Papp Tibor emlékezete - "A ma reggeli postánkban ott sorjáznak a Papp Tibor költő, szerkesztő, kritikus, elméleti író, tpográfus, és egyben jó barát halálát hírül adó szövegek. Sokáig, hősiesen küzdött betegségével szeretetre méltó és egyben tiszteletet kiváltó személyiségével." - Dobos Marianne írása
Dobos
Marianne
Papp Tibor
emlékezete
A ma reggeli
postánkban ott sorjáznak a Papp Tibor költő, szerkesztő, kritikus,
elméleti író,
tipográfus, és egyben jó barát halálát hírül adó szövegek. Sokáig, hősiesen
küzdött betegségével szeretetre méltó és egyben tiszteletet kiváltó
személyiségével. Résztvevője maradva mindvégig a hazai irodalmi életnek.
Párizsban élt, de itthon is otthon volt évtizedek óta, neve összekapcsolódott a
modern technikát használó költői törekvésekkel. A gyászjelentések irodalmi
maradandóságát méltatják, én az embert szeretném felvillantani. Az ’56-os
forradalomra emlékező könyvemben (Akkor is karácsony volt. Bölcsészek
1956-ról) egy interjúm idézi személyes sorsát.
Tiszától a
Szajnáig
Dobos
Marianne: Párizs, Magyar Műhely. A hatvanas évektől új horizont
nyílik a magyar irodalomban. Néhány 1956-os menekült fiatal létrehoz egy
folyóiratot, amely eltér az itthon, de az emigrációban is addig szokásos
irodalmi beszédmódoktól. Az avant-garde újabb fénykorában átértékelték a korábbi
hazai hagyományt, és megszólaltatták az új alkotói módot. Kiadják Füst Milán
szexuálpszichológiai elmélkedéseit, Weöres Sándor Tűzkút című kötetét,
megelőzve és kierőszakolva a hazai publikációt; majd Kassák- és
Szentkuthy-hommage-számot szerkesztenek. Szép küllemű kiadványaik kézből-kézbe
járnak itthon is. Máról visszatekintve: működésük irodalomtörténeti jelentőségű.
A mozgalom vezéralakjai közül Papp Tibort kérdezem, hogyan jutott el Párizsig.
Papp Tibor:
Emlékszik? Első kapcsolatfelvételünk telefonbeszélgetés volt, New Yorkban,
amikor felhívtam Baránszky László barátomat, mire átadta a kagylót Lórántnak,
akivel pillanatok alatt egyeztettük, hogy első elemiben Gyöngyösön osztálytársak
voltunk.
D. M.:
Az összehasonlító irodalomtörténet, az ILC kongresszusára érkeztünk, 1982
augusztusában, és éppen Baránszky Laciéknál töltöttünk pár napot.
P. T.:
Én pedig átutazóban voltam Párizs és Los Angeles között. A modern francia
költészetet mutatták be akkor az amerikaiaknak, és a tizenkét francia költő
közül én voltam az egyik. A Modern Múzeumban szerepeltünk New Yorkban öt estén,
minden este telt ház előtt. Ezt követően San Franciscóba mentünk, ezért nem
tudtunk ott személyesen találkozni, de a telefonban már elkezdtünk beszélgetni,
s végigzongoráztuk az iskolaéveinket. Szerencsére Gyöngyösön Macskássy igazgató
úr volt az a pont, ami mind a kettőnknek háromszögelési pontja lett, és a
Kálvária-domb az iskolától nem messze. Ahol Lóránt szánkázott, tőlem meg
elvették a szánkót, és sírva mentem haza.
Nos, hát
Gyöngyösre is elég görbe vargabetű után kerültem. Tokajban születtem 1936.
április 2-án. Néha drága jó anyámnak mondogattam is, hogy nem azért lett-e ez
születésem dátuma, mert szégyellvén az április elsejét, egy nappal eltolta
világra jövetelemet. Apám vasutas volt, így egyik állomásról a másikra
dobálódtunk, mint ahogy ez abban az időben szokásos volt. Tokajban négy évig
éltünk. Nagyon kedves emlékeim vannak a Kopaszról, ahová dajkám fölvitt egyszer,
és azt mondja: „jaj, Tibike, látod ezt a nagy hegyet, hova hoztak éngemet?” A
Rákóczi borpincének a főborásza volt apám egyik nagyon jó barátja, Perlaki Dezső
bácsi, akinek a kertjében, fölmásztam a diófára, a kerekes kút biztosító
kampóját kikapcsoltam, és játszottam kezemmel a forgó kereken. Ott kaptam ki
idegentől először, de nagyon keményen. Az állomásépület mellett, a
raktárépülethez ragasztva volt a szolgálati lakásunk. Velünk szemben nagy
kavicsokból a hegy oldalára ki volt rakva Magyarország térképe. Ezt a térképet
még most is őrzi a szemem, piros és fehér kavicsokból állt, és bele volt írva:
„Nem, nem, soha!” Minden vasutasnak volt egy kis kertje, amit a vasúttól kapott
megművelésre. Nekünk is volt, azon keresztül lehetett a Feuerstein kuglizóba és
sörözőbe eljutni, ahová apámék időnként el-ellátogattak. Tokajról még egy dolog
jut eszembe: az egyik híd lábánál volt egy kis házikó, aminek Sóház volt a neve.
Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Ez lett az első igazi nyelvi élményem,
mert én úgy képzeltem el, hogy az valamilyen csillogó, hóból meg sóból
összerakott palota, mintha kristályból volna az egész, csak kívülről betakarták,
hogy ne lássák az emberek, milyen csodálatos odabent.
Tokajból
tovább költöztünk Csapra, ott született a húgom, Marika, aki utóbb
matematika-fizika tanár lett. A csapi évekről is van egy pár nagyon kedves
emlékem. Megtanultam korcsolyázni. Kezdtem először észrevenni a falusi élet
hétköznapjait. Csapon néhány évet töltöttünk, majd átköltöztünk Gyöngyösre.
Gyöngyösön a Kálvária-hegyen laktunk egy szép családi házban, gyönyörű kerttel.
Ott kezdtem iskolába járni. Az iskola igazgatója volt a tanítónk. Elég jó
tanulónak indultam, de valahogy, nem tudom miért, azt hiszem, magatartásból,
ebből-abból voltak rosszabb jegyeim is, amit igen rossz néven vettek kedves
szüleim. Ez az a korszak, amikor apám már a vasútnál elég jó pozícióban volt,
úgyhogy az anyagi gondok is gondolom, kisebbek voltak a családban.
Motorkerékpárja volt, sokat járt vadászni, vidékre utaztunk kirándulni. De aztán
onnan is továbbhelyezték, ezért voltunk csak egyetlen évig osztálytársak
Lóránttal. Bánrévén jártam a második osztályba. Volt ott egy kastély. Valami
arisztokrata-féle emberek lakták. Az egyik kislányuk velem járt iskolába.
Emlékszem, többször voltam a kastélyban, ahol a kislányokkal játszottam. Mintha
regényből olvasnám: nagy lombos fák alatt, háttérben egy kúria, parksétányok,
középen egy kis tisztás, fehér kerti asztallal, napernyővel és egy hosszúruhás,
idősebb -- ma már azt mondanám, hogy – ladyvel, aki ült az asztal mellett,
kávézott kaláccsal, és minket, gyerekeket is megkínált. Játszottunk körülötte.
Nekem ez olyan volt, mintha igaz se lenne…
Bánrévéről
apámat elhelyezték az épp akkor visszacsatolt Kosnára, Dés mellé. Ez már a 40-es
évek. De engem nem oda írattak be iskolába, hanem anyai nagyszüleimhez kerültem
és ott jártam harmadik-negyedik osztályba, akik Válajon, Szatmár megyében
laktak, Nagykárolytól 10 km-re, de azelőtt is meg most is a magyar oldalon,
éppen a határ mellett. Az iskolai szünetet én is Kosnán töltöttem, onnan már
abszolút tiszta képem van az életről. A Kárpátokban való bolyongásokról, nagy
kirándulásokról, száz méterre tőlünk folyt az aranyos Beszterce, faházban
laktunk, az őzek, szarvasok lejártak a közelbe. Medvét is láttam. Az egésznek
olyan idilli, német tankönyvekből ismert hangulata volt, mintha Heidi
játszogatna valahol a hegyekben. Számomra minden tiszta és szép volt,
érthetetlen csak az, hogy néha jöttek bombázó repülők a hegyek felett, és nagyon
erős volt a zúgásuk. A háború utolsó évét anyámmal együtt nagyszüleimnél
vészeltem át. Apám a vasúttal kötelezően húzódott egyre nyugatabbra, egész
addig, míg ki nem szorult az országból. Aztán fogságba esett, és csak ’46-ban
szabadult. Anyámmal nagyszüleimnél maradtunk, ott ért bennünket a szovjet
csapatok megérkezése. Családunk több tagját 1945 elején elhurcolták a
Szovjetunióba, ahol 3--4--5 évet raboskodtak. A nagyszüleimre így három-négy
férjtelen asszony és tíz-tizenkét gyerek maradt. Úgy-ahogy átvészeltük ezt az
időt is. 1946-ban, mivel ebben a kis faluban nem volt semmiféle magasabb iskola,
Debrecenbe írattak be a piarista gimnáziumba. A felekezeti iskolák utolsó évében
jártam ott. A nagynénémnél laktam. Férje református pap volt. Apai nagyapám a
görög katolikus egyházban gondnoki szerepet játszó városi polgárember volt, a
debreceni vasútigazgatóságon osztályfőnök. Az apai nagymamám pedig református
Komoróczy-lány, a hodászi Komoróczyak ágából.
