Pánszlávizmus és a rutén kérdés

A XIX. században a magyar politika komolyan rettegett a pánszláv veszélytől. Az azóta eltelt idő nem a szláv nemzeteknek az oroszba való beolvadását hozta magával, hanem éppen önálló nemzeti létük kiteljesedését. Ez a szabadság ez idáig egyedül a ruténeknek nem adatott meg. Régi újságokat böngészve másfél évszázad távlatából is találunk mának szóló üzenetet.

Pánszlávizmus és a rutén kérdés

A XIX.
században a magyar politika komolyan rettegett a pánszláv veszélytől. Az azóta
eltelt idő nem a szláv nemzeteknek az oroszba való beolvadását hozta magával,
hanem éppen önálló nemzeti létük kiteljesedését. Ez a szabadság ez idáig egyedül
a ruténeknek nem adatott meg. Régi újságokat böngészve másfél évszázad
távlatából is találunk mának szóló üzenetet.

A
Pesti Napló 4948. számában, ami 1866. október 17-én jelent meg, a Külföld
rovatban többek között ez áll:

„Az
orosz lapok úgy kezdenek beszélni Ausztriáról, mintha ők nyerték volna meg a
königgräezi csatát, és mintha az orosz czáron kívül Európában nem volna más
hatalom. A „Golos“ — egy félhivatalos lap — most már nem Konstantinápoly
meghódításával ábrándozik, hanem Galliczia és Magyarország bekeblezésével
fenyegetődzik.”

Micsoda botrány keletkeznék ma egy hasonló fenyegetőzés miatt! A mai olvasó
persze azonnal a Krím orosz megszállására gondol. Míg másfél évszázada csak az
újságírók fecsegtek, most Oroszország különösebb szó nélkül cselekszik,
„bekeblez” egy olyan területet, amelyhez kétségtelenül van valami joga, akár
történelmi, akár etnikai szempontból nézzük.

Visszatérve a Pesti Naplóhoz, idézetet olvashatunk a Golos-ból. „Az osztrák
politikának a lengyel ügy iránti rokonszenve és Ausztriának a legközelebbi
lengyel felkelésnek nyújtott segélye ismeretes. Gallicziából vittek a
lengyeleknek fegyvert, Gallicziában képződtek a csoportok, tűntek fel a
felkelők, és ha csak kormányunk Ausztriát az ostromállapot kihirdetésére nem
kényszeríti, a felkelés bizonyosan mai napig is tart.”

Nagyon elítélem azokat az újságokat, amelyek „magát megnevezni nem akaró
informátorra” hivatkoznak. De nincs új a Nap alatt, hiszen a Golos értesülése is
ennek felel meg. „Igen jó forrásból tudjuk, hogy Czartoryski herczeget
Bécsből biztosították, miszerint Ausztria lengyel tartományait Lengyelországnak
azonnal átengedi, mihelyest a lengyeleknek sikerült az orosz uralomtól
elszakadni.” Bécs nem arról volt nevezetes, hogy az így vagy úgy megszerzett
területeit lelkesen átadta volna bárkinek is, ezért az igen jó forrás szerintem
blöff, amellyel olvasóit akarta az újság hergelni.

A
következő mondatok pedig már nyílt fenyegetést jelentenek: „Nem szólunk
arról, hogy mennyire ellenkezik hagyományainkkal, három millió oroszt és a
kárpátokat, ez orosz alpeseket, a Habsburgok uralma alatt látni; de tétlenül nem
nézhetjük, ha nemes nemzetünket szemünk láttára ellengyelesítik, ha a ruthénok
összetartozását tagadják, Lengyelország feltámasztását hivatalosan előkészítik.
Ne okozzanak bennünket, ha a keleti Gallicziát, Bukovinát és Magyarországot
annectálni kényszerülünk, mert nem a mi hibánk, ha bántanak és nyugton nem
hagynak. E bekeblezés elmellőzhetlen, s a bécsi kabinet magatartásának
következménye. “

