Szent II. János Pál pápa életútját tekinti át Dobos Marianne írása, azzal összefüggésben, hogy október 11--én a Lengyel Intézetben kiállítás nyílik a pápáról A függetlenség szentje címmel.
Dobos Marianne
A
függetlenség szentje
Szent II.
János Pál pápa, mint Karol Józef Wojtyla, és Emilia Kaczorowska legkisebb fia,
Karol Wojtyla, 1920. május 18-án Wadowicében látta meg a napvilágot.
A
szakrális lengyel nemzetállam, ahogyan a szakrális magyar nemzetállam is több
mint ezer éves európai állam. Történelmünk tömören Népek Krisztusa Magyarország,
és Népek Krisztusa Lengyelország története.
Az
1918-as év, a lengyel nép történetében sorsfordító esztendő – a Köztársaság
újjászületésének, a Második Köztársaság születésének esztendeje.
„Én
egy olyan nemzet fia vagyok, amely megélte a történelem legnagyobb eseményeit,
amely nemzetet szomszédai több ízben is halálra ítéltek, de amely mégis mindent
túlélt, és önmaga maradt. Megőrizte identitását és megőrizte nemzeti
szuverenitását a feloszlatások, az idegen megszállások ellenére is, nem fizikai
erőforrásokra, csupán kultúrájára támaszkodva. Ez a kultúra szükség esetén
minden másnál erősebb hatalomnak bizonyult. Létezik a társadalomnak egy alapvető
szuverenitása, amely a nemzet kultúrájában mutatkozik meg.”
– mondja hazafias büszkeséggel a pápa második lengyelországi látogatása
alkalmával Krakkóban 1983. júniusban. Hozzáteszi még:
„Én II. János Pál, ma itt
állok a Jagelló Alma Materem előtt, s ahogy illik az édesanyának, megcsókolom a
kezét, hogy ezzel a mozdulattal is mutassam, milyen sok a tartozásom vele
szemben. Nekem, személy szerint, és az egész nemzettel együtt.”
Kilenc
éves korában veszíti el édesanyját, és a félárvaság súlyos keresztjét édesapja
úgy próbálta enyhíteni, hogy édesanyja halálának első évfordulóján
elzarándokoltak a Szűzanya Kalwaria Zebrzydowska kegyhelyére. Vigasztalást
talált ott akkor, és azután is. Egyre gyakrabban látogatott oda megoldást
keresve élete számtalan nehéz ügyére, és mindig megtalálta a válaszokat, és a
támaszt az Istenanyában.
1978.
október 16-án, hétfőn, délután 17 óra 20 perckor választották a Katolikus Egyház
264. pápájává.
Pápai
jelmondata: "Totus Tuus" – „Egészen a Tiéd vagyok, és mindenem a Tiéd, én
Jézusom, a Te legszentebb Anyád, Mária közbenjárására.”
Első
Apostoli Útjára a lengyel pápa már 1979. január 25-én elindul Mexikóba, hogy a
Guadalupei Szűzanya pártfogását kérje szolgálatára. Az előtte álló hatalmas
feladatokra, az öt földrész népeivel való találkozásra, hogy az Evangélium
örömhírét adhassa tovább.
Második
útja, 1979. június 2–10 között, hazatérés, de célja az, hogy Európa valamennyi
országához, különösen is Kelet-Európa kommunista iga alatt álló rabnemzeteihez
szóljon. Hangoztatja: „Krisztust
nem lehet kizárni az ember történelméből a földgolyó egyetlen pontján sem,
semelyik szélességi vagy hosszúsági fokon, mivel ha kizárják Jézust az ember
történelméből, az az ember ellen irányuló cselekedet, és őnélküle nem lehet
felfogni Lengyelország történelmét, de a földön élt vagy élő valamennyi
embereknek a történelmét sem.”
Már
Gnieznóban kezdi hangsúlyozni pápaságának jelentőségét, és Czestohowában
felteszi a kérdést, amely foglalkoztatja:
„Talán nem azt akarja-e Krisztus, hogy ez
a 455 év óta első nem olasz pápa, ez a szláv pápa nyilvánítsa ki a mai napon
Európa lelki egységét, amely a Kelet és a Nyugat nagy hagyományainak köszönheti,
hogy egy hitet vall, egy keresztséget, egy Istent, mindenki Atyját?”