D. M.:
Komoróczy Géza, a mostani professzor akkor rokona?
P.T.:
Másod unokatestvérem. Az apai nagyszülők úgy egyeztek meg a házasságkor, hogy a
fiúk görög katolikusok lesznek, a lányok pedig reformátusok. Apai részről két
nagynéném református, apám és nagybátyám görög katolikus volt. Apám, amikor
anyámat feleségül vette, reverzálist adott, anyám római katolikus volt. Ezt
azért említem meg, mert a piaristákhoz írattak be, de a nagynénéméknél laktam,
akinek a férje református lelkész volt. Hittanár, és valahogy az az érzésem,
hogy nem abból a fajtából, aki a gyermeklélektannal is nagyon mélyen
foglalkozott. Kemény hitvitákat rendezett velem. Tízévessel, az akkor ötvenéves
hittanár úr. Az ő élettörténete nagyon érdekes. Komádiból jött, parasztszülők
gyermeke. Őt is Papnak hívták, tiszta véletlenül, de egy p-vel, Pap Imrének. A
bátyját ’19-ben több évre lecsukták a tanácsköztársaság-beli szerepe miatt. Ő
közben református pap lett, csodálatos tiszta alföldi tájszólása volt, és
Debrecenben megpályázta az Árpád téri templom lelkészségét. Már a 30-as évek
vége felé történt, amikor a ’19-es rokonság nem volt figyelmen kívül hagyható.
Megválasztották ugyan, de a debreceni akkori református egyházi vezetők közül
többen ezt nem fogadták el. Addig fellebbezték, míg a megválasztását
megsemmisítették, és az újraválasztásnál már úgy intézték a dolgokat, hogy az
öreg kibukott. Hozzá kell még tegyem, hogy izgalmas családba kerültem, ahol a
nagynéném két férfivel élt együtt. A férjével és a nagyon jóképű, L. Miklós nevű
elegáns úriemberrel. Ezt a családban mindenki tudta természetesen. Én mint
gyerek, nem. Nekem Miklós bácsi rokon-bácsi volt. A szexuális ébredezésem is
ehhez a tényhez kapcsolódik, mert egyszerűen nem értettem tisztán, hogy milyen,
miféle, hogyan is történnek ezek a dolgok, hogy a nagynénim néha jobban kedvez
Miklós bácsinak, néha jobban kedvez a férjének és...
D. M.:
Együtt is laktak?
P. T.:
Teljesen együtt.
A gimnáziumban
elég jó tanuló voltam. Sokat sportoltam. Egy év után az iskolákat államosították
és visszakerültem anyai nagyszüleimhez Válajra. Nagyapámnak volt egy kis földje,
de lényegében hentes és mészáros volt. Utóbb mondta nekem valaki, hogy „neked
már a születésednél minden ott volt, hentes és mészáros egyik részről, vasutas
másik részről, Petőfitől Szabó Lőrincig mindenki”.
A piaristáknál
végzett első gimnáziumi évem után visszamentem a falusi általános iskolába,
ahová még három évig jártam. Válajon egyházi iskola volt, apácák tanítottak 1948
végéig, majd a világiak beléptek a tanításba, többek között egy nagyon fiatal,
19 éves tanító, Suskó János. Remek pedagógus volt, kitűnően bánt a gyerekekkel,
és tulajdonképpen ő tett fogékonnyá a tudás iránt. Nem matematikára tanított
vagy erre vagy arra – azt éreztette meg, hogy a tudás az valami olyasmi, amit az
embernek egy életen át szívni kell magába. Az a leggazdagítóbb az emberi
életben. Hegedülni tanított, játszott velünk, embernek tekintett, ellentétben az
idősebb kollégákkal. Ebben az időben elég sokat sportoltam, jól futballoztam.
Életem nagy bánata volt, hogy az egyik legfontosabb meccsen, amikor a
Kelet-Magyarország bajnokságáért harcoltunk, másik kapust tettek be helyettem.
Csalva, mert ő már gimnazista volt, hogy biztosabban győzzünk. Csapatunk
kikapott. Nagyon bántott.
A nyolcadik
általános után újra visszakerültem Debrecenbe, a Fazekas Mihály gyakorló
gimnáziumba. Elég nehezen. Válajon, a nyolcadik általánost végző osztályban
nyolc kitűnő tanuló volt, többek között én is. Egyikünket se vették föl
gimnáziumba. Úgyhogy csak valamilyen pótmegoldással -- lévén a család egyik
része debreceni –jutottam be a gimnáziumba. Első osztályfőnököm dr. Kéry László
volt.
D. M.:
A Nagyvilág című folyóirat későbbi főszerkesztője, egyetemi tanár,
akadémikus. Ő akkor valami száműzetésfélében volt ott.
P. T.:
Fantasztikus nagy élménye volt a gyerektársaimnak is. Az első órán belépett az
ajtón, nagy csend, és ő megszólalt körülbelül így: Uraim...! -- Mi ilyet nem
hallottunk se előtte, se utána. Rettenetesen megnyerte a tetszésünket. Egyébként
szigorú tanár volt, és talán nem volt igazán jó pedagógus a 15--18 évesek
szintjén. Valahogy egy kicsit a húsz éveseknek beszélt, mikor hozzánk, tizenöt
évesekhez szólt. A tanáraink közül egy másik ma is ismert egyéniség Kiss Tamás
költő. Számomra ő volt az első atyai segítség az irodalom útján. 1950-ben
kezdtem el igazán írni, persze, rettenetes rossz verseket. De öntudattal.
Megtaláltam az 1950-es kis naplómat, és abban keményen kijelentem, hogy én pedig
költő leszek. És ez ilyen mondatok közé záródik, hogy „Szabó néni reggel 4-kor
elment kenyérért sorba állni, délelőtt iskolában voltam, este csillagdában,
gyertya mellett reggel 2-ig olvastam, én költő leszek” -- pont. Nem volt szabad
éjszaka olvasnom, mert a villany drága, de gyertyát vásároltam a zsebpénzemből,
és az ablakokat pokrócokkal betakartam, hogy ne menjen ki a gyertyavilág.
D. M.:
És miket olvasott?
P. T.:
Mindent, ami a kezem ügyébe került. Még nem nagyon válogattam. Arra emlékszem,
hogy a nagynénéméknek megvolt a 100 kötetes Jókai. Volt egy szürke,
vászonkötéses sorozat: Világjárók. Aztán még sokkal előtte Debrecenben, ezt a
nagynénémék mesélték később, a Mackó urat olvastam rendületlenül, de úgy, hogy
hahotáztam magamban a szobában és ebből tudták, hogy most már megint olvasok,
nem tanulok. De a tanulással nem volt különösebb bajom, mert kitűnően
végighúztam az iskoláimat. 1950-ben kerültem a Fazekas Mihály gimnáziumba és az
első évben kosztosdiák voltam Szabó néniéknél.
D. M.:
Aki sorban állt kenyérért?
P. T.:
Aki sorba állt. Mert nem vettek fel még kollégiumba, hát örültünk, hogy a
gimnáziumba bejutottam. Viszont a következő évben bejutottam a kollégiumba --
nem a debreceni református kollégiumba, hanem egy államiba, a Móra Ferenc
Diákotthonba. Mozga Zoltán nevű, francia szakos, költőileg igen érzékeny lelkű
tanár volt az igazgatója. Neki is beszéltem arról, hogy írok. Hajdanában-danában
ő is írt verseket. Jó pedagógus, nagyon szeretett.
D. M.:
Ezek a politika legnehezebb évei voltak. Milyen verseket írt ekkoriban?
P. T.:
Nagyon rosszakat.
D. M.:
Tematikailag?
P. T.:
Politikaiakat is. Leírtam „én magyar akarok maradni” jellegű mondatokat. És volt
egy ilyen sorom is: „Nem kell nekünk Szovjetunió meg USA, mindenki legyen a maga
ura”. Ezeket nem mutattam meg senkinek, az volt az érzésem, hogy még tanulnom
kell a mesterséget. Elkezdtem keményen Horváth János rendszeres magyar verstanát
tanulmányozni, és végigzongorázni, hogy mit tudok én abból megcsinálni és mit
nem. Mire 16--17 éves lettem, már ismertem jól a formát. Magyar órán a formai
elemzés nem jelentett problémát, holott az osztályban még a jó magyarosokat sem
érdekelte ez.
