Valós megbékélés az itt élő nemzetek között csak akkor lehetséges, ha a Kárpát-medence minden lakójának módja van a szülőföldjén szabadon élni, dolgozni és anyanyelvét használni. A következő száz esztendő csak akkor lesz eredményes, ha érvényesül Miroslav Kusý sokat, de nem eleget emlegetett mondása, miszerint senki ne legyen albérlő a saját szülőföldjén.
Útkereső Romsics Ignác nyomában
Bizonyos körökben divattá lett a tudomány un. hivatalos művelőit lenézni, uram
bocsá hozzá nem értőnek, aljasnak, hazaárulónak bélyegezni. Nem gondolom, hogy
az akadémikusok szent tehenek, érinthetetlenek lennének, s azt sem hiszem, hogy
ne lennének olykor tévedéseik is. Mindazonáltal durva hiba a fürdővízzel együtt
a gyereket is kiönteni. Más szavakkal üzenem a mindent jobban tudóknak, hogy
attól, hogy valaki akadémikus, még igaza is lehet.
Azért tartottam fontosnak ezt elmondani, mert nemrégiben Romsics Ignác is
belekerült az elutasítottak körébe, méltatlanul. Nem kell minden
megállapításával egyetérteni, de azokat érvekkel kell támadni és tényekkel
cáfolni. A magam részéről nagy tényanyaggal dolgozó, körültekintően elemző
szerzőt látok benne, és szívesen ajánlom megfontolásra a gondolatait.
Idén hat évvel ezelőtt jelent meg „Magyar sorsfordulók” címmel egy
tanulmánykötete, amelyben az 1920 és 1989 közé szorult, számunkra oly keserves
XX. századot tekinti át. A Trianonnal kezdődő munka elején leszögezte: „A
magyarság egyik legnagyobb nemzeti traumája az 1920-as trianoni békeszerződés”.
Tetszik, hogy nem a területvesztésre, hanem ahogy mi is gondolkodunk a Charta
XXI. mozgalomban, az elcsatolt területen élő 3 millió magyarra gondol. A
szomszédainknak meg kell érteniük, hogy ez még azok számára is lehetetlenné
teszi a trianoni döntésbe való belenyugvást, akik elvben elfogadják a
multietnikus Magyarország nemzeteinek jogát az autonómiára vagy a saját állam
megalapítására.
Szeretném, ha a trianoni diktátum centenáriumát arra használnák fel, hogy
kétszáz évben gondolkodjunk, azaz ne csak a mögöttünk, hanem az előttünk álló
száz esztendővel foglalkozzunk. Ennek érdekében azonban a Trianon előtti időkről
is hiteles képet kell alkotnunk.
Az
un. békeszerződést, amelyet joggal nevezhetünk diktátumnak, hiszen nélkülünk
döntöttek rólunk, már a kortársak közül is sokan minden valóságalapot nélkülöző
tényezőkkel magyarázták. Csak példaképp említem meg ezek közül a román királyné
udvarhölgyeinek bájait vagy Clemenceau menye iránti állítólagos haragját.
A
felelősségáthárító magyarázatok persze még mai is terjednek, de valós okokkal
kevesen foglalkoznak. Ezeket Romsics a következőképp foglalja össze:
-
A
birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege, a nemzetiségi elitek
elégedetlensége. -
A
birodalom határainál lévő államok irredenta politikája. -
A
győztes hatalmak stratégiai megfontolásai.
Külön vita tárgya lehetne, ezeknek a tényezőknek a súlya, sorrendisége. A
kérdést érdemes abból a szempontból súlyozni, hogy mi az, amiből tanulni lehet,
és mi segíthet hozzá a következő évszázadban egy lehetséges súrlódásmentes
együttéléshez.
A
soknemzetiségű mivolt adottság, amelyet Szent Istvánra és a betelepítésekre
szoktunk visszavezetni. Sokaknak még manapság is az a meggyőződése, hogy a
Magyar Királyság alapvetően nemzetállam volt, némi velük élő nem magyar ajkú
népességgel. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a 63 vármegyéből csak 31-ben
volt magyar többség. Külön tanulmányt igényel, hogy a velünk élő nemzetek miért
voltak elégedetlenek. A Romsics féle harmadik pont azért nagyon fontos, mert
arra következtethetünk, hogy a területvesztésben nagyobb szerepe volt a
győztesek hatalmi érdekinek, mint az új államok lakosságának. Nem véletlen, hogy
a Wilsoni elvek alapján remélt népszavazások nem történtek meg. Nem áll messze a
valóságtól, hogy nem az első világháború végéig velünk élő nemzetek szerezték
meg területeink kétharmadát, hanem ajándékba kapták azokat a győztes
nagyhatalmaktól. Ha durván akarok fogalmazni, akkor úgy is feltehetem a kérdést:
ki a nagyobb bűnös a rabló vagy az orgazda. Persze, ha párbeszédet szeretnénk a
szomszédainkkal, akkor kevésbé sértő megfogalmazásokkal kell kifejteni
gondolatainkat.
Márpedig párbeszédre van (volna) szükség minden szinten. A vegyeslakoságú
területeken a szomszédokkal. Az egy szakmát művelőknek egymással, a turistáknak
a fogadó országbeliekkel, igen, mindenkinek mindenkivel. E párbeszédre azonban
készülni kell. Ismerni a múltat, elképzelni egy élhető jövőt.
A
határon túli magyarság fogy, gyorsabban, mint az itthon élők. Az idő sürget
tehát, de mint nemzet felkészületlenek vagyunk, nem is beszélve az erőnket
szétforgácsoló buta politikai megosztottságunkról. Pedig Magyarország percei ma
is drágák. Megosztottságaink közül legelébb a határon túlra került magyarsággal
való kapcsolatainkat kell rendezni. A sebek, amelyeket nekik az itthon élőktől
kellett elszenvedniük mélyek. A kormány 2010 óta törekszik ennek hivatalos
gyógyítására, aminek a hatásfokát rontja, hogy akad olyan politikai
csoportosulás, amelyik ma is megkérdőjelezi az összetartozásunkat. Szégyen, hogy
egy ilyen programmal be lehetett kerülni az országgyűlésbe. Vigyázni kell arra,
hogy az európai politikai helyzetben elengedhetetlen regionális összefogásnak ne
legyen olyan olvasata, hogy az a határon kívülre szakadt magyarok feje felett és
kárukra történik. Hasonlóképp amikor a Kárpát-medence népeinek közösen átélt
történelmére hivatkozunk, amikor rámutatunk kulturáliskapcsolataink mélységére,
akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy valós megbékélés az itt élő nemzetek
között csak akkor lehetséges, ha a Kárpát-medence minden lakójának módja van a
szülőföldjén szabadon élni, dolgozni és anyanyelvét használni. A következő száz
esztendő csak akkor lesz eredményes, ha érvényesül Miroslav Kusý sokat, de nem
eleget emlegetett mondása, miszerint senki ne legyen albérlő a saját
szülőföldjén.
Surján László