Hívom a családokat - 2018. augusztus


"Ne veszítsük el a reményünket korlátaink miatt, de ne is mondjunk le a szeretet és a közösség teljességének a kereséséről. Erre a teljességre kaptunk ígéretet. ” - Bíró László püspök úr augusztusi levele.


Hívom
a családokat

Bíró
László püspök levele

HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

2018.
augusztus


Folytatom a
Világiak, Család és Élet Dikasztériuma által írt és Ferenc pápa Amoris Laetitia
c. apostoli buzdítására alapozott katekézis-sorozat alapján a Szent Család
történetének elemzését.


A remény kultúrája
.
Hogy történhetett ez meg, mondjuk sokszor, amikor valamilyen váratlan
kellemetlenség ért, amikor az események számunkra kedvezőtlen fordulatot vettek.
Ilyenkor tehetetlennek, tanácstalannak érezzük magunkat, szívünk legtöbbször
elutasítással, esetleg ingerültséggel, nemritkán dühödten reagál. Rá kell
eszmélnünk, hogy életünket nem élhetjük le egy magunk elhatározta terv, vagy
program alapján. Az élet állandó küzdelem, új meg új elhatározásokat kell
hoznunk, gyakran kell kompromisszumokat kötnünk, ha nem akarunk sem a látszólag
értelmetlenül alakuló eseményekkel sodródni, sem összeszorított fogakkal egy
általunk jónak, a magunk számára arra érdemesnek vélt cél felé haladni. Változó
korunkban sok a bizonytalanság, ami ma vonzó célnak tűnik, néhány év múlva már
elavultnak minősülhet, állandóan új kihívásokkal, új lehetőségekkel és új
korlátokkal szembesülünk. A bizonytalanságoknak ebben a forgószelében
dönthetünk-e helyesen, megtalálhatjuk-e a jó célt és a hozzá vezető utat?
Remélhetjük-e, hogy teljes odaadással és a sikerben feltétlenül bízva elérjük
azt az ideális célt, amelyre feltettük életünket? Az emberek többsége úgy véli,
nem érdemes egész életünkben futnunk valami után, ami elérhetetlennek látszik.


Mária megtapasztalta
az emberi ügyek dinamikáját annak minden mélységével. Az evangéliumból tudjuk,
hogy olyan események középpontjába került, amelyeket el sem tudott képzelni. Az
első szava ez volt: „Miképpen lesz ez?” (Lk 1, 34) A köztudatban talán túlzottan
is olyan kép él Máriáról, hogy engedelmesen, szinte ösztönösen elfogadta azt,
amit Isten vele tervezett, és amit neki szánt. Nem szabad azonban figyelmen
kívül hagynunk, hogy neki is emberi szíve van, mint minden teremtménynek, nem
tehetett mást, csak csodálkozhatott, reflektálhatott vagy megkérdőjelezhette
saját történelmi szerepét. Az evangélium sehol sem említi, hogy Mária
egyértelmű, világos választ kapott volna kérdéseire. Egyetlen mondat utal csak
arra, hogy hogyan reagált Jézus szavaira, amikor tizenkét éves fia arról
beszélt, hogy Atyja dolgaiban kell lennie, szülei nem értették szavait, de
„anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat”. (Lk 2, 51) Ez a mondat arra
tanít minket, hogy a váratlan, elképzelhetetlen, néha nem kívánatos eseményeket
is őrizzük meg szívünkben.


 Idézzétek
fel saját életetekből olyan pozitív és negatív váratlan fordulatokat, amelyek
miatt addigi terveiteket, elgondolásaitokat meg kellett változtatnotok! Milyen
hatással voltak ezek életetekre?