D. M.:
Végső soron tehát úgy lett hitelesen „Műhelyes” költő, hogy végigjárta a
legszabályosabb költői iskolákat.
P. T.:
Azt hiszem, igen.
D. M.:
Debrecen volt a felnőtté válás ideje?
P. T.:
Az élettel teljesen egyedül kellett szembenéznem, a szüleim elváltak, anyám
nagyon szegény volt, nekem csak kitűnőnek volt szabad lennem, mert így kaptam
ingyenes kollégiumi ellátást. Anyámtól összesen 18 forintot kaptam egy hónapra
zsebpénznek.
D. M.:
Akkor még az nem a mai 18 forint volt.
P. T.:
Hála a jó Istennek. De ha az irkát meg a ceruzákat megvettem, akkor már olyan
sok azért nem maradt belőle. Éppen ezért jártam sódert hányni, vagont kipakolni,
sportoltam, mert ott melegítőt kaptam. A debreceni Meteor nevű röplabdacsapatban
játszottam, amelyik akkor megyei első osztályú volt. Később NB I-ben is Egerben.
Sőt, mi több, egyszer szakszervezeti válogatott voltam. A Szovjetunió ellen
játszottam Debrecenben, 1954-ben.
Debrecenben
volt egy pillanat, amikor kaptam egy értesítést, hogy jelentkezzem az
igazgatóságon, mert szovjet ösztöndíjra javasoltak. Megvallom hősiesen, hogy nem
akartam ösztöndíjjal külföldre menni. Az volt az elképzelésem, hogy egy magyar
írónak a nyelvi közeg annyira fontos, hogy azt nem hagyhatja el. Anyám
betegségére hivatkozva sikerült megszabadulnom a kísértéstől.
D. M.:
Milyen szakra javasolták?
P. T.:
Az nem volt kimondva. Kitűnő tanuló voltam, nagyon jó matematikus, jó ábrázoló
geometriás és magyaros. Általában az úgynevezett tanulós tantárgyak voltak nekem
a nehezebbek, a földrajz meg a történelem. Nem olyan értelemben, hogy nehéznek
éreztem, csak mert le kellett ülni, tanulni kellett, a többit úgy éreztem,
szórakozás megérteni.
A Fazekasban
egy elég cifra osztályba kerültem, ami megint nagyon meghatározta későbbre is az
életemet. Elég rossz fiú voltam az iskolában, mindenféle stikában azonnal benne
voltam. Mivel én voltam az osztály legjobb tanulója, ez nagyon kettős helyzetet
hozott. Meg is büntettek, meg valahogy nem is nagyon akartak megbüntetni.
Osztályunknak 17 osztályfőnöke volt négy év alatt. Kéry László egy évig volt az
osztályfőnökünk, majd a tornatanár, és még Kiss Tamás is. Abban az időben Yulow
Viktor, a későbbi kiváló debreceni irodalomprofesszor is ott tanított a
Fazekasban. Nagy János akkor indította az Arany János szavalókórust, ami a
megyében, de időnként még máshol is nagy hírre tett szert. Én is tagja lettem.
Nagy János elég hamar értesült arról, hogy verseket írok, sőt, mi több, egyszer
volt valami kis költői verseny az iskolában, ahova beneveztem. Elveszett ez a
kis kaparmány szerencsére. Ezek után Nagy János engem ficfapoétának
nevezett el.
D. M.:
Minek?
P. T.:
Ficfapoéta. A szavalókórusban, ahol még szólista is voltam, nagyon sokszor így
is szólított. Sokkal-sokkal később a családunkba bekerült egy fiatalasszony, aki
mondta, hogy ő is ugyanabban az időben járt gimnáziumban Debrecenben. Kisült,
hogy a szavalókórusban szavalt is. Rám már nem emlékezett, de a ficfapoétára
igen. Jánossal aztán többször találkoztam. Párizsban is, itthon pedig az
anyanyelvi konferenciákon. Legalább négyezer verset tudott fejből. Bármikor,
akármilyen versről volt szó, vesszőnyi pontossággal mondta a sorokat. A
szavalókórusban bevezetett metódusa a következő volt: először a verset úgy
kellett megtanulni, mint a Miatyánkot. Eléje kellett állni és el kellett neki
mondani lélegzetvétel nélkül. Nem törődött hangsúllyal, semmivel, csak hogy
abszolút pontos legyen a szövegmondás. A szavakból semmi ne hiányozzon. Miután
ezt már így tudta valaki, akkor azt mondta: most kezdheted a verset kidolgozni.
Nem volt tovább memóriaproblémája az embernek. Azokat a verseket még ma is
hadarva tudom, amiket akkor ott szavaltam. Ma is úgy érzem, hogy a versmondásnak
ez az alaptétele. Számomra az, amikor valaki kiáll verset mondani egy papírral,
ha nem a szerzőről van szó, hanem egy hivatásos előadóról, elfogadhatatlan. Úgy
érzem, hogy valamilyen módon nem tiszteli eléggé a szakmáját. Nem a költőt, de a
szakmáját.
Volt egy
iskolai irodalmi önképzőkör, én is tagja voltam, és Komoróczy Géza is, aki egy
évvel járt alattam, mint Buda Feri, a költő, aki szintén tagja volt az
önképzőkörnek. Feri nagyon csendes, visszahúzódó fiú volt, debreceni szegény
emberek gyereke, magyarból jó tanuló. Kéry volt először az önképzőkör vezetője,
utána pedig Nagy János vette át. De hát én emellett matematikával és ábrázoló
geometriával is nagyon szívesen foglalkoztam. Matematikában az országos
versenyen a megyein is túljutottam. Anyai részről falusi, apai részről polgári
családból származtam, ahol szinte el se tudták képzelni, hogy az ember más
legyen, mint mérnök vagy pap. Anyám részéről inkább papot szerettek volna
belőlem csinálni, apám részéről valami mérnököt, akinek megfogható foglalkozás
van a kezében. Aztán a sors döntött, nem vettek fel sehová.
D. M.:
Hogyan történhetett, hogy mégsem vették fel az egyetemre?
P. T.:
A felvételi kérelmemet úgy nyújtottam be, hogy a Műszaki Egyetemre Budapestre,
vagy az ELTE-re. Budapesten felvételiztem is 1954-ben a Műszaki Egyetemen, de
hely hiányára való tekintettel nem vettek föl. Az iskolában a matematika
tanárom, aki nagyon meg volt sértődve személy szerint, hogy a kedvenc
tanítványát nem vették fel, utána érdeklődött, hogy miért. Miután egy tanár
érdeklődött, valami választ ki kellett találni. Azt mondták, a logarlécet nem
tudtam kezelni.
D. M.:
Nem is volt tananyag.
P. T.:
Csakhogy mi akkor már két éve logarléccel számoltunk.
D. M.:
Mit gondol, miért nem vették fel valójában?
P. T.:
Apámat korábban B-listázták, ’47-ben, vagy ’48-ban, az évre pontosan nem
emlékszem. Utána segédmunkás lett, aztán benzinkút-kezelő, a végén bekerült egy
irodába. Elvégezte a könyvelői tanfolyamot és ’54 tájt Egerben egy kis üzemnek
volt a főkönyvelője, amit úgy hívtak, hogy Lakatosárú Gyár. Miért nem vettek
fel? Apám miatt, az ösztöndíj el nem fogadása miatt, és anyám szülei miatt,
akiket közben kuláknak minősítettek. Fölvételi szempontból ’54 volt érzésem
szerint a legrosszabb év.
D. M.:
Mit tehetett?
P. T.:
Odaköltöztem apámhoz, és beálltam a gyárba segédmunkásnak. Az első napi munkám
az volt, hogy valamilyen karikába kötött drótból -- olyanok voltak a karikák,
mint egy nagy traktorkerék, de vastag drótból -- kellett 800 mázsát
lemérlegelnem. Egy-egy ilyen karika 100--120 kiló volt. Jó fizikai erőnlétben
lévő, sportoló ember voltam, de arra emlékszem, hogy első nap, amikor este
hazamentem, leültem a székre vacsora előtt és ott azon nyomban elaludtam. Így
kezdődött az egri munkáséletem.
Egerben a
Kovács János utcán laktam. Ha a Széchenyi utcán, tehát a főutcán elindulunk
Németi felé, akkor balra van a Dobó Gimnázium, nem sokkal utána balra elindul
fölfelé egy utca a hegynek, és abból ez az első mellékutca. Az Eger pataknak az
egyik oldalán volt a strandfürdő, a másik oldalán a Lakatosárú Gyár. Abban az
időben légtechnikai berendezéseket gyártott fonodáknak, szövőüzemeknek.
