Tamási Orosz János elhangzott méltatása Bokor Levente könyvének (Aranylázálom, Hét Krajcár Kiadó, 2018) bemutatóján a Műcsarnokban, 2018. október 13-án.
Tamási Orosz János
Levélfalevél
Bokor
Levente
költészetéről;
átirat
(Elhangzott Bokor Levente könyvének (Aranylázálom, Hét Krajcár Kiadó, 2018)
bemutatóján a Műcsarnokban, 2018. október 13-án.)
Tisztelt
jelen lévők,
kedves Levente,
azzal, hogy
beinvitáltál e
megtisztelő körbe,
s szólhatok
néhány – vagy
hát annyinál
több, s
ezért előre
elnézést kérek –
szót tovább
finomodott életmű-kötetedről,
bevallom, nehéz, bár örömteli helyzetbe
hoztál. Nehéz, hiszen
tudod, milyen
komoly időzavarban
vagyok, barátaim
előtt ismert
okok miatt
számos vállalásom
teljesítése akadt
el, de
ne ragozzam,
nyögvenyelősen élek
s ugyanúgy
dolgozom, ha
épp hozzáenged
munkámhoz a
kedvem. Vagy
épp az
orvosom, ez
utóbbi miatt
kell, mint
jeleztem, innen
is idő
előtt távoznom –
úgy mint
egy kórház járóbetege, igen, „ a
járó betegek
közt kéne
kószálnom ” ,
írtad valaha
magad, ha
még nem
is a
falon, de
ki szigorú
rendet kell
kövessen. Ahogyan
verseid szavai,
sorai teremtenek
szigorú, s
nem egyszerű
viszonyt egymással
s a
költészettel, „ Farkas
szemez a
pásztorral ” ,
hogy kölcsön
vegyem itt
egy sorodat,
létrehozván versedben azt
a személyi
autonómiát, mit
meglehetősen régen
így definiáltál: „ Egy
gyalult személy
/ kinek
természete hogy
sorsa /
kimondhatatlan
elemek köztársasága
/ költészet ” .
Persze,
azonnal jelentkezik
itt egy
kitérő, vagy
inkább annál
komolyabb akadály:
megteremthető-e bármilyen
autonómia, hiszen
a társadalmi
ördöglakat zárja
rajtunk is
áthalad – ahogyan
később hozzáfűzted
ezt az
iménti képhez.
No de
magam, fentebb,
a kedvnél
hagytam el,
odáig követem
most vissza
önmagam, hiszen
fontos szempont
ez, lényeges –
mert
dolgozni csak
pontosan és
szépen, tudjuk,
de ha
alkotsz, az
más; s aki az a más, hogy
József Attilát teljesebben idézzük, aki munkádon keres, no de az én az amúgy is
mindig valaki más, mondja Rimbaud, a költő tehát oly rosszul nem jár; no, félre
szóláncjáték, bár a munka lényeges eleme ez, a gondolat-asszonánc s az a munka,
amelyben egyéniséged, szellemed,
habitusod, kreativitásod
szólal meg,
összegződik;
miként itt, e kötetben. Egy
egész elemei
ezek, a
merítés abból
most még csak
nem is
teljes, és
nem szinonimák
itt a
szavak, ám
mondjam rövidebben,
a te
szavaiddal: „ A
lélek nem
végez munkát.
/ A
lélek: tálcán
égetett puskapor ”
Ami vagy
ellobban, hasztalan
s terméketlen
szeszélynek bizonyulván,
vagy arra
is vár
a szekunder
fázis: a
munka. Ellobbantában
is. Másról
szólván azonban
ám ez:
már az
első pillanatban
el- s
megkerülhetetlen.
Különösen
akkor, bár
ez legföljebb
a lélek
metafizikai görbülete,
ha a
megszólítás, meglehet,
nem tudatosan,
személyes térbe
hatol; régi
barátokról való
szólásra késztet,
s ez
elől kitérni,
talán lehet,
ám lehetetlen.
És most meg- és fölidézni e régi időket egyenesen
szükségszerű.
Negyvenvalahány évvel ezelőtti
pillanatokat. Igen, negyvenvalahány évvel ezelőtt ismertem meg Bokor Leventét.