A
kérdésére a választ megtaláljuk, ha visszatekintünk a történelemben az 1979-től
eltelt évekre és a további 102 apostoli útra.
A 98.
volt a nyolcadik, utolsó lengyelországi utazása/látogatása, amit 2002. augusztus
19-én a waweli székesegyházban elmondott imádsággal, és a Kalwaria
Zebrzydowska-kápolna felszentelésének 400. évfordulója alkalmával celebrált
szentmiséjével fejezett be. Az idős pápa így fordul az Égi Édesanyához:
„Legszentebb Édesanya, Kalwariai
Asszonyunk, segíts erősnek maradni, hogy életem végéig teljesíteni tudjam a
Feltámadott által rám bízott feladatot. Életem és szolgálatom minden eredményét
a Te kezedbe ajánlom; Rád bízom az Egyház sorsát; a Te gondjaidra bízom
nemzetemet; bízom Benned, és még egyszer megvallom Neked: Totus Tuus Maria!
Totus Tuus! Amen.”
A
Legszentebb Édesanya pedig segítette tovább. Gyengéségében volt erős. Ötödik
spanyolországi útján, 2003.május 3-án, ”Nemes ügyek fáradhatatlan harcosának”
nevezve fogadta, a madridi repülőtéren a király, és a királyné. Körülbelül
egymillió ember várta, és kiáltotta, táblákon felmutatta a szót: „Béke! Béke!” A
válasza, mint mindig, olyan, ami nemcsak akkor ott, de ma is, mint minden
időkben megszívlelendő, nekünk is szól:
„Szeretett fiatalok, jól tudjátok,
mennyire aggódom a világ békéjéért. Az erőszak, a terrorizmus és a háború
örvénye napjainkban is halált, és gyűlöletet teremt. Tudjuk, hogy a béke
mindenekelőtt égi ajándék, melyet állhatatosan kell kérnünk, és emellett együtt
kell építenünk mély belső átalakuláson keresztül. Ezért ma arra szeretnék
buzdítani titeket, hogy legyetek a béke előmozdítói és létrehozói!”
A
századik utazás, ugyancsak pápává választásának negyedszázados jubileumi évében,
egy hónappal később, június 5–9 között Horvátországba vezet. A százegyedik
Bosznia-Hercegovinába, reményt ébreszteni. A háború és az „etnikai tisztogatás”
előtt a Banja Lukában élő 40.000 katolikusból 3400 maradt, míg ugyanez az ország
szintjén 530.000.ről 125.000-re csökkent. A püspök szavai szerint: „A katolikus
egyház Banja Lukában, amely a legnagyobb tartomány, most a teljes pusztulás
veszélyével néz szembe a világ hatalmasságainak elnéző akarata miatt.”
Őszentsége bátorító szavakat mond: „Bízzatok Isten segítségében, de bízzatok az
ember találékonyságában is!” Kijelenti: szívében helye van a szenvedő egyháznak,
az Úr elé viszi imádságaiban a rengeteg szenvedést, jobb napokat vár, és
megígéri, hogy minden tekintélyét latba veti az egész balkáni terület sorsának
rendezése érdekében.
A
harmadik szlovákiai utazásán, 2003. szeptember 11-14 között rövid időre,
betegségének – a Parkinson-kórnak – egyik súlyos következményével küzd, a
beszédképtelenség állapotába kerül. Ennek ellenére hősiesen végig
csinálja/teljesíti a tervezett programot, bár beszédeit többször kell helyette
felolvasni.
Útjai
minden állomásán boldogokat és szenteket avatott, akiknek oltárra emelésével,
olyan életpéldákat mutatott fel, amelyek nem csak az adott helyhez köthetően
szóltak a korukhoz, melyben éltek, de akár már addig is századokon átívelő
tiszteletüket erősítette, általuk eljövendő századoknak küldve üzenetet. Nem
marad el ezen az úton sem a boldoggá avatás. Most is, mint sokszor a barna vagy
vörös terror áldozatát adja példaképül. Sok kelet-európait és közöttük sok
honfitársát avatta boldoggá, és szentté. Amikor 1987. júniusi útján egy millió
összegyűlt fiatal előtt beszél, így fogalmaz:
„A Jasna Góra-i Szűzanya előtt szeretnék
köszönetet mondani honfitársaim, köztük a fiatalok szolidaritásáért, amelyet az
elmúlt hónapok nehéz időszakában tanúsítottak. Nehéz lenne felsorolni a
gondoskodásnak minden formáját, amellyel körbevették az internált, bebörtönzött,
munkájukból elbocsátott embereket, és családjukat. Ti ezt jobban tudjátok nálam.