Tudták, hogy
Debrecenben röplabdáztam, meghívtak az egri Dózsa csapatába. Sajnos a
röplabda-élet Egerben nem olyan volt, mint Debrecenben, ahol a meccsek után
kalóriapénzt kaptunk, amit csak csokoládéra volt szabad elkölteni. Sokat
utaztunk, elég jó volt a csapat. Egerben nem kaptunk kalóriapénzt, viszont
minden esetben legalább húsz liter bor volt a fizetségünk. A szezon végére már
közel álltam ahhoz, hogy alkoholista leszek. Tulajdonképpen ezért hagytam abba a
röplabdázást.
A gyárban volt
egy szakmunkásképző tanfolyam, amit érettségimre való tekintettel én is
elvégezhettem. Úgyhogy 1955 tavaszán lemezlakatosi szakmunkás-levelet kaptam.
Ekkortól mint szakmunkás, kiküldetéses szerelőként a gyár termékeinek
fölszerelésénél segédkeztem. Elég jó ábrázoló geometriai tudásom kapcsán én
voltam egy-egy ilyen kisebb csapatnak a félig-meddig technikusa. Így kerültem
hamarosan Miskolcra, ahol a Zsolcai Fonóművek építői közé tartozom. Kilenc
hónapot töltöttem ott. A Vörös Csillag szállodában laktam. 19 évesen, jó
fizetéssel. Ezután Csongrád majd Budapest következett. A Rákóczi úton a Palace
szállodában laktam hosszú hónapokon keresztül. Anekdotaként megjegyzem, hogy
eléggé zsúfoltak voltak akkor a szállodák, hiszen rengeteg kiküldetéses szerelő
élt a fővárosban. A híres magyar futballistákra való tekintettel néha megkértek
bennünket, hogy adjuk át egy-egy meccs előtt a szobáinkat. Így történt meg, hogy
az én ágyamban pihent Kocsis.
D. M.:
A csodacsapat korában.
P. T.:
Jó fizetésű munkás voltam. Apám főkönyvelő. Én többet kerestem. Körülbelül 3000
forintot. Persze a kiküldetéses élet sokat elvitt ebből. Nem tud az ember úgy
gazdálkodni, mintha otthon lakna. Vendéglőbe jártam, ez egy melósnak abban az
időben se volt mindennapos.
Mindennek
ellenére megkeseredett ember voltam. Rettenetesen lehangolt, hogy nem tudtam
tovább tanulni, hogy az életem kilátástalan.
D. M.:
Megint felvételizett?
P. T.:
Mindig felvételiztem, ahány felvételi lehetőség adódott. Felvételiztem
jobbra-balra. Próbálkoztam még Szegeden az orvosi egyetemen gyógyszerészi
szakkal is. Apai nagybátyám orvos, aki Szegeden végzett, valamelyik barátja ott
volt egyetemi tanár. Reménykedtünk a segítségében. Nem sikerült.
Kaptam ekkor a
Honvédelmi Minisztériumtól egy behívót a Gábor Áron Tüzértiszti Főiskolára.
Minden idegszálam másfelé vezetett engem. Én nem akartam katona lenni. Főleg
akkor, amikor megérkeztem Pestre, és az állomáson összeszedték az összes fiatal
jelentkezőt. Ott várt bennünket egy tiszthelyettes, gondolom, mert a katonai
rangokkal mind a mai napig nem vagyok abszolút tisztában. Már ott sorba állított
bennünket. Vidáman, nótázva kellett mennünk a Keletitől a Főiskoláig. Valahol az
Üllői úton kifelé… Messze, messze, messze. Már olyan messze, hogy szinte a város
se látszott. Közben a járdán sétálók közül többen hangosan felkacagtak: nem baj,
gyerekek, két nap múlva kopaszok lesztek. A felvételi vizsgán az orvosoknál,
ahol csak lehetett, fájlaltam a szemem, folyt az orrom, a lábam fájt és így
tovább. Behívattak az igazgatói irodába: minden orvos azt mondja, hogy magának
semmi baja sincs. Mégiscsak lehet azonban valami, így ha akarja, nem vesszük
föl. Akartam. Hazamentem. Vissza Egerbe.
Akkor már elég
sok mindent írogattam, főleg verseket. Nem voltak jó versek, amit egyet-kettőt
később megtaláltam, igen elpironkodtam magam előtt, hogy mit csináltam én akkor.
Az olvasmányaimat azonban már nagyon céltudatosan válogattam. Sokat jártam
könyvtárba.
A pesti
hónapok nem teltek nyomtalanul. Nagyon szerettem volna az irodalomba is
bekapcsolódni. Pont azok voltak azok a hónapok, amikor 1956-ban a fantasztikus
pezsgés megindult. Egyszer Csongrádról Pestre utazva a vonaton megismerkedtem
egy idősebb úrral. Tintorettóról tartott előadást a fülke hallgatósága számára.
Olyan előadást, hogy szemem-szám tátva maradt. Amikor megérkeztünk Pestre,
valami miatt nekem is meg neki is várakozni kellett. Meghívtam az öreget egy
kávéra. Azt mondta, hogy ő rendszeresen a Brazil nevű kávéházba jár. Járnak oda
néha írók is, menjek el, általában csütörtökön este ott szokott ülni. Attól
kezdve bejártam a Brazil Kávéházba. Mutatott nekem korabeli hírességeket. Azt
hiszem, Székely Mihály, a nagy operaénekes is járt oda. Volt egy fiatal rokona,
emlékszem, gróf Kárónak hívták, ő maga pedig úgy mutatkozott be, mint Esterházy.
Azóta se tudtam soha kisütni, hogy ebben mi az igaz, mi nem. Valamelyik csepeli
gyárban a fürdős bácsi volt. Vasárnaponként meghívtam ebédre. Rájöttem, hogy
nagyon szegény ember. Ő viszont elvitt engem a Szépművészeti Múzeumba.
Tárlatvezetőnek jött mellém. Életem nagy élménye volt, hogy valakitől olyantól
hallottam egy képről mesélni, aki pontosan megmondta, hogy azt mikor festették,
ki vette meg először, mi volt a képnek az útja, a képen a látható dolgokból mire
kell odafigyelni, a korabeli festészetben mi volt akkor a legizgalmasabb, hogy a
háttér világos vagy sötét, ez miért számít. Az öregúr biztatott arra, hogy
mutassam meg neki a verseimet. Azt mondta, elég jónak találja őket. Megmutatja
ennek-annak. Nem tudom, megmutatta-e, de egyszer azt mondta, Illyés Gyula
átfutotta verseimet és javasolta, foglalkozzam inkább prózával, mert annak a
megjelenésére több lehetőség van. Később írhatok újra verset is. Volt valamilyen
regénypályázat fantasztikus regényre. Nekiálltam egy regényt írni. Két vagy
három fejezet el is készült. Jött a forradalom, nem folytattam tovább.
Akkortól
kezdve rendszeresen jártam irodalmi estekre Budapesten. Ha hallottam, hogy két
költő valamiről beszélni fog, én már mindjárt ott voltam. De semmi módon nem
tudtam senkivel kapcsolatba kerülni. Nagyon nehéz volt a helyzetem, mert végtére
is munkásember voltam, akinek sehova nem volt bejárása.
Küldtem
verseket persze szerkesztőségeknek. Egyetlen válaszra emlékszem, azt írták, hogy
nem tartják közölnivalónak, ez csak egy babitsi formai bravúroskodás.
D. M.:
Az akkor bűn volt.
P. T.:
Én valahogy nem éreztem bűnnek, és gondoltam, hogy nem olyan rosszak. De
egyébként majdnem mindig az volt a levelekben, a válaszban, hogy: olvasson sok
Arany Jánost. Sokszor gondolok rá most mint szerkesztő, hogy hogyan reagáltam én
ezekre a levelekre. Nem szoktam a fiatal költőknek azt írni, hogy olvasson sok
Arany Jánost, bár helyesnek tartom, ha sok Arany Jánost olvas. Csak rájöttem,
hogy ezek sztereotip válaszok. Hat helyről kaptam ugyanazt a választ, fél mondat
különbséggel. Keserűségem a tetőfokára csapott, és 1957. január 12-én
gyalogszerrel elhagytam Magyarországot.
Másfél napig
tartott az utam. Megérkeztem Ausztriába. Az első eisenstadti három--négy napi
kezdő menekültségem után a kreutzkircheni táborba kerültem. Körülbelül négyezer
magyar menekült élt akkor itt. A tábornak volt egy kis újságja. Így arra
gondoltam, esetleg írni is fogok ebbe az újságba. Erre nem került sor, de a
szerkesztőségében segédkeztem például a helyesírási hibák javításában. Kaptam
egy igazolványt is. A többi menekülttel ellentétben nem kellett engedélyt kérnem
arra, hogy Bécsbe bemenjek. Reggel elmehettem, este 6-ra kellett visszaérni.
D. M.:
Megismerkedett ott valakivel az irodalmi életből?
