, noha nem ez volt számára az egyetlen
lehetőség. Semmi sem kényszerítette erre. Szabad és önálló döntést hozott,
megerősítve ezzel a család iránti elkötelezettségét. Isten igéje abszolút
szegénységben és nyomorban jött a világba, mindenről lemondva, kivéve arról,
hogy családban testesüljön meg, ahol anyja és apja van.
Ezután Jézus valóban
engedelmes maradt szüleinek, akik ketten együtt a Teremtő Isten szeretetével
együttműködve példát mutattak a kölcsönösség tiszteletben tartásának értékéről,
a különböző emberekkel való érintkezésről, anélkül, hogy valakinek fel kellene
adnia a maga identitását, mégis elfogadva a másikét. Így adják tovább a szülők
gyermekeiknek az Úr atyai és anyai szeretetét. (vö. AL 172)
Idézzétek fel saját
életetekből, mikor és miért éreztétek úgy, hogy most már felnőtté váltatok?
Milyen változást jelentett ez családotokkal, szüleitekkel való kapcsolatotokban?
„Jézus pedig növekedett
bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt,” (Lk 2,52)
összegzi Szt. Lukács Mária és József nevelő tevékenységének eredményét. Ezzel az
Evangélium rámutat a gyermek teljes fejlődésének legjobb és legalapvetőbb
feltételeire. Az első helyen a bölcsességben való növekedés áll. Nem csupán a
tudásban és képességekben való fokozott gyarapodásról van szó. A bölcsesség,
latinul sapientia, etimológiailag a sapere szóval rokon. Ez utóbbinak jelentése
mind a tudni, mind az ízlelni. Az növekszik bölcsességben, aki egyre mélyebben
„belekóstol” az életbe, aki egyre tudatosabban éli saját életét. Hiába növekszik
éveink száma, ahhoz hogy éretté váljunk meg kell ízlelnünk az életet, meg kell
látnunk szépségét, örömét, meg kell találnunk értelmét. Sokan úgy gondolják,
hogy az embernek a gondtalan gyermekévek elmúltával „majd megjön az esze”. Az
evangélium arra tanít, hogy csak akkor válhat gyümölcsözővé bennünk Isten
kegyelme, ha életünk minden szent napján – születésünk első napjától kezdve –
tudatosodik bennünk létezésünk csodája. Amikor Istent arra kérjük, hogy
avatkozzék be életünkbe, megfeledkezünk arról, hogy „a kegyelem föltételezi a
természetet”, ahogy azt a skolasztikus filozófia megfogalmazza. Noha Isten
kegyelme megelőz minden emberi cselekedetet, a kegyelem hatékonysága attól függ,
hogy mennyire képes az ember Istenre hallgatni. Az evangéliumból tudjuk, hogy
Jézus növekedése nem csak szülei szemében volt látható, hanem az emberek előtt
is, azaz az egész közösség előtt. Mennyire szemben áll ez azzal a ma igen
elterjedt individualisztikus szemlélettel, amely szerint a gyermek nevelése a
szülők és a család belügye! Minden egyes személy fejlődése és érett
személyiséggé válása fontos mindenkinek, mert minden személy java hozzájárul a
közjóhoz, másrészt mindenki felelős minden emberi személyért. Ez az élet
kultúrájának lényege, az élet pedig a családban jön létre és ott virágzik ki. A
család nemcsak az életfakasztás, hanem az Isten ajándékaként érkező élet
fogadásának is a helye. Minden új élet lehetővé teszi, hogy felfedezzük a
szeretet ajándék természetét. Mindig újra elbűvöl bennünket annak szépsége, hogy
már előbb szerettek minket: a gyermekeket már érkezésük előtt szerették. Ez
Isten szeretetének elsőségét tükrözi, mindig Övé a kezdeményezés, mert Ő minden
gyermeket szeretett, még mielőtt ezt bárki bármivel kiérdemelhette volna. A
gyermekét méhében hordozó édesanya kérje Istentől a világosságot, hogy
mélységében ismerhesse meg gyermekét és olyannak fogadhassa el, amilyen. (vö. AL
166, 170)
Hogyan tudjátok
gyerekeiteket beavatni az élet szépségének, örömének élvezetébe?
Ma egyre általánosabb az a
nézet, amely szerint az emberi életfakasztás nincs a családhoz kötve. Ennek a
nézetnek a hívei -- manipulálva a kevéssé tájékozott embereket -- nem tesznek
különbséget a természetes házastársi aktus és a mesterséges megtermékenyítés,
vagy valamilyen más eljárás között. Sok mai ember nincs annak tudatában, hogy a
gyermek ajándék, amelyet föntről kapunk. A Szentírás ezt a tényt így rögzíti: „Az
ember aztán megismerte feleségét, Évát. Az fogant, megszülte Káint, és így
szólt: »Embert kaptam Istentől!«” (Ter 4, 1). Annak tagadása, hogy az emberi
életfakasztásnak szoros kapcsolata van a családdal, nem csupán kulturális,
erkölcsi, szociális, gazdasági, vagy antropológiai tévedés, hanem az Isten
iránti érzék elveszítése, és ennek következtében annak állítása, hogy az ember
önmaga létének irányítója,
ideértve az új emberi lény létrehozását is. Teljesen másképp látjuk az életet,
ha a hit perspektívájából szemléljük: „Ha egy gyermek nem kívánt körülmények
között jön világra, a szülőknek vagy a család többi tagjának mindent meg kell
tenniük azért, hogy Isten ajándékaként fogadják őt. Vállalniuk kell a
felelősséget, hogy nyitottan és szeretettel elfogadják, mert amikor a világra
jövő gyermekekről van szó, a felnőttek semmiféle áldozata nem minősíthető túl
nagynak vagy túlságosan drágának annak elkerülése érdekében, hogy a gyermek azt
gondolja, ő egy tévedés, aki nem ér semmit, aki ki lett szolgáltatva az élet
sérüléseinek és az emberek hatalmaskodásának. Egy új gyermek ajándéka, akit az
Úr egy apára és anyára bíz, az elfogadással kezdődik, az életre szóló
védelmezéssel folytatódik, és végső célja az örök élet öröme. Az emberi személy
végső beteljesedésének szem előtt tartása még inkább tudatosítja a szülőkben a
rájuk bízott ajándék értékét.” (AL 166)
Mit tudtok tenni
azért, hogy a gyerekek őszintén örüljenek, ha kistestvérük érkezik, hogy
megértsék: minden gyerek – ők maguk is – Isten ajándéka?