Ugyan nem Galván Jenő mutatott be neki, ám a dolognak szegről végről köze volt a
galvánozáshoz, is. Akkor még nem sejtettem - tessék mondani, mit nem sejtettem?
Mit nem sejtettünk? Többek közt azt, hogy egykor tanúk leszünk. S kevesebbek
között azt: milyen súlyos igazsággá válik majd számomra s számunkra sok év után
is az a néhány sor, mely már akkor tíz esztendős volt Bokor Levente versei
sorában: „Fellobban és kialszik az érdem / melegebb semmi sem lesz. … Jól
jegyezz meg minket: nem leszünk / mi már csak jelenségek. / Fontosságunk olcsó
mint az ivóvíz.” S mellette a párvers, a lelenclét-gondolat megszívlelendő s
korokon átívelő valósága: „Elhülyítnek, mint a déli öntözés, / mikor
agy-huggyantva vinnyog a kert. / - Lennél maréknyi gaz csupán?”
Ó, dehogy, mondjuk tizen- s huszonévesen,
hogy egy élettel odébb már a sziklák hasadékából kisarjadó fenyőfát csodáljuk –
majd hazatérvén oszt magunk is inkább díszfenyőág-sövényt rendeljünk a
kertépítőtől. Hogy annak, ki gyalult személyként él, legyen mit nyesnie...
Ám ne hagyjam el a kezdeteket: mikor
találkoztam én Bokor Leventével, s miért szükségszerű ennek fölidézése?
A hetvenes évek végét írtuk, egy kis
csepeli üzemi könyvtárba tévedtem be, Adorján Gyula kölcsönözgette ott a
könyveket, s hívta föl figyelmem a csepeli Olvasó Munkás Klubra. Tagjai
többnyire munkások voltak, darus, vasöntő, forgácsoló, tán még galvánozott is
egyikük-másikuk, de nagyon jól írnak, bizonygatta Gyuszi könyvtáros. Elmentem,
rezignáltan kissé, de Tamási Lajos neve – ki a kört igazgatta - megfelelő
hívószó volt; fölmunkált bennem a kíváncsiság. Remek költészet az övé, pár éve
szép sűrü esszenciáját adta ki annak Benke László, kit szintén ott ismertem meg,
a kör egyik tagja volt, akkor is ma is jeles költő és nem kevésbé jeles
könyvkiadó. Ez utóbbinak egyik ékes példája délelőttünk tárgya, Bokor Levente
kötete, mely ott, Benkénél, a Hét Krajcár Kiadónál jelent meg.
De vissza a múltba, csak sorolnám most
tovább a neveket, Halász Imre, Schuck János, Szentpéteri Zsigmond, Csillag
Tibor, Bodor Miklós, s még mennyien; puskázhatnék a kör valamely antológiájából,
de miért tenném? Olvassanak utána, megéri, Szenpéteri remek regénnyel, Schuck
filmvígjátékokba illő kisnovellákkal, Halász eposzívű országsiratóval, a ma,
harmincvalahány év után is aktuális Európa hátsó udvaráról szólóval, Csillag az
eredetihez méltó Shakespeare-fordításokkal van jelen azóta is emlékezetem
könyvespolcán, s persze, még néhányan – közöttük Bokor Levente, akinek munkáit
épp averzióim miatt jegyeztem meg.
Szólok majd erről kicsit bővebben, de most
a körülményeket hangsúlyoznám: a művekre, azok értékére koncentráló műhelymunka
folyt ott, időnként föl-fölparázsló vitákkal bár, de mégis megfért együtt a
dalköltészet, a szimbolista kísérlet, a neoavantgarde, s ugyan a Nagy Testvér na
ná hogy figyelt minden elhangzó szóra, kíméletlenül vadászván le így vagy úgy a
neki nem tetszőeket, ám hadd mondjam ki: kevés, nagyon kevés olyan írót tudnék
megnevezni, aki nem csupán hajtónak ajánlkozik, ajánlkozott – akkor, hanem ha
föl is szólítja erre társait. Miként ha. Az esetleges jobb művek megírása -
helyett.