P. T.:
Senkivel. Utólag sült ki, hogy az esszéista Dénes Tibor is ugyanebben a lágerben
volt ekkor. Ebből az időből most elmesélek két anekdotát, ami jellemzi azt a
hangulatot, amibe egy húszéves magyar fiatalember belekeveredett teljesen
váratlanul azáltal, hogy Nyugatra ment olyan tíz nehéz évvel a háta mögött,
amire már félig-meddig felnőttként is emlékezett.
Az első ilyen
mulatságos anekdotám a Coca Colával kapcsolatos. Fiatalemberek lévén, egy szép
napon elhatároztuk, hogy mi is megkóstoljuk ezt a veszélyes italt. Olvastuk még
otthon az újságokban, hogy ez valami barnás színű folyadék. Ezzel kábítják a
kapitalisták a nyugati ifjúságot. Tíz--tizenötös kis csapatban voltunk mindennap
együtt. Azon a bizonyos napon, amikor elhatároztuk, hogy ezen átesünk, a
társaság kiválasztotta azt a két személyt, aki megpróbálhatja. Az egyik
választás egy színésznőre esett. Mondták, ő már sokat próbált. A másik
választott én lettem azért, mert valamennyivel több schillingem volt, mint
társaimnak. Elindultunk ketten a fiatal asszonykával. Vidáman beszélgettünk,
megérkeztünk a kreutzkircheni kocsmához. Az ajtóban hirtelen megálltunk.
Egymásra néztünk, és elkezdtük vitatni, hogyan és mit fogunk kérni. Féldecit,
egy litert, egy üveggel? A sokat próbált asszonyka javasolta: tudod mit, álljunk
meg az ajtóban, várjuk, míg valaki kér. Megnézzük, hogy hogyan néz ki az illető.
Részeges-e vagy sem, és majd mi is aszerint választunk. Pár perc múlva jött egy
kis, kőműves-forma zömök emberke, bement határozott léptekkel a kocsmába. Kért
egy üveg Coca Colát. Na, mondtuk, ez a mámorítást illetően olyan lehet, mint a
sör. Ketten kérünk egy üveggel. Kaptunk két poharat, nagy szagolgatások
közepette a nyelvünkre engedtük cseppenként. Első megjegyzésem: ennek penész
íze-szaga van. Azt mondja az asszonyka, persze, biztosan a penészgomba a
kábítószer. Megittuk aránylag gyorsan a Coca Colánkat, és ahogy megbeszéltük a
többiekkel, visszasiettünk a táborba. Körülbelül tíz percre voltunk onnan.
Előkészített ágyak vártak bennünket, lefektettek a barátaink. Egymás mellett két
ágyon feküdtünk és megállás nélkül mondani kellett az érzéseinket. Megállás
nélkül mondtuk is: nem érzünk semmit. Kérdezgették, hogy nem látsz valami álmot
vagy nem zsibbad a kezed? Nem. Semmit nem éreztem. Így ment ez legalább egy
negyed óráig. Ekkor váratlanul ismeretlen valaki lépett a szobába. S azt
kérdezte, hogy mit csináltok ti itt. A barátaink Coca Colát ittak, várjuk a
hatását. Ekkor ő felnyerített: hülyék vagytok ti! Az egy egyszerű üdítőital!
A másik
történet a naranccsal, azaz pontosabban a citranccsal kapcsolatos. A
citrancs szót azért használom, mert utóbb a Nyelvőrben olvastam, hogy
amikor Magyarországra elkerült ez a gyümölcs, valaki imigyen keresztelte el.
Csodálatosnak tartom a nevet.
D. M.:
Nem tudott meggyökerezni.
P. T.:
Sajnos nem, nem maradt meg. Lett belőle grapefruit. Ki se tudja az ember
mondani. Én ezt a gyümölcsöt nem ismertem. A narancsról is nagyon furcsa
emlékeim voltak, bár gyerekkoromban többször is ettem. Nekem ott Ausztriában a
mandarin jobban ízlett, úgyhogy ezt neveztem ki narancsnak. Egyszer Bécsben az
Opera mellett egy néni kosárból árult csodálatosan nagy, sárga narancsokat
nagyon olcsón. Rögtön vettem is belőle két kilót. A bécsi Operának a külső
kerülete nem árkádos, hanem nagy oszlopok, meg kis beugrások vannak kívülről.
Behúzódtam az egyik beugrásba. Nagy falánkságomban lehámoztam az egyik
„narancsot”, és nagyjából a felét bedugtam a számba. Azt a magyar
káromkodás-sorozatot, amit én ott leadtam, elmondani nem tudom. A néni
becsapott! Ez romlott! Valamit csináltak vele! Néztem-néztem, láttam, ez egy
teljesen normális gyümölcs. Nem tudom azonban, hogy micsoda. Visszamentem a
nénihez, aki azt mondta, ez nem narancs, hanem grapefruit. Olyan rossz volt,
annyira nem ízlett nekem, hogy visszavittem a táborba mind a két kilót, és
kiosztottam. Egész este azon röhögtem, hogy mindenki pontosan ugyanazt csinálta,
amit én.
D. M.:
Tehát a táborról…
P. T.:
Ellátását a svéd Vöröskereszt vállalta. Svédországból hozták az élelem egy
részét. Mondanom sem kell, hogy a tengeri halak rizzsel, enyhén megcukrozva --
és hasonló finomságok -- nem ízlettek az egyebekhez szokott magyar gyomornak.
Elkezdtünk sztrájkolni, adjanak nekünk zsíros kenyeret hagymával. Másnap már
zsíros kenyeret kaptunk hagymával.
Az igazi és a
komoly probléma az tulajdonképpen mindenkinek úgy merült fel, hogy: hova tovább?
Négyezer ember összezárva. Rengeteg hír. Legendák, mitológiák lengték be a
tábort. Például hogy Uruguayban földet osztanak. Fontos hír volt, hogy
Venezuelában mennyibe kerül egy kiló zsír és egy ing. Eszerint gyűltek
csoportokba az emberek: hol az egyik ország, hol a másik ország felé
tájékozódtak. Az érettségizettek és a már egyetemisták előbb-utóbb elkerültek
Bécsbe. Az osztrák egyetemi ifjúság szövetsége létszámba vette őket. Én is
bekerültem. Kaptunk egy kis igazolványt, hogy egyetemre készülünk, és ha jól
emlékszem, heti 20 schilling zsebpénzt. Nagyon sokáig a villamoson ingyen
utazhattunk, az úgynevezett menekült-kártyánkat kellett felmutatni. A
villamosjegy árára nem emlékszem. Egy wienersnitzli egy grinzingi kiskocsmában
8--9 schilling volt. A 20 schillingnek mégis volt valami értéke és értelme.
Bennünket, leendő diákokat is nagyon érdekelt, ki hova megy, miért, és ezek a
legendák így utólag sokkal lángolóbbak az emlékezetemben. Ösztöndíjakat
kerestünk. Január 12-én érkeztem meg Ausztriába, az első ösztöndíj-hullám már
elmúlt. Decemberben még vonatok álltak a Westbahnhofon, az egyik mondjuk
Franciaországba ment, a másik Angliába. Ki-ki arra szállt fel, amelyik országba
menni akart. Január második felétől már sokkal nagyobb volt a válogatás.
Jugoszláviában is sok magyar volt, így a különböző államok a diák-kontingensüket
már megosztották az Ausztriában és a Jugoszláviában lévők között. Először a
Francia Intézetbe mentem, hogy Párizsban szeretnék valamilyen humán szakon
tanulmányokat folytatni. A bécsi Francia Intézet előszobájában ültünk vagy
tizenöten--húszan fiatalabbak, idősebbek, mind diákok és diákjelöltek. Volt
közöttünk egy már húsz évesen is kopaszodó, vékony, szőke fiatalember, akit
később Csiszoltnak becéztünk. Azt mondta: gyerekek, Belgiumba televíziósnak
lehet menni. Mindenki elengedte a füle mellett. Bement, amikor behívták az
irodába. Egy francia úr, tolmács segítségével kikérdezett bennünket, mit
akarunk, mit szeretnénk csinálni. Én mondtam, hogy irodalom szakra szeretnék
menni. Válasz: uram, mi ebből negyvenezer szakembert képzünk évente. Mondjuk
ötre van szükségünk. Gondolja, hogy maga bele fog kerülni abba az ötbe? Menjen
valamilyen tudományos szakra, vagy műszakira -- és semmiképpen se Párizsba,
hanem vidékre. Az se biztos, hogy ösztöndíjat tudunk adni. Meglehetősen lógó
orral mentem ki. Gondoltam, elmegyek a belgákhoz. Mit ad Isten, a belga
konzulátus azon részlegének az előszobájában, ahol fogadták a menekülteket,
nagyjából ugyanazokat a magyarokat találtam, akik az előbb a Francia Intézet
előszobájában ücsörögtek. Csiszolt osztotta a szöveget, itt biztos nagyon jó
lesz. Bementem, amikor rám került a sor. Ahogy ez a belgáknál általában szokás,
egy idősebb, a szociális gondokra érzékeny hölgy, akit általában
mademoiselle-nek neveznek, fogadott, jól kikérdezett. Kérdezte, mennyire tudok
idegen nyelveket. Sajnos, franciául nem tudtam, holott az volt az egyetlen
kikötésem, hogy én franciául akarok tanulni. A hölgy azt mondta, pályázzam meg a
Ford ösztöndíjat. Azt ha megkapom, akkor televíziós szakra -- mert hát csak így,
nagyon általánosságokban beszélgettünk -- elmehetek Belgiumba. Megadta, hol kell
ezt a pályázatot a bécsi egyetemen beadni. Megpályáztam. Három hét múlva megjött
a válasz, megkaptam a Ford-ösztöndíjat. Ebbe az is belejátszott, hogy a belgák
eleve jelezték Fordéknak, hogy ők vállalják, náluk tanulhatok. Sokkal később
tudtam meg, hogy a Ford Alapítvány és a belga kormány között olyanféle egyezmény
volt, hogy a Ford ad kétéves ösztöndíjat, a belga kormány viszont vállalja, hogy
azoknak, akik sikeresen tették le vizsgáikat, biztosítja a további segítséget.