Hozzám csak szórványos hírek érkeztek. Felelősnek érzem magam ezért a közös nagy
örökségért, melynek neve Lengyelország. Ez a név mindannyiunkra nézve
meghatározó. Valószínűleg gyakran megirigyeljük a franciákat, a németeket, az
amerikaiakat, mert nevükhöz nem fűződik a történelemnek hasonló eseménye, és ily
módon könnyűszerrel szabadok. A mi lengyel szabadságunknak azonban nagy ára
van.”
Ezen
az útján a következő napon a barna terror áldozatára, Maximilian Kolbe atyára
emlékezik: „Ő a második évezred első lengyel szentje. Lengyelország különleges
patrónusa, annak a Lengyelországnak, amely a 18. század végétől kezdett halálra
ítéltetni: felosztásra, deportálásra, koncentrációs táborokra, éhezés-
bunkerekre.”
Utazásainak vége felé közeledett. Szlovákiaiában, Pozsonyban tartotta az utolsó
boldoggá avatási szentmisét. A szent pápa által utoljára boldoggá avatottak,
Vasil Hopko püspök és Zdenka Cecilia Schelingová nővér a kommunista uralom
áldozata volt. „Mindkettőjüket
igazságtalanul fogták perbe és ítélték el, majd igazságtalanul szenvedték el a
kegyetlenségeket, a megaláztatást, a magányt és a halált. Így a kereszt az erő
és a reménység forrásává, az Isten és az ember iránti szeretet próbájává vált
számukra.”
Az
általa szentté és boldoggá avatottak között volt, akivel személyesen
találkozott, és volt olyan, akinek az életéhez másként volt személyes kötödése.
Az Isteni Irgalmasság Bazilikájának felszentelő szentmiséjében felajánlja
a világot:
„Istenünk,
irgalmas Atyánk, aki szeretetedet Fiadban, Jézus Krisztusban nyilatkoztattad ki,
és kiárasztottad ránk a Szentlélekben, a Vigasztalóban, fölajánljuk neked ma a
világ és minden ember sorsát. Hajolj le hozzánk, bűnösökhöz, gyógyítsd meg
gyöngeségünket, űzz el tőlünk minden rosszat, add, hogy a Föld minden lakója
megtapasztalja irgalmasságodat, hogy benned, a Szentháromság egy Istenben
találják meg mindig a remény forrását. Örök Atya, Fiad keserves kínszenvedéséért
és föltámadásáért irgalmazz nekünk és az egész világnak! Ámen.”
Majd a
Szentatya szavai a befejező áldás előtt:
„Ezen
ünnepélyes liturgia befejezése előtt szeretném elmondani, hogy sok személyes
emlékem kötődik ehhez a helyhez. Itt éltem a német megszállás idején, amikor a
szomszédos Solvay gyárban dolgoztam. Ma is emlékszem az útra, mely Borek
Faleckiből Debnikibe vezetett, s melyet a különböző műszakok idejének
megfelelően minden nap megtettem facipőben. Akkoriban itt facipőt hordtunk. Ki
gondolta volna, hogy ez a facipős ember egy napon Lagiewnikiben bazilikát fog
szentelni az isteni irgalmasság tiszteletére.”
A „facipős
ember”, miután mind az öt földrészen elvégezte misszióját, a Szeplőtelen
Fogantatás dogmája kihirdetésének 150. évfordulójára tolószéken, mint zarándok a
zarándokok között érkezik Lourdesbe. A Szűzanya oltalmába ajánlott világhoz
szól, és elmondja szellemi végrendeletét: „A megbocsátás és a testvériség
érzései viruljanak lelketekben! Tegyétek le a fegyvereket! Tűnjön el szívetekből
a gyűlölet és az erőszak! Egyik ember a másikban ne a legyőzendő ellenséget,
hanem a befogadni és szeretni való testvért lássa, így építsünk egy jobb
világot!”