Mert hát a magyar irodalom nagy volt,
nagyobb volt, mint a nemzet, mondá Márai, naplófolyama elején, még alig csüggedt
nosztalgiával. No, de ezzel végképp eltértem közlésünk tárgyától, egy-két
Esterházy Péter mondattal zárom inkább e kitérőt: „Az irodalom nemcsak
univerzális, de van benne valami tágas és nagyvonalú. Akkor is, ha szereplői
kisszerűek. Akkor is, ha a szerzőnek alpári mellékcéljai voltak (mint például
egy Dante nevűnek az akkori városi urakat illetően), írhatta (írhatja) művét
sértettségből, hiúságból, nagyravágyásból – minél jobb a műve, annál kevesebb
látszik ezekből, vagy látszik, de egyszerűen nem számít.”
No, hát ennyit a kedvről, kedves Levente,
miről amott szintén szóltam már. Mert
odakúszik az nyögvenyelős
állapotunkba, megzavar,
behatol a
kedv hiánya
okozta depresszióba,
s átírja
ama depresszió
oly kedves
óráit, hiszen –
szóljon, aki
cáfolni mer
ebben – nincs
az a
legbarátibb bátorító
biztatás, mely
felül tudná
írni az
önsajnálat behízelgő
magánybeszélgetését, a
kedvetlenség kéjes
kínját, mely
elsőbb szenvelgés,
majd szenvedés,
s végre-végtére
szenvedélyes indulás
az egyetlen
metafora felé.
Nevess ezen,
barátom, de
ha kikacagtad
magad, idézd
fel Vályi Nagy Ervin szavait:
„ Nem akarok
én, verembe
esett állat,
a meredek
falon
kikapaszkodni, mert
úgyis visszaesem,
és nem
akarok
tisztességtelen eszközöket
igénybe venni,
hogy kihúzzanak.
Várok és
hiszek abban,
hogyha én
maradok, akkor
majd Ő
lenyúl a
verembe és
kihúz, ha
eljön az
ideje ” ;
őriző írómat, egyik –
általam sajnos
gyakran elhanyagolt –
tanítómat idéztem,
kinek kapcsán
amúgy, őt
említvén, keresztyén
hitének alapját,
a hüpomonét:
az alulmaradni
tudás képességét
szokás meghivatkozni;
ám írt
ő még
számos izgalmas
üzenetet számunkra,
ide, a
huszonegyedik századba;
merítsünk belőle,
bátran.
Akad
erre lehetőség,
bőven, adódjék
például ez
a gondolat: „ Ez
a bensőségesség
próbálja megőrizni
a döntési
szabadság
maradékát, a
döntést Isten
és az
Ő szentsége
mellett az
Isten nélküli
világgal szemben,
vagy egy
olyan
önértelmezéssel szemben,
mely megpróbál
belülről formálni
és hatni,
mert Isten
vélhetően csak
embereken keresztül
tud munkálkodni,
nem csupán
bennük és
ellenük. Mindezt
kritizálva talán
meg lehet
tenni a
szükséges
elhatárolásokat, de
sokszor a
gyermeket is
kiöntöttük a
fürdővízzel. Mire
van szükségünk?
A távolságtartás
és cselekvőkészség
lelki egységére,
az éberség
és higgadtság,
türelem és
elkötelezettség
lelki egységére,
a valóban
nyitott reménység
és a
föltétlen
szükséghelyzetbe történő
bátor és
bizalommal teli
beavatkozás
egységére. ”
Lám,
még mindig
nem tértem
rá azonban kérésed
teljesítésének munkájára,
csupán annak
körülményeit vázolom,
de máris meddig
jutottam, s juttattam
hallgatóinkat? Meglehet,
meglehetősen körülményes
mellékutakon késztetvén
őket meddőnek
gondolt bolyongásra,
ama nagy
sötét erdőben.
No de
hát nem
ez lenne
lényegi dolgunk,
beleértvén önmagunkat?
Minden egyes
leírt szavunk,
mondatunk, bekezdésünk
előtt s
közben könyvtárak
seregén kell
átverekednünk magunkat,
valami új,
valami eredeti,
de többnyire,
bizony, csak
valami elfeledett
gondolatra bukkanva
s továbbadva.
