„A kocsi rohant a végzete felé, s az illetékesek nem azt akarták eldönteni, hogy merre menjünk, hanem azt, hogy ki vezessen. Trianont a legzseniálisabb vezető sem tudta volna elkerülni, de lehetett volna kevésbé fájdalmas. Vigaszunk csak annyi: és mégis élünk.”
1918: hazánk régi
pilléreinek rohamos szétmállása
„Nem
látják-e ezek a tébolyult vakok, hogy minden erejükkel a forradalom útjára
kényszerítik az országot? Görcsösen ragaszkodnak mindahhoz, ami elavult, ami
előjog és reformoktól reszketésük fölidézi a katasztrófát.
Nem akarják a rögtönös
békét, tehát be fog következni a fegyverletétel.
Nem akarják a nemzetiségek
önkormányzatát, tehát be fog következni a nemzetiségek elszakadása.
Nem akarják az általános
választójogot, tehát megbuktatják a főrendiházat is.
Nem akarják a földreformot,
tehát fölidézik a nagybirtok kisajátítását.
Nem akarják az önálló magyar
külügyminisztert, tehát be fog következni Magyarország teljes elszakadása.
Nem akarják a királyi
hatalom engedékeny politikáját, tehát be fog következni a köztársaság.”
Részlet a Népszava 1918.
október 29-én megjelent vezércikkéből. Nem gondolom, hogy a Magyarországi
Szociáldemokrata Párt központi közlönye irányt tudott volna mutatni az ország
már feltartóztathatatlan szétesése idején. De ez a részlet szívbemarkolóan
éleslátásról tanúskodik. Vezércikk, tehát nevet nem tudok hozzá rendelni. A
felelős szerkesztő Garami Ernő volt. Talán ő kiáltott fel:
„Hát
nem látják a jeleket? Nem érzik, hogyan terjed a bomlás? Nem hallják a mélység
hang-jajt? Nem tapintják uralmuk eddigi pilléreinek rohamos szétmálását? Hiszen
csupa jel, csupa figyelmeztetés, csupa világító fény szikrázik föl mindenfelől,
amerre csak széttekintenek.”
Aligha hihető, hogy Garamit
a korábbi világ szétmállása különösképp zavarta volna. De jobboldali
szociáldemokrata volt, és nem hitt a proletárforradalomban. Ebben tökéletesen
igaza volt, 1919 tragikus eseményei igazolják. Mi pedig egy csak fél szívvel
vagy avval sem magyar, lényegében hatalmát veszített királynak és egy
privilégiumaihoz és ábrándjaihoz ragaszkodó, tárgyalásképtelen politikai
vezetésnek kiszolgáltatva nem annyira a forradalomba, hanem a pusztulásba
rohantunk. A kocsi rohant a végzete felé, s az illetékesek nem azt akarták
eldönteni, hogy merre menjünk, hanem azt, hogy ki vezessen. Trianont a
legzseniálisabb vezető sem tudta volna elkerülni, de lehetett volna kevésbé
fájdalmas.
Vigaszunk csak annyi: és
mégis élünk.
Surján László