Amikor megkaptam az értesítést, hogy megvan a Ford-ösztöndíj, röviddel utána a
belgáktól is értesítést kaptam, hogy Kreutzkirchenből menjek át a Wiener
Neustadt-i úgynevezett diáklágerbe. Innen indultak a csoportok a különböző
országokba. Csakhogy ott hirtelen megbetegedtem. Már korábban is többször volt
tüszős mandulagyulladásom, amit könnyebben átvészeltem. Itt viszont bekerültem a
betegszobába és már attól rettegtem, hogy nem tudok a csoporttal elindulni.
Szerencsére kéthetes Wiener Neustadt-i betegeskedés után éppen felépültem,
amikor elindult a kis csoport Belgiumba. Körülbelül harminc--negyven diák két
autóbusszal. Az egyik egy jómódú angol ember magán-járműve volt, ő saját maga
vezette a buszt, hogy a magyar diákokat jobbra-balra Európában teljesen ingyen
szállíthassa. A másik bérelt busz volt. Ott ült az az osztrák, aki az egész
csoportot vezette és adta át a belgáknak. Egyik nap reggel indultunk és másnap
éjszaka kettőkor érkeztünk meg Liège-be. Közben néha megállt a busz, Salzburgban
némi borsópürét kaptunk valami menekülttáborban, Stuttgartban pedig az
üdvhadsereg konyháján egy kis levest. Amikor a sofőrök elfáradtak, megálltak az
autópálya mellett egy parkolóhelyen. Ott aludtunk mi is. A buszban utazó
társaság kisebbik része itt maradt francia nyelvterületen, a többiek Leuvenbe
kerültek. A harminc--negyven diákból tizenketten szálltunk le. Az egyetemi
menzán vártak bennünket vacsorával, igazi belga levessel…
Az egyetem
szociális osztálya előre kibérelt minden ide érkezett magyar diáknak egy szobát.
Éjszaka három órakor taxival egy németül tudó belga diák elvitt a város egyik
magaslati pontjára. Becsengetett egy házba. Kijött egy negyven év körüli
asszony, elég álmosan nyitott ajtót. Megbeszélték, gondolom, hogy itt van a
magyar diák. Fölvittek a kis keskeny ház harmadik emeleti szobájába.
Özvegyasszony volt két gyerekkel, az emeleti padlásszobát adta ki. Óriási
négyszögletes ágy fogadott. Befeküdtem, olyan puha volt, mintha dunyhára
feküdnék.
A hosszú
utazás, a sok megpróbáltatás következtében, mire Belgiumba értünk, már éreztem,
hogy újra nem vagyok jól. Lázam van. Szombat éjjel érkeztünk meg. A mandulám
fokozatosan dagadt. Hétfőn reggel 40 fok körüli lázzal lementem a
háziasszonyomhoz. Volt nálam egy pici szótár, abban jeleztem, hogy „beteg”, ezt
a szót háromszor--négyszer aláhúztam és mutattam neki. Ő erre kézzel-lábbal
elmagyarázta, hogyan tudok eljutni gyalog az egyetemre. Begyalogoltam. Találtam
ott egy-két magyar diákot, akik már két hónapja voltak itt, tudtak néhány szót
franciául. Bevittek a szociális osztályra, ott is volt egy mademoiselle, olyan
jellegű, mint a belga követségen Bécsben, ötven-hatvan körüli idősebb hölgy, aki
tényleg végtelenül szociális érzelmű volt. Addig telefonálgatott, míg
előkerített valahonnan egy hollandus magyart. Éppen ott tartózkodott, kocsija is
volt, tudott hollandul és magyarul. Az egyetemnek van germanisztikai tanszéke,
onnan a holland lektort elhívták, aki természetesen tud franciául. Hárman a
kocsiban elindultunk az egyetemi kórházba. Az orvos franciául megkérdezte, hogy
mi bajom. Franciáról lefordította a tanársegéd a hollandusnak, aki lefordította
magyarra, és így folyt a vizsgálat. Jó fél óráig tartott. Az orvos elég komoly
arccal tudomásomra hozta, hogy benn kell maradjak a kórházban. Hazamehetek
behozni a személyi holmimat. Kimentünk a kórházból. Az egyetemi tanársegéd
elbúcsúzott. A magyar származású holland felajánlotta, hogy hazavisz. Mondtam,
semmim sincs, fogkefét és fogkrémet kivéve, de ezt inkább veszek a közelben.
Befektettek egy szobába. Anélkül, hogy bárkivel érintkezni tudtam volna, három
óránként penicillin injekciót kaptam. Gondoltam, elég súlyos lehet az ügy.
Egyszer-kétszer az orvos éjszaka is ott ült az ágyam mellett. Amikor vagy négy
nap után kezdtem éledezni, akkor az első gondom az volt, hogy tanulnom kell
franciául. Az ápolónők jöttek-mentek, és én tanultam is a szavakat,
megjegyeztem, hogy szól a köszönés. Letelt egy hét. Bejött hozzám a kórház
papja, aki németül köszönt. Boldog voltam, mert németül valamicskét értettem, de
én már franciául köszöntem neki vissza.
Körülbelül tíz
nap után kiengedtek. Kiléptem a kórház ajtaján, aránylag egészségesen, és akkor
jöttem rá, hogy nem tudom, hol lakom. Mert amikor beteg voltam, bementem az
egyetemre, nem figyeltem arra, hogy mi történik körülöttem. Egy cél volt
előttem, hogy az egyetemig eljussak. Amikor elvittek kocsival az egyetemi
kórházba, megint nem figyeltem. Most kikerültem és meg kellett találnom a
lakásomat. A címemet se tudtam. Utóbb rájöttem, hogy húsz percnyire laktam a
kórház bejáratától. Öt óra bolyongás után végre megtaláltam a házat. Valahogy
egy-két pont mégiscsak megakadt az emlékezetemben, de háromszor-négyszer
különböző szög alatt meg kellett néznem, leellenőriznem.
Az egyetemen
megkezdődött egy francia kurzus, azért, hogy ősszel felvételizni tudjunk. A
harmadik héten felszólították azokat, akik televíziós, azaz gyengeáramú
villamosmérnöki karra jelentkeztek. Akkor jöttünk rá, hogy nem művészi pálya áll
előttünk, hanem műszaki. Egy idős tanár megpróbált előkészíteni bennünket a
felvételi anyagból. ’Hál Istennek, én elég jó matematikus voltam, az ábrázoló
geometria is jól ment, az előkészítés számomra nem jelentett nehézséget.
Egyetlen problémám volt, a nyelv. A társaságban én voltam az egyetlen irodalmi
érdeklődésű ember, mégis egyedül engem vettek fel a műszaki egyetemre. Nem
tettek semmi különbséget közöttünk és a belgák között a felvételin, 1200
jelentkezőből jutottam be a felvett 400 közé.
Akinek nem
sikerült, az felvételizett máshová, például főiskolákra. Valahova mindenki
bekerült. Mivel otthon nem juthattam egyetemre, magamnak is bizonyítani akartam,
hogy meg tudom csinálni. Az első évet rendesen el is végeztem.
A
Ford-ösztöndíj nyárra is szólt, nem úgy mint más ösztöndíjak, amelyek csak 10
hónapig tartottak. Első nyaramon, ’58-ban elutaztam Párizsba. Akkor már tudtam
úgy franciául, hogy bárkivel elbeszélgethettem. Stoppal közlekedtem.
D. M.:
Útlevél nem kellett?