Ami újat,
mi ehhez
hozzátehető, s
valóban új,
vagy legalábbis
újszerű, mindaz
a siker
a fölhasznált
s továbbgondolt
nyelvből ered.
Summa summarum: „ A
legtermészetesebb
gesztusa tehát
a költészetnek
a nyelv
kreatív-innovatív
védelme ” - miképp
azt Suhai Pali írja, s talán
majd itt is megemlíti, a délelőtt során. Arról
a kreativitásról
szólván, ami
engem – s
itt a
személyes szál
e megszólíttatásban –
immár jó
negyven éve
részben lenyűgözött,
részben egyfajta
alkotói távolságtartásra
késztetett; ennek
bevallását talán
most nem
fogja zokon
venni Bokor
Levente, mentségként
legyen elég
őt magát
idéznem: „ Kényszerítettem
az olvasót,
ne akként
nyelje le
mondataimat, mint
a szőlőmagot.
Ennek viszont
elutasító
ellenhatásai keletkeztek. ” ;
de
mert valamiképp lenyűgözött,
mondom, ugyanakkor
mégis azt
éreztem, gondoltam,
amit Nagy
László így
fogalmazott meg
róla: „ Nem
esett nehezemre
versbe vont
tömény bölcselete,
hiszen ez
nála önmagát
kutató, világot
vizsgáló kényszer
a mindennapi
szorultságban. ” Ha
kibontom e képet,
keresvén most
egy illő
szót; a
verseket a
költő személyes
viszonyait tisztázó
kísérleteknek éreztem,
melyek konklúzióit,
tanulságait magamra –
olvasóra -
nézve elfogadva
vagy elutasítva
azokat mindenképp
egy végérvényes
definíciót kell követnem
– ám de „ Nem
az az
igazság ez,
amit Mátyás
király osztogatott
/ hanem
az az
igazság: így
gondolkodik Isten
/ miközben
fejében forgatja
a világot
/ és
a bátrabbak
vele számolnak
el. ” Lényeges
és érvényes
attitűd; ha
konzekvens marad,
akkor keletkezése
után is
sokáig érvényes
konzekvenciákat közvetít,
ugyanakkor milyen
utat nyit,
tár elém,
kérdeztem, minden
bizonnyal nem
ennyire tudatosan
fogalmazván ezt
meg, mint
most, csupán
ösztönösen pörlekedvén
mindenfajta érvényesként
lefektetett bölcselettel
szemben, miképp,
egyébként, Levente
maga is
ezt tette;
mit véglegesként
kínált föl,
az csupán
építőköve volt
a szellem
végtelen történetének.
Beleértvén akár Istenét, magára próbálván az ő arcát,
milyen, ha már ő a maga képére formált engem, az, ha én őt formálom magam
képére? A legmerészebb kísérlet, a költő egyetlen kihívása lényegében; a nyelv
ismeretében megteremteni az ismeretlenből a létezőt. „Lázálmaimban Isten is
akartam lenni”, írja az imént fölvillantott vers folytatásában, „és
nevemre írattam a teológiát. / nem Ő büntetett nagyzolásomért. / Kezdettől
tudta: az lesz ami lehet / a lehetetlent nem ő találta ki / a lehetetlennél
nincs is jelen”. S nem az ő szándékának fölismerése-e a vers befejező két
sora? „Az én Istenem A Minden Lehetőség / Aki minden csak nem embertelen”.
Amúgy
milyen apró,
milyen finom
s milyen
jellemző játékocska
ez is;
a három
szó előtt
egy többszörös
szóköz, majd
a tűnődés föladata,
föladványa. Csak-nem,
csak Nem –
hol van
hát, hová
helyeződik a
létezés hangsúlya?
S ha
csak-nem embertelen,
akkor több,
vagy kevesebb
az emberinél?
Hisz az
angyal még (vagy már?)
embertelen, s
az ördög
már-már emberi –
gondoljuk néha
ezt, bosszús-reménytelenül...
Elemez
tehát, esszenciát
keres, verseiben
olykor nagyon
direkt asszociációkat
kínálván föl,
hogy előre
ugorjak most,
vagy inkább
mellékvágányra térjek;
milyen direkt
és mégis
legfeljebb ha
áthallásos utalás
ez a
félmondata - „ vidám
káromkodás az
ünnep ” -
Nagy László
sorára, s
ebből gyöngysorként
fűzhetjük föl
az ünnepek
katedrálisra váró
áhítatát, s
a katedrálisok –
az ünnepek?
