Ferenc pápa október 28-án, az ifjúsággal foglalkozó püspöki szinódust lezáró szentmisén három fontos feladatunkra mutatott rá: türelemmel és érdeklődéssel meghallgatni a fiatalokat, megkeresni őket, közel lépni hozzájuk, felebarátjukká válni, s végül tanúságot tenni életünk öröméről, Jézusról.
Váljunk
Isten megmentő szeretetének tanúivá!
Ferenc pápa október
28-án, az ifjúsággal foglalkozó püspöki szinódust lezáró szentmisén három
fontos feladatunkra mutatott rá: türelemmel és érdeklődéssel meghallgatni a
fiatalokat, megkeresni őket, közel lépni hozzájuk, felebarátjukká válni, s végül
tanúságot tenni életünk öröméről, Jézusról.
Ferenc
pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
A jelenet, melyet
hallottunk, az utolsó, amelyet Márk evangélista elmond Jézus vándorprófétai
szolgálatáról. Nem sokkal ezután Jézus bemegy Jeruzsálembe, hogy meghaljon és
feltámadjon. Bartimeus így az utolsó azok sorában, akik követni kezdik Jézust az
ő útján: a jerikói út szélén kuporgó koldusból tanítvány lesz, aki a többiekkel
együtt Jeruzsálem felé halad. Mi is együtt jártunk, „szün-hodoszt”, „együtt
járást”, szinódust tartottunk, most pedig az evangéliumból három alapvető
lépésről hallunk, melyeket meg kell tennünk a hit útján.
Nézzük először
Bartimeust: nevének jelentése: „Timeus fia.” A szöveg pontosan meg is jegyzi: „Bartimeus,
Timeus fia” (Mk 10,46). Csakhogy, miközben az evangélium hangsúlyozza ezt, egy
paradoxont figyelhetünk meg: az apa nincs jelen. Bartimeus egyedül fekszik az út
szélén, távol otthonától, apa nélkül: nem szeretett, hanem magára hagyott ember.
Vak, és senkije sincs, aki meghallgassa. Amikor pedig beszélne, elhallgattatják.
Jézus meghallja kiáltását. És amikor találkozik vele, hagyja beszélni.
Nem volt nehéz kitalálni, mit kér Bartimeus: nyilvánvaló, hogy egy vak látni
vagy újra látni akar. Jézus azonban nem sürgeti, szán időt a meghallgatásra.
Íme, ez az első lépés, ami segíti a hit útját: meghallgatni. Ez a fül
apostolsága: meghallgatni, mielőtt beszélünk.
Ezzel ellentétben,
sokan azok közül, akik Jézussal voltak, megdorgálták Bartimeust, hogy hallgasson
(vö. Mk 10,48). Ezeknek a tanítványoknak a rászoruló ember zavaró tényező az
úton, váratlan akadály az előre megtervezett programban. Saját idejüket
fontosabbnak tartották a Mesterénél, saját szavaikat mások meghallgatásánál:
követték Jézust, de gondolataikban saját terveikkel foglalkoztak. Olyan veszély
ez, amelyre mindig figyelnünk kell! Jézus számára viszont a segélykérő kiáltása
nem egy zavaró tényező, mely megnehezíti az utat, hanem élet-halál kérdése.
Mennyire fontos, hogy meghallgassuk az életet! A mennyei Atya gyermekei
meghallgatják testvéreiket: nem a hasztalan pletykákat, hanem a felebarát
szükségleteit! Meghallgatni szeretettel, türelemmel, ahogyan Isten hallgat meg
minket, a mi gyakran ismételt imáinkat. Isten sosem fárad el, mindig örül,
amikor keressük őt. Kérjük mi is a kegyelmet, hogy a szívünk kész legyen a
hallgatásra! Szeretném az összes felnőtt nevében azt mondani a fiataloknak:
bocsássatok meg, amiért gyakran előfordult, hogy nem hallgattunk meg benneteket,
amiért, ahelyett, hogy kitártuk volna szívünket, bedugtuk előletek fülünket!