„Az Egyház különleges
hálával támogatja azokat a családokat, amelyek fogyatékos gyermekeket nevelnek
és vesznek körül szeretetükkel" (AL 82), mert mindenkinél jobban megmutatják az
emberi élet szent és abszolút értékét az egész világnak. Valójában „az emberi
élet akkora érték, és az anyja ölén növekedő ártatlan gyermek élethez való joga
oly elidegeníthetetlen, hogy semmiképpen sem tekinthetjük az anya saját testéhez
való jogának azt a lehetőséget, hogy az ilyen élet ellen hozzon döntéseket. A
magzati élet önmagában hordozza célját, és soha nem lehet egy másik emberi lény
tulajdonának tárgya. A család oltalmazza az életet minden fázisában, az élet
alkonyán is.” (AL 83) Az élet továbbadása isteni tett, ezért mondja Ferenc pápa:
„Minden nő részesedik a teremtés misztériumában, amely megújul minden ember
születésekor.” (AL 168) Ugyanakkor nem kevésbé szent dolog az új élet
tisztelettel fogadása. Mária és József nagysága abban nyilvánul meg, ahogyan
Isten szavát fogadták, lehetővé téve, hogy az megtestesüljön. Azok pedig, akik
bármilyen oknál fogva biológiai értelemben nem válnak anyává vagy apává, épp úgy
arra hivatottak, hogy az életet tiszteljék és befogadják. Az anyaság nem
kizárólag biológiai adottság, hanem különböző módokon fejeződik ki (AL 178).
„Akik szembenéznek az örökbefogadás kihívásával, és feltételek nélkül,
ingyenesen befogadnak egy személyt, Isten szeretetének közvetítőívé válnak, aki
ezt mondja: »Még ha anyád megfeledkeznék is, én akkor sem feledkezem meg
rólad.« (vö. Iz 49,15)”. (AL 170) A családoknak éppen ez a befogadó
szeretete képes életet adni azoknak, akik gyakran megtagadják azt.
A szeretet erejét
megtapasztaló házaspár tudja, hogy ez a szeretet arra hivatott, hogy gyógyítsa
az elhagyottak sebeit, meghonosítsa a találkozás kultúráját, harcoljon az
igazságosságért. Isten a családra bízta a világ "otthonossá" tételét, ahol
minden személy testvért lát embertársában. (AL 183) Mi más lenne képes az élet
kultúrájának horizontját ténylegesen szélesíteni a világban, mint a család?
A keresztény házasságok a
testvériség melletti tanúságtételükkel, szociális érzékenységükkel, azzal, hogy
szót emelnek a hátrányos helyzetűek érdekében, világító hitükkel és cselekvő
reményükkel életet visznek a társadalomba. Ezzel szemben korunkban a nárcizmus
képtelenné teszi az embereket arra, hogy önmagukon, saját vágyaikon és
szükségleteiken túltekintsenek. De előbb-utóbb aki használati tárgyként kezeli a
másikat, ugyanazon logika szerint saját maga válik kihasználttá, manipulálttá és
elhagyottá. Említésre méltó az a tény, hogy a kötelékeket gyakran olyan
felnőttek szakítják el, akik "autonómiát" keresnek, és elutasítják az egymást
támogatva és egymással törődve megöregedés eszményét. (vö. AL 184, 39)
Hogyan tudja a
családi, baráti vagy plébániai közösség Isten szeretetét közvetíteni azokhoz,
akik – saját hibájukból, vagy más okok miatt – nem látják a kiutat nehézzé vált
élethelyzetükből?
Ugyanakkor egyedül a
családnak van meg az az ellenállhatatlan erejű, Istentől kapott és a következő
nemzedéknek továbbadandó képessége, hogy nagy szeretettel fogadja be a
leányanyákat, az árvákat, a gyermekeiket egyedül nevelő nőket, a fogyatékosokat
és mindazokat, akik különös szeretetet és közelséget igényelnek; a függőséggel
küzdő fiatalokat; a magánytól szenvedő házasság nélkül maradottakat, elváltakat
vagy özvegyeket; az öregeket és betegeket, akikkel senki nem törődik; egészen
odáig, hogy karjaikba fogadják az életvitelükben leginkább katasztrófát
szenvedett embereket. (vö. AL 197)
A család eleve az élet
kultúrájának letéteményese, mert Isten a családban jelen van. Csak akkor lesz a
világ emberségesebbé, akkor kap minden személy méltósága biztos védelmet, ha
minden otthonban felismerik Isten és az élet közötti ősi és alapvető
kapcsolatot.
Bíró
László
az MKPK Családbizottságának elnöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista