"Háromnegyed évszázada, hetvenöt éve rendezték a jelentőségében időtálló 1943-as Szárszói Találkozót. Szerencsés lehetőségem adódott arra, hogy az esemény előtti főhajtás jegyében állíthassam össze a Napút folyóirat legutóbbi számát" - Tamási Orosz János folyóirat ismertetője.
Napúton egy kikövetelt kézfogásig
A borítóra kattintva olvasható
méretet kapunk
Háromnegyed évszázada,
hetvenöt éve rendezték a jelentőségében időtálló 1943-as Szárszói Találkozót.
Szerencsés lehetőségem adódott arra, hogy az esemény előtti főhajtás jegyében
állíthassam össze a Napút folyóirat legutóbbi számát, s ennek kapcsán
számos dokumentumot olvastam – újra – át. Arra törekedvén, hogy valójában maga a
találkozó csak az emlékezet kiindulópontjaként legyen jelen, s az írások íve, a
lapszám szerkezete inkább az eltelt hét és fél évtized történetét lapozza át,
gondolja végig, elsősorban persze a népi írók és a történelmi események útjának
párhuzamosait vizsgálva. Így elkerülhetetlen szerepvállalásukat a fordulat éve
utáni évtized politikai változásaiban, de útjukat a forradalmi részvételig, majd
a lassú átmenet esztendőit vettük górcső alá, s közelebbről vizsgáltuk a
találkozó negyvenedik évfordulójának 1983-as ünneplését, annak előkészületeit,
eseményeit.
A tartalomjegyzékre kattintva olvasható
méretet kapunk
A lapszámban bemutattuk
azokat, akik az emigrálás útját kényszerültek választani, így olvasható írás
Szabó Zoltántól, és Szabó Zoltán özvegyétől, Szabó Zsuzsától; a költőket Dékány
Károly, Domahidy Miklós és Nyéki Lajos fémjelzik, de rálapozhat az olvasó Gáli
József máig közöletlen írására; a szerző portréját Filep Tamás Gusztáv
művelődéstörténész rajzolja meg, roppant elegáns és reprezentatív módon, de
feltűnik egy-egy írásban Borbándi Gyula és Illyés Gyula arcéle, valamint
beszélgetést találhat az olvasó Bíró Zoltánnal és Szeredi Pállal, akik az
1983-as találkozóról, Pozsgay Imre személyéről és sok egyéb izgalmas élményről
beszélnek, élményszerűen.
S ezzel a lapszám
tartalmát még messze nem merítettem ki; külön szólok Varga Lászlóról, a magyar
kereszténydemokrácia kiemelkedő alakjáról, kinek mindeddig feltáratlan
naplójából és az emigráció első évében általa teremtett menekülttábori lapjából
közlünk cikkeket, ezek által Varga László a nagyközönség előtt mindeddig
ismeretlen vonásait villantván fel. Csak remélni merem, hogy nyílik alkalom a
folytatásra – egy nagy adósság lerovása lenne az a kereszténydemokrata közösség
részéről.
Ennyit a lapszámról,
szólok azonban, ezáltal is annak megismerését remélve s szorgalmazva, ami a
Szárszói Találkozó kapcsán ritkábban fogalmazódik meg – nevezetesen arról a
szálról, mely szinte végighúzódik annak történetén, s amely mondhatni szervesen
kapcsolódik a Charta XXI mozgalomhoz, s így ahhoz a honlaphoz is, hol a gondolat
fogalmazódott, testet öltött, elsőként fogalmazódott meg, került úgymond
„toborzásra” annak eszméje. De miről is beszélek?
Természetesen a
Kárpát-medence népeinek együttműködéséről, elengedhetetlen egymásra találásáról,
a közös hang kimunkálásáról, ellenségeskedéseik, gyűlölködéseik mielőbbi
felszámolásáról. Erre figyelmeztet s szólít fel a Charta XXI alapító kiáltványa,
erről szól majd az őszi évadot nyitó nagy Monet-találkozója, erre int
lankadatlan hévvel s türelemmel Surján László majd minden Charta-levelében – de
ennek elmulasztásától óvta már 1943-ban a Szárszói Találkozó résztvevőit Balogh
Edgár, levélben köszöntvén a jelenlévőket; s aki soraiban némi szemrehányást is
csempészett, halk, finom hangon, épp mert hiányolta a legfontosabb kérdés
programszintű, „munkatervi” megfogalmazását. Hogyan is írta ő akkor?
„A magyar dolgozók
megszólalásától várom azt is, amit Balatonszárszón el szerettem volna mondani és
nem mondhatok el. A nemzetiségi kérdésről akartam köztetek felszólalni, annál is
inkább, mert ez a kérdés munkatervetekben nem szerepel. Két kisebbségi sors:
felvidéki és erdélyi tapasztalatok árán vallom, hogy a magyar jövő legszebb
biztosítéka az egymásra utalt dunavölgyi magyarok, szlávok és románok igazságos
kiegyezése és szövetkezése. Ez a dunavölgyi béke éppen olyan elemi feltétele a
boldogabb magyar életnek, mint a szociális haladás. A balatonszárszói értekezlet
leszögezheti és szögezze is le (akár csak itt Erdélyben az 1937-es Vásárhelyi
Találkozó), hogy a magyarság megmaradásához a magyar parasztság és
munkásság felemelésére van szükség, a magyar demokrácia azonban megint csak
elvont képlet marad, ha kacsalábon forgó várnak képzeljük el a magyar életet s
megfeledkezünk a környező világról. Szabadsághoz független ország kell,
függetlenek pedig csakis akkor maradhatunk, ha az alá- és fölérendeltségi
viszonyok egymást váltó riadalmaival és ábrándjaival szemben épp úgy, mint a
közös sorsunkba ütköző idegen szándékokkal szemben is felvértezzük magunkat a
dunai testvériség kossuthi elgondolásával.”