Jézus Egyházaként szeretnénk szeretettel meghallgatni benneteket, két dolog
biztos tudatában: életetek értékes Isten számára, mert Isten fiatal és szereti a
fiatalokat; és életetek értékes számunkra is, sőt szükségünk van rá, hogy előre
tudjunk haladni.
A meghallgatás után egy
további lépés, mely szükséges a hit útján való kíséréshez: felebaráttá,
vagyis közelivé válás. Figyeljük csak meg Jézust: ő nem bíz meg valaki mást
ezzel a feladattal az őt követő „nagy sokaságból”, hanem személyesen találkozik
Bartimeussal. Azt mondja neki: „Mit akarsz, mit tegyek érted?” (Mk 10,51). Mit
akarsz: Jézus azonosul Bartimeussal, nem hagyja figyelmen kívül
várakozásait; mit tegyek: tenni, nemcsak beszélni; érted: nem
bárkire érvényes általános elgondolások szerint, hanem érted, a te konkrét
helyzetedben. Íme, így cselekszik Isten, személyesen bevonódik, valamennyiünk
iránt érzett kivételes szeretettel. Cselekvési módján keresztül már megjelenik
az ő üzenete: és így a hit ébredezni kezd az életben.
A hit az életen
keresztül születik meg. Amikor a hit pusztán tanbeli formulákra szűkül, az azzal
a veszéllyel jár, hogy a hitnek csak a fej számára van mondanivalója anélkül,
hogy megérintené a szívet. Amikor pedig a hit csak a cselekvésre összpontosít,
az a veszély fenyegeti, hogy moralizálássá válik és a társadalmi dimenzióra
szűkül. A hit ezzel szemben élet: Isten szeretetének megélése, aki
megváltoztatta életünket. Nem lehetünk sem doktrinalisták, sem
aktivisták! Isten művét kell folytatnunk, mégpedig Isten módján, a
közelséget választva: szorosan hozzá kapcsolódva, közösségben egymással, közel
embertestvéreinkhez. Közelség: ez a titka annak, hogy a hit lényegét és
ne csak annak valamely másodlagos szempontját adjuk tovább.
Közel lenni
felebarátunkhoz: ezt jelenti bevinni Isten újdonságát testvéreink életébe, ez az
ellenszer a kész receptek kísértésére. Kérdezzük meg magunktól, hogy mi olyan
keresztények vagyunk-e, akik képesek másokhoz közel lépni, a felebarátjuk lenni,
kilépni saját köreinkből, hogy átöleljük azokat, akik „nem közülünk valók”, és
akiket Isten epekedve keres. Mindig fennáll a veszély, mely megannyiszor
előkerül a Szentírásban: mosni kezeinket. Ezt teszi a tömeg a mai evangéliumban,
ezt teszi Káin Ábel esetében, ezt teszi Pilátus Jézus esetében: mossa kezeit. Mi
viszont Jézust akarjuk követni, és hozzá hasonlóan be akarjuk szennyezni
kezeinket.
Ő, az út (vö. Jn 14,6),
Bartimeusért megszakította az útját; ő, a világ világossága (vö. Jn 9,5),
lehajolt egy vakhoz. Ismerjük el, hogy az Úr beszennyezte kezeit
valamennyiünkért, tekintsünk a keresztre, és onnan induljunk újra, vagyis
idézzük emlékezetünkbe, hogy Isten felebarátommá, közelivé vált a bűnben és a
halálban. Felebarátommá tette magát: minden itt kezdődik. És amikor iránta való
szeretetből mi is felebarátjává válunk másoknak, új élet hordozójává válunk:
nem mindenek tanítójává, nem a szakrális dolgok szakértőjévé, hanem a megmentő
szeretet tanújává.
Tanúságot tenni:
ez a harmadik lépés. Figyeljük meg a
tanítványokat, akik Bartimeust hívják: nem lelkiismeretüket megnyugtató
aprópénzzel vagy tanácsok osztogatásával lépnek oda a koldushoz, hanem Jézus
nevében mennek. Három olyan szóval fordulnak hozzá, amelyek mind Jézuséi:
„Bátorság! Kelj fel! Hív téged!” (Mk 10,49). Az evangélium többi részében
egyedül Jézus mondja: bátorság!, mert egyedül ő támasztja fel a szívet.
Egyedül Jézus mondja az evangéliumban: kelj fel!, hogy meggyógyítsa a
lelket és a testet. Egyedül Jézus hív, és változtatja meg az őt követő
életét: talpra állítja a földön fekvőt, Isten világosságát viszi az élet
sötétségébe. Mennyi Bartimeushoz hasonló gyermek és fiatal keres világosságot az
életben! Keres igazi szeretetet! És Bartimeushoz hasonlóan a nagy tömeg ellenére
csak Jézust hívják, ők is életet keresnek, de sokszor csak üres ígéreteket
találnak, és csak kevés embert, aki valóban érdeklődik irántuk.
Nem
keresztény magatartás arra várni, hogy a testvérek kopogtassanak ajtónkon; meg
kellene keresnünk őket, és nem magunkat, hanem Jézust kellene vinnünk nekik! Ő
küld bennünket, mint azokat az apostolokat, hogy bátorságot öltsünk másokba és
talpra állítsunk másokat az ő nevében. Ő küld, hogy azt mondjuk mindenkinek:
„Isten azt kéri: hagyd, hogy szeressen téged!” Hányszor előfordult, hogy e
helyett a felszabadító, üdvözítő üzenet helyett magunkat, a mi „receptjeinket”,
a mi „címkéinket” vittük az Egyházba! Hányszor előfordult, hogy nem az Úr
szavait tettük magunkévá, hanem az ő szavaként saját elgondolásinkat
terjesztettük! Hányszor előfordul, hogy az emberek jobban érzik intézményeink
súlyát, mint Jézus baráti jelenlétét! És ekkor csak egy nem kormányzati
szervezet (ONG), egy állam által elismert szervezet vagyunk, és nem a
megmentetteknek az Úr öröméből élő közössége.
Meghallgatni,
felebaráttá válni, tanúságot tenni. A hit útja az evangéliumban szép és meglepő
módon azzal a Jézussal fejeződik be, aki azt mondja: „Menj, hited megmentett” (Mk
10,52). Mindazonáltal Bartimeus nem tett hitvallást, nem tett valami
jócselekedetet; csak irgalomért könyörgött. Ha megmentésre szorulónak érezzük
magunkat, az már a hit kezdete. Egyenes út ahhoz, hogy találkozzunk Jézussal. A
hit, amely megmentette Bartimeust, nem Istenről alkotott világos
elképzeléseiben, hanem abban mutatkozott meg, hogy kereste őt, találkozni akart
vele. A hit találkozás és nem elmélet kérdése! A találkozásban ott jár Jézus, a
találkozásban az Egyház szíve dobog! S így nem a prédikációnk, hanem életünk
tanúságtétele lesz hatékony.
És mindannyitoknak,
akik részt vettetek ebben az „együtt járásban”, köszönetet mondok
tanúságtételetekért. Egymással közösségben és egymáshoz őszintén dolgoztunk, s
az a vágy vezetett bennünket, hogy szolgáljuk Istent és az ő népét. Az Úr áldja
meg lépteinket, hogy meg tudjuk hallgatni a fiatalokat, hogy felebarátjukká
tudjunk válni és tanúságot tudjunk tenni előttük életünk öröméről: Jézusról!
Fordította: Tőzsér
Endre SP
Forrás: Magyar Kurír