"Valahogy el kellene gondolkodniuk a Sargetiniknek, hogy ma már Alexander Cadogan (így hívták a földrajzból bukott titkárt) tudásánál kissé többre, Közép-Európa megismerésére, sőt tapasztalatának átvételére volna szükség."
Trianon 100
Ahogy közeledünk az évfordulóhoz, úgy foglalkoztat minket, hogyan is, miért is
szakadt a nyakunkba országunk szétdarabolása, kifosztása, nemzettársaink
egyharmadának máig tartó megalázása? Van, aki a nyertesek gátlástalan mohóságát,
a közép-európai nagyhatalmi ambíciók letörését, mások a magyar vezetés
nemzetiségi politikáját, azon belül az erőszakos asszimilációt okolják. Joggal
kárhoztatják az őszirózsás forradalom során hatalomhoz jutottak
alkalmatlanságát, ideértve a valaha dicsőségesnek hazudott Tanácsköztársaságot
is. Van, aki messzebbre néz vissza. A török pusztítást, majd a betelepítéseket
is lehet okolni. De ha eddig elmegyünk, akkor az is felmerül, hogy a Mátyás
király utáni idők zűrzavarát, az akkor uralkodó osztály vakságát és önzését is a
vádlottak padjára ültessük.
Nem
akarok döntőbírót játszani, egy történelmi esemény ritkán vezethető vissza
egyetlen okra. A centenáriumi forgatagban talán fontosabb, hogy jobban
figyeljünk az előttünk álló, mint a mögöttünk lévő száz esztendőre. Fordítsuk
energiánkat - Trianon 200 jelszóval - a jövő tervezésére.
De
itt még nem tartunk. Ebben az írásban egy régi újság üzenetét közvetítem a mai
olvasóknak. Mindkettő kapcsolódik Trianonhoz és a napjainkban zajló
folyamatokhoz is.
Kosztolányi Dezső egy időben Vasárnap sorozatcímmel hetente jelentetett meg egy
tárcát a Pesti Hírlapban. Az 1927. október 9-én megjelent írás címe: Három lány
meg egy fiú. Kosztolányi belgiumi utazása során találkozott olyan magyar
gyerekekkel, akiket a világháborút követő szegénység miatt jó lelkű belgák egy
időre vendégül láttak. A mi szempontunkból a fiúval való beszélgetés az érdekes.
Tizenhárom éves kiskamasz, akinek édesatyja vasesztergályos Kispesten,
nevelőszülei igen jó emberek. Nem hiányzik semmije. A beszélgetés során a fiú
mégis sírva fakadt, fájt neki, hogy csúfolták. Idézem most Kosztolányit:
—
Kicsodák?—
A belga gyerekek.—
Mivel?—
Azt mondják, hogy mi csináltuk a
világháborút.—
Te — kérdezem döbbenten — te?
—
Én, én — felel fuldokolva.
Nézem ezt a munkásfiút,
amint szája vonaglik és viaskodik a bírhatatlan fájdalommal.Hirtelen odamegyek
hozzá s átölelem. Igy állunk pár másodpercig, mint cinkosok, bűntársak.Hadd higgyék, hogy a
világháborút gonoszul, előre megfontolt szándékkal mi ketten idéztük föl: a
kispesti vasesztergályos tizenhárom esztendős fia, meg én.
Eddig az
idézet. A győztes és gazdag belgák segítettek a magyar szegénységen, de
elképzelésük sem volt arról, hogyan keveredett be Európa a maga szörnyű Nagy
Háborújába.
A
Pesti Hírlap ugyanebben a számban bemutatott egy Genfből jött levelet és a
borítékját. Az Egyesült Királyságnak a Népszövetséghez küldött delegációja
küldte. Most csak a boríték a fontos. Íme a címzés:
Felső-Göd
Budapest
Roumanie
Igaz, akkor még nem volt nyolc éve, hogy a románok visszaadták a központi
hatalmak hadseregének bukaresti látogatását, de Budapest Romániához való
csatolásáról a legvadabb nagy-román elképzelések sem szóltak. Budapest-Bukarest.
Nem könnyű a megkülönböztetés, a bámult Nyugat akkori és mostani közoktatásának
szintjén szinte lehetetlen. Medgyessy is azt mondaná: nehéz szó. De ez a levél
nem egy műveletlen bunkótól, hanem az angol külügyi vezetéstől érkezett. Sir
Austen Chamberlain titkára írta. Talán nem csak a tudatlanság, hanem a
lenézésből fakadó nemtörődömség a vezérmotívum. Ugyanaz, amiért napjainkban
ócskább árut szállítanak ide, mint maguknak.
Ezzel a lélekkel és ezzel a tudással döntöttek rólunk Trianonban. Ilyen
közhangulatban fogadták a magyar vendégeket a belga gyerekek. Ma sem tudnak
sokkal többet rólunk, de hivatva érzik magukat, hogy ítélkezzenek felettünk és
döntsenek helyettünk. Méltatlankodnak, hogy nem akarunk az ő füttyükre táncolni.
Valahogy el kellene gondolkodniuk a Sargetiniknek, hogy ma már Alexander Cadogan
(így hívták a földrajzból bukott titkárt) tudásánál kissé többre, Közép-Európa
megismerésére, sőt tapasztalatának átvételére volna szükség.
Surján László