Nehéz időkben az emberek és a közösségek minden erejüket összeszedik, megoldást szeretnének. A falvak népe hol önként, hol kényszerből ágyúöntésre áldozza harangját, bár kevés jobban ellentétes dolog van, mint a harang és az ágyú. Most L. Simon Lászlónak a tokaji írótáborban elhangzott előadásában e kevesekre is találhatni példát.
Dávid
feltámadása Budapesten
Nehéz
időkben az emberek és a közösségek minden erejüket összeszedik, megoldást
szeretnének. A falvak népe hol önként, hol kényszerből ágyúöntésre áldozza
harangját, bár kevés jobban ellentétes dolog van, mint a harang és az ágyú. Most
L. Simon Lászlónak a tokaji írótáborban elhangzott előadásában e kevesekre is
találhatni példát. Mert igen erős ellentétet látok Sztálin generalisszimusz
gigantikus szobra és egy világháborús emlékmű között.
Az az
emlékmű, amiról szó van, 1927 óta a Műegyetem főépülete mögötti térben állott.
Hogy miért pont ott, nem tudom. Mintha Michelangelo Dávidja jött volna közénk,
hogy megsegítsen Góliát ellen. Ám fején a sisak, jobbjában a kard nem mentett
meg minket, s magát sem tudta megóvni: baljával a sebéhez szorítja a leplet, ami
egyébként testének a nem mutogatni való részét takarja. A szobor állta a sarat,
még az ostromot is sértetlenül vészelte át, hanem azután jöttek az ötvenes évek.
Gyerekként emlékszem a teljességgel értelmetlen szövegre: gyűjtsd a vasat és a
fémet, ezzel is a békét véded. Fémhiány volt, pedig a vas és acél országa
lettünk volna az ügyeletes agyrém szerint. De ezt az emlékművet, Bori Jenő
csodálatos alkotását, nem buzgó iskolások kínlódták el a leközelebbi
gyűjtőhelyre. Maga az egyetem nagyhatalmú rektora „önként és énekleve”
felajánlotta, hogy legyen elég érc Sztálin hatalmas szobrához.
„Az emlékművek sorsa oly bizonytalan, mint amily
kétes maga az emberi sors. És mi mégis újra meg újra emlékeket állítunk.”
– idézte L. Simon Bory Jenő 1933-as feljegyzését. De a beolvasztott, majd
ledöntött Dávid nem hagyta magát. A székesfehérvári Bory-várban megőrzött
eredeti nagyságú modelljéről újra lehetett önteni. Mert az emlékművek nemcsak
pusztulnak vagy okafogyottá válnak, hanem feltámadásra is képesek.
Nyilvánvaló: mindenki reméli, hogy újabb háborús emlékművet nem kell állítani.
De a világ mai feszültségeit látva azért kérem a művészeket, hogy próbálják
túléni a túlélendőket, és akár már gondolkodhatnak is a megfelelő terveken. Mert
ami ma zajlik a nagyvilágban, az maga az őrület. Őrültjeink ráadásul szabadon
szaladgálnak, s olykor olyanokat mondanak, hogy „nem kerítés, hanem kapu nagy
szárnyakkal”.
Surján
László