P. T.:
Minket „hontalan”-okat Belgium úgy fogadott be, hogy azonnal megkaptuk a
végleges belga tartózkodási engedélyt, és a Nansen-útlevelet. A Cité
Universitaire-ben, a párizsi diákvárosban a külföldi diákok nyáron
kedvezményesen kaptak lakást. Az év közben a szobában lakó diák sokszor
otthagyta a könyveit. Bementem a nekem kijelölt szobába, és nagy meglepetésemre
legalább ezer magyar könyv várt ott. Pillanatok alatt kisütöttem, hogy Babocsai
Lajos, a festőművész növendék szobájába kerültem. Végtelenül intelligens,
olvasott, értelmes ember volt a könyvei szerint. Röviddel az ott tartózkodásom
kezdete után bekopogtatott valaki a szobámba, és akadozott franciasággal
Babocsait kereste. Ugyanolyan rossz franciasággal válaszoltam, hogy most nem
Babocsai lakik itt, én Papp Tibor vagyok. Akkor beszélhetünk magyarul, Parancs
János vagyok, mutatkozott be. Kisült, ugyanabban a házban lakik. Attól kezdve
találkozgattunk. Végül elválaszthatatlan barátok lettünk. Összeismerkedtem a
teljes baráti körével: Nagy Pállal, Szakáll Imrével, párizsi építészekkel,
festőkkel, színinövendékekkel, valamint Karátson Endrével, Sipos Gyulával, és
egy Rezek Román nevű páterrel, aki az egyetemi templom mellett lévő parókián
minden héten valamilyen kulturális ismeretterjesztő magyar előadást rendezett.
Közben összeverbuválódott Párizsban valamilyen magyar cserkészcsapat. Szakácsot
kerestek. Meghallották valakitől, hogy tudok főzni. Megkérdezték, lenne-e kedvem
nyaralni kicsit egy cserkésztáborban, Párizstól 80 kilométerre, a Compiègne-i
erdőben. Én lennék a szakács. Elvállalom, mondtam, de csak akkor, ha Parancs is
jöhet velem. Parancsnak is tetszett az ötlet. Szépen felpakoltunk és elmentünk
három hétre a cserkésztáborba. Rengeteget ittunk a táborozás alatt, és utána is,
visszajövet Párizsba nagyon sokat dorbézoltunk, gyakran jártunk kávéházba.
Olyannyira, hogy a baráti körből egyik-másik fiú ezt követően sajnos alkoholista
lett. Ugyanakkor nagyon szép emlékeim vannak ezekről az éjszakai
virtuskodásokról. Parancs Jánossal, Harczi Józseffel és Szabó Csabával (leendő
építésszel) együtt vacsoráztunk és iszogattunk, közben Juhász Ferenc- meg Nagy
László-verseket olvastunk fel egymásnak
Visszamentem
Belgiumba, elkezdtem a második évet. Ettől kezdve a párizsi magyar
irodalmároknak én lettem a belgiumi kihelyezett embere, akihez el lehetett jönni
egy kicsit pihenni. Rájöttem, hogy az egyetemen van egy fakultásokat összefogó
irodalmi kör, ahová műszakiak is bejárhatnak.
D. M.:
Ez franciául zajlott?
P T.:
Az elején nagyokat hallgattam. Utóbb, bár még hibásan, egyre többet beszéltem.
Egy idős esztétika professzor vezette a kört, elég hagyományos szemléletben, de
nagyon szerette a diákjait. Számára a modern irodalom valahol 1915-től kezdve
már elfogadhatatlan volt.
Itt alakult ki
az én belga-francia irodalmi „vonalam”. Összeismerkedtem Francis Edeline-nel,
aki akkor a kémiai tanszéken a víztisztítással kapcsolatos külön intézetnek volt
a tudományos munkatársa. A másik barátom, Philippe Dôme lett, aki francia,
spanyol és latin szakos diák volt. Többek között ott volt Christian Hubin,
akinek a bátyja irodalom szakon már tanársegéd volt. A későbbi időkben elég
fontos szerepet játszottak nemcsak az én életemben, hanem a magyar irodalom
tolmácsolásában is. Egyszer Philippe Dôme felolvasott a körben egy prózaverset,
amit én úgy éreztem, hogy nagyon jó. Akkor már elég sokat olvastam franciául, és
azt is tudtam, hogy miért olyan jó, de nem tudtam magamat jól kifejezni. Amikor
a professzor úr és a többi diák kegyetlenül leteremtette Dôme-ot, mert a
versében nem voltak rímek és egyébként sem volt szabályos, akkor fölálltam és
akkori francia tudásommal elmondtam, hogy itt senki se ért az irodalomhoz, mert
ez a vers nagyon jó. Aztán megkértem Dôme-ot, hogy olvassa el megint a versét,
kezdje csak az elején, és hol itt, hol ott megállítottam, hogy: ez itt nagyon
jó. A végén elhallgattam és leültem, jeges csend lett a teremben. Az
összejövetel után Philippe Dôme és akkori kedvese, későbbi felesége, Marjoie
(aki utóbb Rose-Marie François néven ismert költő és műfordító, valamint sikeres
regényíró lett Belgiumban) félrehívtak, látszott a zavart mosoly az arcukon, nem
tudták, mit is mondjanak. Philippe-nek, nagyon jól esett, hogy valaki kiáll
mellette, ugyanakkor (ezt Philippe bevallotta később) kezdett meginogni a hite,
hogy valóban jó ez a vers. Rettenetes érzést jelentett számára, ahogy egy dadogó
idegen bezsongja a többieknek, hogy ez egy nagyon jó vers, és azt, hogy a
többiek nem értenek az irodalomhoz. Ma is úgy tartom, hogy nagyon jó vers volt.
Ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk Philippe Dôme-mal. Sokszor
beszélgettünk Francis Edeline-nel is, aki szintén megértette a verset, jónak
tartotta, ott is volt, csak éppen nem szólt hozzá. A végén hárman sokszor
összejártunk. Negyediknek hozzánk csapódott Yves Lebon, egy fiatral költő, és
ötödiknek egy másik irodalmár-fiú, Pierre Roler, később a luxemburgi nemzeti
múzeum egyik vezető egyénisége. Egyre rebellisebbek lettünk az irodalmi körön
belül, olyannyira, hogy egy szép napon elhatároztuk, folyóiratot indítunk. Így
jött létre 1959-ben a Dialogue című folyóirat. Philippe Dôme volt a
főszerkesztő, felesége, Marjoie, szintén a szerkesztőségben dolgozott. A
szerkesztőség tagjai: Francis Edeline, Pierre Roler, Yves Lebon és Papp Tibor
voltak. Megvan az egész sorozat, már nem emlékszem, hogy kik szerepeltek az első
számban. Francis Edeline-nek elég jó kapcsolatai voltak már Brüsszel és Párizs
felé, Yves Lebonnak már egy verseskötete is megjelent. Mint fiatal írók az
induló folyóirat számára neves párizsi költőktől is szereztünk verseket. A
folyóirat kiállítása nagyon szép volt, egy helyi nyomdában készítettük, ott
kerültem életemben először kapcsolatba nyomdával. A lap szerkesztésében minden
szerkesztő valóban részt vett, reggeltől estig ezzel foglalkoztunk, mondanom sem
kell, hogy a műszaki egyetem egyre távolodott tőlem.
D. M.:
De azért folytatta?
P. T.:
Természetesen. Az érdekessége a dolognak, hogy el is végeztem ezt az évet, és
letettem a candidat ingénieur vizsgát, ez azt jelenti, hogy diploma volt
a kezemben.
Már az első
számban Pilinszky-fordításokat közöltünk 1959-60-ban. Véleményem szerint a
Francia fogoly vagy a Harbach 1947 címűek franciául ma is ebben a
változatban a legjobbak. Ezt mi később „műhelyfordítás”-nak neveztük el. Nem
volt nyersfordítás, leültem Philippe Dôme barátommal, én lefordítottam a verset
franciára úgy, ahogy tudtam, ő azt megformálta úgy, ahogy jónak gondolta, majd
én megformáltam azt, amit ő formált úgy, ahogy én jónak láttam, és addig
formálgattunk, addig játszadoztunk, míg mind a ketten teljesen egyet nem
értettünk. Philippe Dôme számomra az egyik legnagyobb francia nyelvtehetség,
akivel valaha találkoztam. Fordításai, az a kevés, amit így sikerült
megcsinálnunk, úgy gondolom, hogy a legjobbak közé tartoznak. Egyébként nem a
magyar irodalom foglalkoztatott bennünket, ez ugyanolyan kitekintés volt csak,
mint amikor Magyarországon a Tiszatájban vagy Alföldben
egyszer-egyszer megjelenik valaki, aki más nyelvterületről érkezik.