Semmilyen
tapasztalatot nem törölhetünk ki életünkből, ellenkezőleg, bensőnkben mindent
meg kell őriznünk, mindennek van jelentősége, előbb-utóbb minden megvilágosodhat
számunkra, rácsodálkozhatunk Isten terveinek a nagyszerűségére. Természetesen az
ember nem képes teljesen megérteni az élet minden eseményét, a csodálkozás
teljesen természetes dolog, de nem helyes félretenni és megpróbálni elfelejteni
mindazt, ami nem a mi szándékunk szerint történt. Ezzel nem valamiféle isteni
fatalizmust akarunk védeni, amely szerint, amit átélünk és tapasztalunk, az
előre meg volt határozva és idővel megérthetővé válik az ember korlátozott
felfogása számára is. Ezzel tagadnánk az emberi szabadságot. Valójában minden
ember története az ember szabadságának legnagyobb és legkülönlegesebb
megerősítése. Gábor angyal megkérdezte Máriát, hogy rendelkezésére áll-e az
isteni tervnek. Teljes szabadsága volt igent vagy nemet mondani. József esetében
is ugyanezt látjuk. Isten soha, senkit nem kényszerít arra, hogy valamit
megtegyen, és soha nem manipulálja felülről az emberi ügyeket. Ebből az is
következik, hogy mindenki szabadon dönthet arról, hogy Istent mennyire vonja be
életébe. Ferenc pápa figyelmeztet: vegyük észre Isten szavában az utunkat
megvilágító fénysugarat, mert „Isten szava nem elvont tételek sorozata, hanem a
válságon vagy fájdalmakon átmenő családok számára is útitárs, és megmutatja
nekik az út célját, ahol »Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem
lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás és fájdalom. (Jel 21,4)«". (AL 22)
Isten szava kivétel nélkül minden házaspárnak a legjobb útitárs. Nincs olyan
társkapcsolati vagy családi szituáció, amelyre vonatkozóan Isten szava nem az Ő
intim közelségét bizonyítaná.


 Az
alapvető kérdés azonban az, hogy mit világít meg Isten szavának fénysugarával.
Ferenc pápa hangsúlyozza, amit az írás többszörösen és mindenekelőtt hangoztat:
az út célját. Korunkban is éppen ez az alapvető kérdés: annak tudatában élünk-e,
hogy mi az a célpont, ahová földi zarándokutunk vezet? Amikor egy íjász kilövi a
nyílvesszőt, számára nem az a fontos, hogy honnan lövi ki a nyílvesszőt és az
milyen pályát ír le, hanem csak az, hogy nyílvesszője a célba találjon.
Természetesen mindezek a részletek szorosan hozzátartoznak a nyilazás
művészetéhez, de nem ezek a leglényegesebbek. A lényeg a célba találás.
Korunkban sokan nem így gondolkodnak. Foglalkoznak a kiindulási ponttal,
nemritkán úgy ítélik meg, hogy már ennek a kiindulásnak az áldozatává váltak,
mert olyan családba születtek, amelynek tőlük független és általuk nem kívánt
kapcsolatai voltak és vannak. Hajlanak arra, hogy gondosan válasszák meg életük
minden egyes lépését anélkül, hogy egyszer is meggondolták volna, hogy hova
vezet útjuk. Az emberek ritkán foglalkoznak életük értelmével és céljával. Csak
az isteni szó vet hiteles fényt az ember létezésére, ebben a fényben csillan meg
a színe és java mindennek, ami emberi, villan fel földi zarándokutunk végpontja
is. Ennek láttán az emberben felébred a vágy és a remény a végpont iránt. Ez a
remény mindennél nagyobb és mélyebb, az ember felhagy az élet különféle
mozzanatai miatti aggodalommal; megérzi élete minden egyes fordulatában azt a
vonzerőt, amely igazi végső célja felé lendíti.


Milyen szerepet
játszik mindennapi életetekben Isten szava? Mikor értettétek meg, hogy hova
vezet az a zarándokút, amelyen elindultatok?


A kulturált
reménykedést a családban lehet elsajátítani, ahol az élet minden mozzanata
mindennapi kenyérré válik, kezdve a házastársak kapcsolatával. Erre vonatkozik
Ferenc pápa intelme is: „Van egy olyan pont, ahol a házaspár szeretete eléri a
legnagyobb szabadságot, és az egészséges autonómia alapjává válik: amikor
mindegyikük felfedezi, hogy a másik nem az övé, hanem van egy sokkal fontosabb
tulajdonosa, az ő egyedüli Ura. Senki más nem tarthat igényt arra, hogy a
szeretett személy legszemélyesebb és legrejtettebb bensőjét birtokolja, egyedül
Isten foglalhatja el minden személy életének középpontját.” (vö. AL 320)