- káromkodás-köveit.
S itt
akár gyúrjuk
össze a
két vers
párhuzamosainak egymásba
ölelkezését, minden
idézőjeles „ faksznizás”
nélkül, s mondjuk
ki: létem,
ha végleg
lemerült, nem
bántam volna,
ha az
élet öl,
és nem
ez a
halál. És
folytassuk a
gondolatkört, immár
Bokor sorait
nem vegyítve,
egy, immár
jelenünkre égő
poétai kijelentésével:
„ Ha a
fájdalom világítana
/ fényárban
úszna az
ország ” .
Hol itt
a nyelvi
absztrakció, kérdem
ironikusan persze,
egyik-másik elemzőjétől, hisz
nem tagadom
meg Bokor
Leventétől azt
a hátrányt,
amiről egy fölfedezője így
írt: a „ ...költészeted
körüli csöndben... ”
a „ ..verseid
a húrokat
valóságos
szakítópróbának vetik
alá... ” .
Ezt, ismétlem,
nem megtagadván
az érintettektől,
ám cáfolni
próbálván mégis,
ideemelem Bokor
Levente önvallomás-részletét:
„ Mint lemaradt
utóvéd, én
is hátamban
érzem a
támadókat. Nem
tehetem, hogy
1991-ben feledve
magamat, ne
előre üzenjek
akkori írásommal
a Jelennek:
»ne tovább,
mert ami
lenni látszik,
már régen
elmúlt!« ”
És
most olvassuk
össze, rendben
van, talán
túlságosan profán „ intertextuális ”
játék ez,
a két
költőt, Nagy
Lászlót, aki „ mint
más indíttatású,
lényegében más
ízlésű ” -ként
határozván meg
magát, írta
bevezetőjét Bokor
Levente versei
elé, s
az utóbbi „ nyelvtörő
idiómáit ” :
létem
ha végleg
lemerültnem
bántam volna
ha az
élet ölés
nem ez
a halálki
feszül föl
a szivárványradúlt
hitét ki
öleli sírvaki
viszi át
majd ki
viszi át
a -ha
a fájdalom
világítanafényárban
úszna az
országne
tovább mert
ami lennilátszik
már régen
elmúlts
lángot nem
lehel deres
ághát
ki viszi
át a
ki viszi
áta
szerelmet itt
ki viszi
át
Pestiesen
szólva: ennyike.
Hol hát
a költészet
helye napjainkban?
Itt. S
ugyanott, ahol
mindig volt.
S ugyanott,
hogy a
korábbi kurflira,
mielőtt felejteném,
göböt kössek:
ott a
helye, ahol
azt, ha
fönntartásokkal is,
Nagy László
kijelölte Bokor
Levente verseiről
szólván, és
nem ott,
ahol azokat –
ugyan néhány
pályakezdő kortársáról
egybevonva – ekképp
kérdőjelezte meg
Kulcsár Szabó Ernő:
„ A nyelvhez
való viszony
ellentmondásossága
gyakorlatilag abból
a felismerésből
adódik, hogy
a költői
kifejezés valójában
képtelen az
intenció
különösségét, egyszeri
sajátosságát
megragadni, hiszen
a lírai
képkincs maga
is csupán
a nyelvi
absztrakció
eszközeire épülhet
rá, a
költői szövegnek
is csak
elhasznált nyelvi
sémák állnak
a rendelkezésére. ”
Ám, hogy
a kurflim
mégsem oly
egyszerűen oldható,
vagy csomózható,
be kell
vallanom: épp
e kritika,
noha akkor
elkerülte figyelmem,
s ma
már nem
elfogadva bár
de tűnődve
cáfolva idézem
ide, mégis: a
maga szigorúságában
befolyásolta akkori
megítélésemet. Magam
akkor, azt
gondolván, hogy
önmagában a
nyelv kevés,
felületes maradtam
e költészettel
szemben. Ám s bár a
nyelv, a
szavak szét-
és összerakását
elkerülhetetlennek tartottam.