A belga
irodalmi életben nagyon gyorsan, mint fenegyerekeket kezdtek ismerni bennünket,
mert mi eljártunk mindenféle irodalmi eseményre, és a nemtetszésünket hangosan
kinyilvánítottuk. Csapatunk egy kis Citroën kocsival közlekedett, nem egyszer
olyan ködben, hogy az autó előtt kellett menni valakinek, nehogy árokba
boruljunk. Egyikünk a másik után szólalt fel és mondta, hogy ezzel, amit itt
hallott, nem ért egyet, mert ez 19. század, és az irodalom ma egészen más. Az
érdekessége a dolognak, hogy Frans Hellens, a szürrealista irodalom jeles idős
képviselője volt az, aki a végén fölállt, hogy na végre úgy érzi, újra írókkal
találkozott.
Ahogy én
1961-ben átköltöztem Párizsba, a Dialogue című folyóirat megszűnt és
Philippe Dôme abbahagyta az írást. Elment Angliába tanítani, mert egyébként
kitűnő latin és spanyol szakos tanár volt, a francia nyelvet pedig úgy ismerte,
mint kevesen. Angliában tanároskodott 1968-ig, míg egy szép napon levelet kaptam
tőle Párizsban, hogy ha meg tudna húzódni nálam, átjönne. Egy reggel iskolába
menet meggondolta magát, és eljött Párizsba. Aztán utána hosszú ideig együtt
szerkesztettük a d’atelier című folyóiratot. Sokat fordítottunk:
Szentkuthyt, Kassákot, mai költőket, például Marshall Lászlót, Szentjóby Tamást.
A szemléletünk egészen más volt, mint az a fordítói szemlélet, amit a
magyar-francia fordítók magukénak vallottak. Erre példaként említem
Kassák-fordításunkat, A ló meghal a madarak kirepülnek címűt. Ezt többen
lefordították, meg is jelent Belgiumban, Alain Bosquet El’VII című
folyóiratában (ez volt Bosquet hetedik folyóirata). Lefordítottuk mi is. A Fata
Morgana című jónevű délfranciaországi kiadó is ki akarta adni a verset. A
verseskönyvekhez egy ismert képzőművésztől kértek egy eredeti művet 70
példányban, melyet belefoglaltak a könyvbe, ami ezáltal bibliofil érdekesség
lett. A Kassák-könyvhöz Vasarelyt győzték meg. Vasarely el is készítette a
szitanyomatot. A mai napig a falamon lóg ez az általam nagyon szeretett
Vasarely-mű, mert egy kicsit eltér a szokásos kockáktól. Amikor elküldtük a
fordításunkat a kiadónak, nem sokkal utána kaptunk az igazgatótól egy sajnálkozó
levelet, hogy a kiadói tanács összeült, összehasonlították a két fordítást és
sajnos az a véleményük, hogy vagy az egyik, vagy a másik nem a kérdéses vers
fordítása. A két fordításnak a hangneme egészen más, és egymástól elütő fogalmak
szerepelnek bennük. Erre Philippe Dôme-mal leültünk és két-három napi munkával
megfogalmaztuk a válaszunkat a kiadónak. Elemeztük a fordításunkat és több, a
kiadó által is említett különbséget elemezve megmagyaráztunk, hogy miért a miénk
a helyes. Ahhoz kell a nagyon jó költő, hogy érezze, mi az, ami a francia
nyelvben is szikrázik az újdonságával.
D. M.:
De beszéljünk alkotásainak magyar vonaláról is.
P. T.:
A magyar vonatkozás az egy másik ág. Egyre többet írtam magyarul, és közölgettek
is, az első versem 1958-ban a Nemzetőrben jelent meg, aztán Rezek Román
közölt az Ahogy lehetben. 1960-ban mentem el először a Mikes Kelemen Kör
tanulmányi napjaira, akkor Leidenben tartották. Megismerkedtem személyesen a
Nyugaton élő magyar írók többségével, Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal,
Siklós Istvánnal, Márton Lászlóval meg Thinsz Gézával. Az irodalmi esten mi is,
zöldfülűek, szóhoz jutottunk. Természetesen a tenorok Cs. Szabó, Szabó Zoltán
voltak. Kerényi Károly is járt oda, többször hallottam előadását, beszélgettem
vele. A nyugati magyar irodalomban a fiatalok találkozásának ez lett a
színhelye, rengeteg barátság született itt. Oda el kellett menni egy fiatal
írónak, az irodalmi esten szerepelnie kellett. Ha a többiek jónak tartották,
amit csinált, akkor érezhette, a szakma őt is befogadta.
Ebben az
időben a Látóhatár (később utóda az Új Látóhatár) dominált, az
volt az egyetlen jelentős folyóirat. Ugyanakkor persze létezett a Katolikus
Szemle, az Ahogy lehet, az Irodalmi Újság. A hollandiai
irodalmi fellépések azt is jelentették, hogy a fiatalok egymás között
kialakították az erővonalakat. Ami természetes környezetben kávéházakban alakul
ki meg utcai találkozásokban, Nyugaton ez nem volt lehetséges, mert távol éltünk
egymástól, tehát ez az egyhetes nyári egyetem volt az irodalmi-társadalmi
életnek a sűrített kivonata. Gyakorlatilag két-három órát aludtunk. Reggel Cs.
Szabó kiment a parkba sétálni, két fiatal szaladt utána, melyik mehet vele és
beszélgethet. Éjszaka a bor mellett összeültünk és elemeztük egymás dolgait,
szapultunk valakit, ott kezdett kialakulni bennünk a közösségi tudat. Ott
ébredtünk rá arra, hogy mi ’56-os fiatalok nem találunk magunknak igazán helyet
sehol. Az Új Látóhatár hangja nem egészen a mi hangunk, az Irodalmi
Újság hangja se, a Katolikus Szemléé ugyanúgy nem a mi hangunk.
Kezdett bennünk érlelődni, hogy a mi hangunknak is helyet kellene teremteni.
Belgiumban elég jó körülmények között éltem az ösztöndíjamból. Kétszobás lakásom
volt egy barátommal, gyakran átjárt Parancs Janó, néha Nagy Pali, és tervezgetni
kezdtünk, hogy indítani kéne egy magyar nyelvű folyóiratot. Nekem már volt
folyóirat-szerkesztői gyakorlatom a Dialogue révén. Az egyetemen a
harmadik évre jártam, elég jó elméleti ember lévén, hamar kitanulmányoztam, hogy
diáktársaim szívesen megcsinálják az én gyakorlati feladataimat is, én elmondom
nekik elméletileg, mit kell csinálni. Az évet olvasással töltöttem el a
laborban, már-már be se jártam az egyetemre, csak az irodalommal foglalkoztam.
Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába György volt a fő témánk, nap mint nap
megtárgyaltuk őket, elölről-hátulról olvastuk, vitatkoztunk, beszélgettünk.
Akkor, 1961 őszén költöztem át véglegesen Párizsba. Parancsnál csöveztem, a kis
összespórolt pénzem eltartott egy bizonyos ideig. Aztán mindenféle kisebb munkát
elvállaltam, sőt még egy mecénásom is akadt, André Kosztolányi, aki Párizsban
mint tőzsdeügynök elég nagy névre tett szert. Egy időben nagyon nehezen éltem,
és Albrecht Dezső, aki az erdélyi magyar életnek volt egyik ismert személyisége,
szólt neki, hogy nem tudna-e rajtam segíteni. A könyvtárát kellett rendeznem, de
csak a magyar könyveket, mert volt hat--hétezer francia könyve is, közöttük
abszolút különlegességek is, például az ő tulajdonában volt a börzéről szóló
első nyomtatott könyv, 1496-ból.
1961 őszén már
nagyon érő félben volt a folyóirat, elhatároztuk, hogy itt az alkalom,
megcsináljuk a Magyar Műhelyt. Elég sokat vitatkoztunk, összejöttünk a
Cluny Kávéház első emeleti termében. A szerkesztőség tagjai hétről-hétre
változtak. De mindez csak előkészület volt, pénzünk még sehol. Az volt a fő
gondunk, hogy kik legyenek a szerkesztők. Márton László is akkor jött Angliából,
őt is megcsapta a lap szele. Végül összeállt a szerkesztőség. A szerkesztőknek
vállalni kellett a munkát, és még egy kis pénzt is kellett gyűjteniük. A
gyűjtést főleg a képzőművészeti főiskolás barátaink között kezdtük. Többen
építész szakra jártak, és már kerestek. Összeszedtük az első számra való
anyagot. Kerestünk nyomdát. Nagy nehezen találtunk egyet, a Bereznyák-félét,
ahol véletlenül egy második generációs magyar szedő dolgozott, és úgy-ahogy
tudott magyarul. 1962. április 14-én a párizsi úgynevezett amerikai templom
nagytermében volt a Műhely alakuló irodalmi estje, majd május elsejei
dátummal, narancsvörös nagy egyessel a fedőlapon megjelent az első szám. Nem
sokkal később az angliai Dimchurch-ben rendezett magyar protestáns
szabadegyetemre vitte el Nagy Pál, Parancs János és Harczi József a lap első
számát. Erről a találkozásról írta később Cs. Szabó László valamelyik cikkében:
nem tudtam, hogy narancs-exportőrök vagy fiatal írók hozzák a színes kiadványt.