A facebookon egy szavazásnál arra a kérdésre, hogy jó vagy rossz a transzilvanizmus, csak a jó válasz kapott szavazatot. Valóban a köztudatban ehhez a fogalomhoz Erdély különlegessége, tündérkert mivolta társul, az elszakítottság fájdalmával és az összetartozásra való vággyal. Ez a fogalom azonban kezdetben egészen mást jelentett.
Surján László:
Gondolatok a transzilvanizmusról
Bár
csekély érdeklődést váltott ki, de egy facebook szavazásnál arra a kérdésre,
hogy jó vagy rossz a transzilvanizmus, csak a jó válasz kapott szavazatot.
Valóban a köztudatban ehhez a fogalomhoz Erdély különlegessége, tündérkert
mivolta társul, az elszakítottság fájdalmával és az összetartozásra való
vággyal. Ez a fogalom azonban kezdetben egészen mást jelentett. Erre lassan
százhúsz éves példa a transzilvanizmus kapcsán kirobbant éles vita a budapesti
sajtóban. A Budapesti Hírlapban 1900. jan. 27-én, Szimplex név alatt megjelent,
„A transzilvanizmus” című írásból idézek:
„Nagy
az öröm, ha az idegenben élt testvér haza tér; de ezt az örömet az élet prózája
gyakran megzavarja. Titkos versengés folyik a közös anya kedvezéseiért.
Mindegyik számontartja a másiknak juttatott hasznot és igen érzékeny mérlegen
méregeti, van-e neki is ugyanannyi jóban része? Mérik, mérik s végre is mind a
kettő úgy találja, hogy a másiknak jobb sora van. Hát az már bizonyos, hogy a
kettő közül legalább is az egyiknek nincsen igaza.”
Képes beszédben a tékozló fiú bibliai történetére hajaz ez a rész, ami azért
nagy hiba, mert Erdély soha nem a maga jószántából különült el Magyarországtól,
sem a fejedelmek idején, sem később. Bécs megosztó politikája nem egyesítette a
két országrészt a török kiűzése után sem, ahogy az ország déli határát is
indokolatlanul katonai közigazgatás alatt tartotta. Nehéz nem arra gondolni,
hogy a rebellis magyarok gyengítése, Bécs közvetlen, a magyar alkotmányt
megkerülő igazgatásának térnyerése volt a cél.
„Egyet
azonban nem lehet eltagadni — igy mondják a Királyhágón túl — hogy a mostoha
gyermek: Erdély. Budapesten meg azt tartják, hogy a szász egy kielégíthetetlen
pap zsákja, az oláh egy fogait csikorgató mackó, a magyarság pedig
legszelídebben szólva egy örökösen sirdogáló Nióbe. Már pedig az ember még a
tulajdon édes magzatja folytonos sírásától is elkeseredik, hát hogyne lenne
alkalmatlan egy olyan öreg hajadon testvér panaszkodása, a ki már kiszolgálta a
szultánt is meg a császárt is.
Meg is állapítják azon módon, hogy ez a panaszkodás nemcsak alkalmatlan, hanem
igazságtalan is. Semmi más oka nincs, mint az erdélyi különlegesség: a
transzilvanizmus.”
A
budapesti újságíró szerint tehát Erdély a szultánt majd a császárt kiszolgáló
vénkisasszony, akinek a pityergése a transzilvanizmus. Ezen nem túl udvarias
kijelentés után Szimplex ezt mondja a transzilvanizmusról: „Ez a valami, amit
a Királyhágón innen hibának, Erdélyben pedig méltánylandó igénynek mondanak.”
Szimplex cikkére az erdélyiek válasza persze nem maradt el. A Magyar Nemzet
1900. február 17-én jelentette meg Dózsa Endre írását:
„A
politikai ideálok közül Erdélyre nézve a legéletbevágóbb az unió perfektuálása
volt; Egy egész nemzedék titáni küzdelmének volt ez koronája. Ehhez volt fűzve a
remény, hogy elvész, megsemmisül a transzilvanizmus. Az a különleges
alkotmányjogi szervezet, melyet Cserey Erdély hét főbűnének nevez: a három náció
és négy religio.”
Úgy
látszik tehát, hogy az első világháború előtt a transzilvanizmus Erdélynek
Budapesttől való különállása, távolságtartása volt, amit az erdélyi magyarság
fel is akart számolni.
A
fogalom Szekfű Gyula 1925-ben írt cikke szerint Erdélynek Romániához való
csatolásával egyik napról a másikra megváltozott. Először talán nem is annyira a
magyarok, hanem az egyesülésben csalódott erdélyi románok reakciója volt,
szintén különállást jelentett, de most már nem Budapesttől, hanem Bukaresttől
akartak távolodni. Mindmáig hiába.
[Folytatjuk]