De nem ismervén
föl talán
a lényeget: „ A
beszéd az
a folyékony
idézőjel /
melybe maga
csobban a
hallgató ” ;
a vers
ellenben a
gondolkodás csöndje,
mely a
mindenségből s
a mindenségben
szerte hallható.
S ha
figyelmezve figyelünk
arra, akkor „ Nem
nehéz belátni ”
Németh Péter
Mikola barátunk
intését, „ hogy
a neo-neo-neo,
a poszt-poszt
avantgárd egy
ponton túl
értelmét veszti.
Sőt már
eleve úgy
van az,
hogy nem
lehet az
avantgárdot, mint
olyat, mint
magatartásformát
bezárni az
izmusok könyvébe. ”
(Legföljebb ha „ egy
elvetélt világ
kaballisztikáját
csupán ” , hogy
engedtessék meg
itt néköm
egy félig-meddig
privát utalás
Mikolával közös, szintén
sok évtizede
kelt s
történt magántörténelmünkre.)
Nos,
valahol itt
már valóban
be kellene
rekesztenem a
szavakat, mert
hiszen első
megközelítésre, a
narratívák szintjén,
minden lényegest
kimondtam, ideszőttem,
épp csak
küszöbnyit haladván
meg a
beszéd/fecsegés csábító
szirénénekének szintjét.
Ám néhány
konklúziót azért
még idefűznék,
előbben ezt a
lényeges idézetet
Ács József
értékeléséből: „ A
nyelv a
megértés
eszközeként az
ember java
— tehát birtokolja,
rendelkezik vele.
Ám eszköz
volta létezésének
csak következménye.
A nyelv
elsősorban esemény,
ami világot
teremt. S
csak ahol
működésbe jön
egy világ,
ott van
történelem.
Ennyiben az
ember a
nyelv birtoka,
a nyelv
rendelkezik az
ember felett,
és nem
fordítva. ” Azt
gondolom magam is,
hogy – nem
passzolván el
az eddig
megismert megannyi
értékes és
elgondolkodtató textust
- e
költészet s talán a költészet lényege
mégis ebben
rejlik.
A nyelv világ előtti létezésében.
Elmerülhetnénk itt Wittgenstein
alapművében, vagy akár Bokor Levente axiómarendszerében, melyet Kiss Endre
Kantról szóló előadása közben-után vetett papírra, de ettől végképp megkímélem a
mondataim mellett eddig kitartó hallgatókat. Sejtésem szerint, a meghívóra
pillantva, erre amúgy sor fog kerülni, magam előre reflektálva annyit azért
megemlítek: számomra, talán épp Levente verseinek kezdeti befogadásakor, mindig
bizonyos ambivalens kihívást jelentett-jelent a filozófia és a költészet szoros
összefüggését bizonyító állítások elfogadása. Noha igen, de hát no nem,
berzenkedtem, mert bárhogy ügyeskedtem magamban, csak arra jutottam: a költészet
a tartás állapota s kifejezése, a filozófia viszont afféle igekötőállapot;
a világ értelmezése, követvén az értelem szélrózsa-irányait.
A költészet teremti s tartja a világot, a
filozófia azt vizsgálja: merre tart a világ, s merre tartott a
Teremtő, vagy az Anyag; s noha tudom, ez így roppant leegyszerűsítő s ezért
némileg lekezelően távolságtartó, s noha ezt cáfolván mondom, olykor szívesen
merülök el a legkülönfélébb értekezések világosan okfejtő ellen-mondásaiba, de
számomra mégis a költészet marad a „föl-földobott kő” maga. Mert axiómák és
rendszerek világos logikájával magyarázhatjuk ugyan, amit eléggé nehéz; „Amit
egyáltalán meg lehet mondani, azt meg lehet mondani világosan; amiről pedig nem
lehet beszélni, arról hallgatni kell”, mondá, ugye Wittgenstein; de amikor a
filozófus tehetetlen „eszközei elégtelensége miatt” akkor kilép csöndjéből a
költő, és definiál: „ilyen éjszakát hagytatok”. Pont. S folytatja: „Ki
hinné, hogy lopnak a cinteremben / méghozzá szemből részvevő szemmel?”