Sokáig azon a véleményen voltam, hogy Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való
csatolása Sztálinék ötlete volt. Lám, a gondolat már korábban is létezett. A
Golos cikk további része azért érdekes, mert magyarázatot ad a pánszláv
mozgalmak kudarcára. A Monarchia szláv népei saját jogaik kiterjesztését,
kulturális, önigazgatási szabadságukat, esetleg önálló állami létük
megteremtését remélték a „nagy testvértől”. De Moszkva azt üzente: számotokra a
beolvadáson kívül nincs jövő: „Nyelvünk kell, hogy az összes szláv nép
nemzeti nyelvévé váljék, mert muszkául beszélnek Kovnótól Sitka szigetéig,
Archangeltől Odessáig. Tájszólások, milyen a lengyel, cseh, szerb és bolgár,
kifejlődhetnek ugyan, de most, a közös szlávbirodalom képződésének közeledtére,
az orosz nyelvnek, mint e fajokra nézve kötelezőnek kell lennie, mert számukra a
beolvadáson kívül nincs jövő.” A cikk az oroszok lengyelesítéséről beszél,
és kárhoztatja az orosz kormányt, hogy ezekre a jelenségekre nem figyel, hiszen
olyan területekről van szó, amelyek „nyugati határán van a mi régi határunk:
vannak a Kárpátok, és a Tiszáig — e természetes várunkig — terjed a mi orosz f a
j u n k, ellenséges kormány kezén.“

Hogy a Tisza miért természetes vár és miért az övék, nem firtatom. Még az a
gondolat is felmerült bennem, hogy ilyen orosz cikk nincs is, hanem épp azért
jelent meg ez a szöveg, hogy az ország szláv nemzetiségeit eltántorítsa a
pánszláv gondolattól.

Azonban ez az idézet nem példa nélküli. A Politikai Ujdonságok, 14. évfolyamának
(1868) 5. számában hasonló gondolatokat idéznek ugyancsak a Golosból, amelyet a
szentpétervári kormány egyik legtekintélyesebb közlönyének neveznek. Ez a lap
január 22-én hat hasábos cikkben fejtegette a pánszlávizmus céljait. Egy
Naumonitz nevezetű ruthén lelkész cikkén felbuzdulva. A Golos írása kijelenti,
hogy minden gácsországi kereszténynek „Oroszországhoz
kell ragaszkodnia, test- és lélekkel”.

Érdekes, hogy az oroszok a kor nyugat-európai folyamataira hivatkoznak: „Az
ily bekeblezés erkölcsi jogát azon tömegben találja Oroszország, a mely tömegben
találta Olaszország Lombárdia és Velencze bekeblezésénél, — Poroszország
Hannover, Hessen stb. bekeblezésénél, — Francziaország Savoya bekeblezésénél. A
nevezett államok mindnyájan az említett tartományok bekeblezésére törekedtek, s
a nemzetiségi elv alapján érték el czéljaikat. A nemzetiségi elvnek ugyanazon
jelentősége van Gácsországhoz való viszonyainkban, a mely volt például
Olaszországnak Velenczéhez való viszonyaiban. Ebből igen könnyű a következtetés:
semmi kétséget sem szenvedhetnek a Gácsországot, a ruthen északi Magyarországot
és északi Bukovinát illető erkölcsi jogaink, miután a nemzetiségi elv el van
ismerve Európa által.”

A „Golos“
ezután annak történelmi kifejtésére megy át,
hogy az orosz politika ezen elv valóságát tartotta szem előtt már Kalira és a
doni Demeter ideje (tehát már a 15-ik század) óta. „Nekünk
folytatnunk kell a megkezdett munkát, magunk és elődeink iránti tiszteletből;
kötelességünk, hogy segítsük az idegen uralom alatt levő törzsrokonainkat,
erkölcsi és anyagi túlsúlyunk által.”

Ha
nem is ebben a formában, de azzal, hogy a II. világháború után Lengyelországot
mintegy 200 km-rel nyugatra tolták, és Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, a
Golos cikkének kívánsága lényegében teljesült. Halva született gondolat volt
viszont, hogy minden szláv nép adja fel önállóságát, nyelvét, kultúráját.
Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése épp ellentétes folyamat. Máig megoldatlan
viszont a rutének helyzete, akiknek önálló nemzet voltát elismerik a lengyelek,
a szlovákok, a magyarok és a szerbek is, de Ukrajna kimaradt ebből a sorból.

(Az
idézetek az eredeti helyesírással szerepelnek.)

Surján
László