Jogos volt Balogh Edgár
intése, bár cikke írásakor talán ha foszlányok jutottak el hozzá a Találkozó
olykor nem csupán ennek ellentmondó, de kifejezetten méltánytalan
megnyilvánulásaiból. De miért alakult az úgy, s mi volt jelen a magyar
társadalomban, s van jelen, ha múlóban bár, napjainkban is? Érdekes ebből a
szempontból megismerni az alapvetően a népi írók mozgásterét vizsgáló
emlékezés-kötetet, e célból olvasgatnunk a Szárszói Találkozó záró előadását
tartó Veres Péter 1971-ben közreadott visszaemlékezését, ha úgy tetszik, még
akkor is aktuális számadását:
„Az érdek
mindig őszinte önmaga felé. Teleki Pál nem hazudott, nyilván Kállay Miklós sem.
Az íródeákok és a pretoriánusok, illetve a kormány-zsurnaliszták és a politikai
paraziták, a blöffemberek száján azonban ugyanennek már hazugságszaga volt.
Hozzátartozik a magyar tragédia megéréséhez, hogy a birtokos parasztság zöme és
a jó fejaljú kispolgárság túlnyomó többsége … sem jutottak tovább ennél a
szólam-nacionalizmusnál. … legfeljebb a kupec-, kofa-, és
szatócs-merkantilizmust fogadták magukévá. … Úgy voltak ezek s mind az előbbiek,
magyarok, hogy annak születtek, és ezen a nyelven beszéltek, de népről,
nemzetről mint sorsközösségről nagyon keveset tudtak, és az is felszínes volt.
Látszólag nacionalizmusuk történetileg örökölt németellenességből vagy a német
világ iránti respektusból – ami egyre megy, mert kisebbrendűségi érzést jelent –
és közönséges nemzeti gyűlölködésből, „csehek, „tótok”, „oláhok” elleni
lenézésekből és ellenszenvekből állott össze. Ezért szólamosodott el
Magyarországon a hazafiság. A „fej” hazug volt, a tábor tájékozatlan, neveletlen
és tétova. … Az én gondolkodásom lényege: Micsoda gyámoltalan lelkiállapot egy
nemzet életében! milyen létbizonytalanság! Hát ne hagyjuk magunkat! Az erdélyi
és a szepességi szászok nyolcszáz éve, a szlovákok, románok ezer vagy még több
esztendeje ülnek itt közöttünk, velünk-mellettünk... De mi végre már ne
birodalomban, hegemóniában, kultúrfölényben, hanem népben-nemzetben
gondolkozzunk. És persze realitásokban, „másnak is élni kell-demokráciában...”
A gondolat nyilvánvaló;
az elmaradt összefogás okainak egyik lehetséges feltárása csakúgy. S majd
érdekes módon jelenik meg 1983-ban, Pozsgay Imre ünnepi beszédében, a Szárszói
Találkozó negyvenedik évfordulóján; az említett Napút-lapszámban részletesen
beszélünk ennek izgalmas körülményeiről, szó esik a beszéd ma már meghökkentő, a
kornak megfelelő szólam-fordulatairól, ám felbukkan abban egy izgalmas bekezdés,
egy olyan megállapítás, mely, ha őszinték vagyunk, roppant helytálló a Charta
XXI nézőpontjából is.
„Továbblépésünk
feltétele”, mondta a szónok - „az, hogy itt Közép-Kelet-Európában együtt
boldoguljanak a népek, elfelejtve majdan a rossz szomszédság átkát, megtanulva
becsülni egymást és becsülni e családi körbe tartozó kisebbségek, nemzetiségek
létjogát, közösségteremtő szándékát. Ebben a világban, történelmileg természetes
szövetségi rendszer biztonságot adó kereteiben jó hagyományokra és igaz
történelmi emlékezetünkre építve magunk teremthetünk magunknak, a magyarságnak
új szocialista hazát” hangsúlyozta Pozsgay Imre.
Természetesen most aki
akar felnevethet a jelzőn, s értetlenkedhet azon, hogy ezt hoztam összefüggésbe
a Charta XXI gondolatával – de vajon valóban csak ezt? A jelző, a társadalmi
formák, elnevezések változnak, lám, az 1943-as Szárszói Találkozó résztvevőinek
túlnyomó többsége nem tudta levedleni a származásából fakadó észrevétlen
beidegződéseket, előítéleteket, maga Veres Péter is csupán évtizedekkel később
érzi úgy, hogy bizony, erről, s ezen szembenéző elemzés hiányáról számot kell
adni, s aki most Pozsgay szavait is egy adott korhoz köti csupán, az nem érti s
érzi: ha akkor a lényegre figyel, s elsősorban a közös történelemből fakadó
összekapaszkodás elengedhetetlen szükségszerűségére - hiszen a konszenzus
szükségszerű és elengedhetetlen -, akkor mind a múltban, mind a jelenben s a
jövőben lemarad a nemzetek előbb-utóbb kikövetelt kézfogásáról.
Mindent mást olvassanak
el, kérem, a Napút idei huszadik évfolyamának hatos számában, és kövessék
figyelemmel a Charta XXI törekvéseit.
Tamási Orosz János