Az intertextuális hivatkozások kedvelőinek
említem újfent: milyen pontos fölidézése ez amúgy Utassy József Zúg márciusának
– s egyúttal ösztönös szellemi-nemzedéki ön-elhelyezkedése is a költőnek.
Hiszen, már említettük, első közléseit a Kilencek mellett kiálló Nagy Lászlónak
köszönhette, első verses füzetének megjelenését – ha a megvalósulásnál már nem
is volt ott – a füzetek útját kitaposó Oláh Jánosnak; magához a füzethez Mezey
Katalin írt előszót, s épp Levente könyvében olvasható az egyik legkatartikusabb
búcsúvers Rózsa Endréhez. Aki utóbbi amúgy talán a legpontosabb meghatározást
vetette papírra Bokor Leventéről: „nála az irónia az, ami végső soron
idézőjelbe kerül”.
A nyelv
tehát, hagytuk
félbe imént
a gondolatot,
a nyelv a költő
számára a
lehető legtermészetesebb
kontextus, vallom,
hiszen eredendő
dolga a
létünkből eredő
meghívásnak eleget
tenni, és „ Csak
a szeretetnek
van világa.
/ Ő
tud mindent
egyszerre vendégül
látni /
ami a
meghívásig idegen ” .
És, persze,
soha sincs
és nem
őrződik ingyen,
utóbbi, olvashatjuk, „ Éppen
1 Krisztusba
került ” .
És
mert persze
fokozott felelősséggel
tartozik akkor,
olyan időkben,
mikor a
percnyi ember
a maga
percnyi történelmét
végtelennek gondolván
hatalmat próbál szerezni
a nyelv
fölött, „ kacsabeszél ”
és „ duplagondol ” ,
mert birtokolni akarja,
nem csak
a nyelv,
nem csak
az ember,
hanem a
történelem magánhasználatra
elorzott jussát. Heidegger válaszával élvén itt: „Költőnek
lenni ínséges időben azt jelenti: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni.”
Elvetélt kísérlet, ha
azt a
percnyi létet,
mit itt
tölthetünk, örökkévalóságnak
gondoljuk; bizonyítja
ezt, annyi
minden mellett,
a költészet.
S abban
Bokor Levente
költészete -
is. És
nem költői
megszólalásai – vannak
ilyenek egy
költő életében?
- mint
azt egy levelében írta,
ugyanezt nyomatékosítják:
„ ...már nem
elég, ha
a politikai
nemzet »politikai«
– a véres
fogantatás
eredményeként – ,
szociálisnak is
kell lennie.
A társadalmak
a gyökerekig
ható
kulturális-politikai gondozást
követelték ki
maguknak: a
civilizáció
szervességének új
fokozatát. ”
Hol
hát a
költészet helye
napjainkban? Ott
van az,
ahol a
költőé. „ Ahhoz,
hogy a
Világegyetem
üzenetének címzettjei
lehessünk, föl
kell készülnünk
rá, és
postaládát kell
nyitnunk
azonosságunk címkéjével.
Majd csak
érkezik levél.
Ha nem
érkezik, akkor
lehet, hogy
zárt a
postaládánk, vagy
a címke
hamis ” - írja szép
önvallomásában Levente, s ha az
utóbbi igazolódik,
akkor fölösleges
minden címkézésről szóló
diskurzus. Ám
ha az
előbbi, úgy
hát – biztatván magunk
Hamvas Bélával
- „ ...minden
időben fel
lehet majd
ismerni engem
itt, ebben
az egyszeriségemben
és mulandóságomban... ” .
Már ha sikerül földre tenni a repülő lábnyomot, verseid
metaforáját – ide, a nyelvközösségbe.
Akkor föl lehet ismerni – a nyelvről, mely
úgy közösségi, hogy egyszeri s egyedi; szavainkról, mely ér majd annyit;
annyit, ha ér; mint az első ember emlékezete bennünk, ki megnevezte
az asztalt s mellé invitálta társait; és - lélekkel ültetve-fordítva azt –
lélekként, költészetként ülteti szívünkbe a szót: hüpomoné.
Mert alul maradni – tudás. Maga a
földre szállott lábnyom.