„Ebben az írásban azokat a gondolatokat veszem elő, amelyeket egy éve fogalmaztam, és amelyek a köztudatban lévő néhány meggyőződéssel vallott tételt próbálták, ha nem is épp cáfolni, hanem árnyalni. Egy év távlatából sem kell megmásítanom mondanivalóm lényegét."
Szent
István útján
Ebben az
írásban azokat a gondolatokat veszem elő, amelyeket egy éve fogalmaztam, és
amelyek a köztudatban lévő néhány meggyőződéssel vallott tételt próbálták, ha
nem is épp cáfolni, hanem árnyalni. Egy év távlatából sem kell megmásítanom
mondanivalóm lényegét.
Az
első, ma is időszerű kérdés, hogy milyen volt a viszonya a honfoglalóknak a
Kárpát medence lakóival. Ez már Árpát alatt eldőlt. Árpád döntött úgy, hogy itt
maradunk, és ő volt az, aki az itt élő népek kiirtása helyett a velük való
együttélést választotta. Az itt élők köréből gyakorta kifelejtjük a szlávokat,
akik már keresztények voltak és Horvátországban királyságuk is volt. A
szlávokkal való együttélés ezer éve – az utolsó kétszáz év feszültségei ellenére
– az együttélés lehetőségének bizonyítéka. Az együttélés a folytatása
mindkettőnk érdeke. közös jövőt építve csökkenhet az elszakított területek
magyarságára nehezedő asszimilációs nyomás.
A
Kárpát-medence elfoglalását Szent István elődeinek köszönhetjük, de a
letelepedés tartóssága már mindenképp az ő érdeme. Ő ismerte fel, hogy bár az
amúgy korábban már némileg el is fogadott kereszténység jelen volt a magyarok
között, de annak elterjesztése, a pogányság teljes kiszorítása elengedhetetlen.
Jó érzékkel látta meg, hogy Bizánccal szemben a nyugati kereszténységgel való
összekapcsolódás az érdekünk, miközben a keleti rítust sem tiltotta. Még a nagy
egyházszakadás előtt vagyunk: nem kellett választania. Így lehet ma mindkét
egyház közös szentje. De mintha előre látta volna: a nyugatos irány jelenti a
biztonságot. Ezt a modellt követte az állam megszervezése és a helyi
közigazgatás kialakítása során is. Elámul az ember, hogy milyen erős helyi
öntudatok épültek rá az általa megalapozott megyerendszerre. Országhatárok
szabdalhatnak ketté megyéket, átrajzolhatják a közigazgatási határokat, az
emberek továbbra is zalainak, nógrádinak vagy épp szatmárinak érzik és vallják
magukat.
Tény, - bár gyakran megfeledkezünk róla, - hogy Magyarország a kezdetektől fogva
többnemzetiségű ország volt. A magyar jelleg nemcsak a relatív magyar többségből
adódott, hanem abból, hogy a nemzet évszázadokon át nem a népet, hanem csak a
nemességet jelentette. A magyar nemes, lehetett bármilyen származású, ennek az
egységes nemesi nemzetnek a része, a pórnép pedig anyanyelvétől függetlenül e
nemesi réteg kiszolgálója volt. A nemzetfogalom átalakulása a 18. századtól
fogva szétfeszítette ezeket a kereteket., Az egymással való tusakodás, a
kiszorításra való törekvés végső soron megalapozta Trianont. 2020-hoz közeledve
egyre többet kell beszélnünk erről, azt azonban szögezzük le, hogy nem a Szent
István által szorgalmazott befogadás, hanem a XIX. századi nemzeti önzés
vezetett a Trianonhoz.
Szent István az ország sorsát az Úristen kezébe tette le, kilátástalan
helyzetében is abban bízott, hogy nem engedi elporladni a művet, amit hosszú
uralkodása alatt létrehozott. Ez tükröződik a Szent Korona jelképes
felajánlásában is, ami szépen összekapcsolja a magyar hitvilág Boldogasszonyát a
Magyarok Nagyasszonyával, Szűz Máriával.
Hogy ad-e ez nekünk útmutatást? Bizonytalanságból, feszültségből ma sincs hiány.
Milyen erkölcsi rendet alkot a fékevesztett liberalizmus? Vagy a legújabb izmus,
az idiotizmus, vagyis az emberi természet lényegével, az ember biológiai
mivoltával szakítani akaró gender világ? Ha ezekkel a világtendenciákkal szembe
szállunk, elérjük-e a gazdasági megerősödést, az életszínvonalunk oly igen
áhított növekedését? Meg tudjuk-e őrizni magunkat európainak, kereszténynek és
magyarnak, ha valóban megindul egy újkori népvándorlás? Erről bizonyosságunk
nincs, de reményünk van. Ahogy akkor a szent király, most nekünk is az Úristenre
kell hagyatkozunk. Rá kell építenünk a jövendőt. A vallástól való elfordulás
korszakában elég reménytelen vállalkozás ez is, de Szent István is hasonló borús
jövendőt látott maga előtt. Nem üzenet-e számunkra, hogy Trianon centenáriumán
jön hozzánk a katolikus világ, hogy együtt ünnepeljük az Eucharisztiában velünk
élő Krisztust? Hiszen Ő a megoldás!
Surján
László