A házastársat
sohasem szabad saját játékszernek tekinteni, mert – és ez alapvetően fontos --
vele és általa nyílik meg az élet teljességéhez vezető út. Mennyi kegyelemben,
milyen békében és örömben lenne része a házaspároknak, ha házas kapcsolatukat
ennek szellemében alakítanák! Hazugság a házastársban csak gyönyörforrást látni,
ez ugyanakkor nagy veszély is a házasságra. A házastárs nem teszi életünket
teljessé, de általa juthatunk el a Teljességhez, Akihez hívva vagyunk. Csak az,
aki ebben a perspektívában él, remélheti, hogy erőt kap olyan helyzetekben,
amelyekben a szavak alkalmatlannak és jelentéktelennek tűnnek, különösen
olyankor, „amikor a családi életet megérinti egy kedves személy halála. Magára
hagyni egy családot akkor, amikor egy haláleset megsebzi, az irgalmasság hiánya
és egy pasztorációs alkalom elvesztegetése volna. Az ilyen magatartás bezárhatja
a kapukat mindenféle más evangelizáló tevékenység előtt.” (AL 253)


A halál nem a vég és
nem az emberi élet csődje, ahogy azt ma gyakran mondják. Igaz, hogy a halál
egyrészt az ember lehetőségeinek határa, másrészt azonban új személyi
méltóságunk küszöbe. Valóban, „ha elfogadjuk a halált, fel tudunk rá készülni. A
készület útja az útitársaink iránti szeretetben való növekedés addig, amikor már
»nem lesz többé halál, sem gyász, sem fájdalom«. (Jel 21,4) Jézus visszaadta
anyjának a halott fiút (vö. Lk 7,15), hasonlót tesz majd velünk is. Ne
fecséreljük tehát energiáinkat évekig beleragadva a múltba! Minél jobbak vagyunk
ezen a földön, annál nagyobb boldogságot tudunk majd megosztani szeretteinkkel
az égben. Minél inkább érlelődünk és gyarapodunk, annál több és szebb dolgot
vihetünk magunkkal a mennyei lakomára. (AL 258)


Nincs kétféle élet,
földi és földöntúli. Ostobaság azt hinni, hogy kiérdemelhetjük a földön túli
életet azzal, ha a földi életet megvetjük. Az is abszurd elgondolás, hogy a
halált kiküszöbölve élvezhetjük a földi életet. Mindkét szemlélet torz
életfelfogásból ered. Az emberi személy élete szent és Isten áldása kíséri. Még
nem tökéletes ugyan, de halad a Szentírásban gyakran említett mennyei örök
lakoma felé. Élvezzük az örömnek ezt az itt a földön kapott ízelítőjét teljesen
és egész valójában, éppen ezáltal készülhetünk fel arra, ami örök.


Az Egyház gyengéden
fordul a halál által megsebzett valamennyi család felé. „Megértem annak
szomorúságát, aki elveszített egy felettébb szeretett személyt vagy házastársat,
akivel mindent megosztott. Maga Jézus is megrendült, és könnyezett egy barátja
halála miatt. (vö. Jn 11, 33, 35) És hogyan ne értenénk meg annak könnyeit, aki
a gyermekét veszítette el? Ilyenkor ugyanis mintha megállna az idő: megnyílik
egy mélység, mely elnyeli a múltat és a jövőt is. Olykor még Istent is vádolják.
A házastárs elvesztése különösen fájdalmas tapasztalat. Sokan ilyenkor
energiáikat még jobban gyermekeik és unokáik nevelésére és szeretetük
kifejezésére fordítják. Ha nincsenek olyan családtagok, akiknek odaszentelhetik
magukat, vagy akik hozzájuk ragaszkodnának, akkor kapcsolódjanak be a keresztény
közösség életébe különös odafigyeléssel és készséggel kölcsönösen támogatva
egymást. (vö. AL 254)


Hogyan tudjátok
gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy a család elhunyt tagjaitól vett búcsú nem
jelent végleges elszakadást?


A halál senkit sem
foszthat meg az örömtől, senkitől sem lophatja el életkedvét, mert mindannyian
arra vagyunk hivatva, hogy fáradhatatlanul haladjunk a magunknál és családunknál
nagyobb felé, amit elképzelni sem tudunk. Minden családnak ebben a szüntelen
törekvésben kell élnie. Menjünk csak, családok, folytassuk az utat! Ne veszítsük
el a reményünket korlátaink miatt, de ne is mondjunk le a szeretet és a közösség
teljességének a kereséséről. Erre a teljességre kaptunk ígéretet. (vö. AL 325)
Ez az igazi keresztény remény, ennek kultúráját terjeszti az Egyház a mai
világban alapozva mindarra, amit a családok megvalósítottak és megtapasztaltak,
és azokra az alapvető kapcsolatokra, amelyek megtapasztalása az örök szeretetre
készít elő Krisztussal, a vőlegénnyel és a szentekkel egységben.

Bíró
László
az MKPK Családbizottságának elnöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

forrás: csaladlevel levelezőlista