A pápa beszédében olyan „eucharisztikus kultúra” terjesztését jelölte meg feladatként, amely közösségteremtésben, önzetlen szolgálatban, életadó irgalmasságban mutatkozik meg.
Ferenc pápa
buzdító szavai a budapesti eucharisztikus világkongresszusra
November 10-én
a Szentatya fogadta az eucharisztikus világkongresszusok szervezőit, köztük az
Erdő Péter bíboros által vezetett magyar küldöttséget.
A
pápa beszédében olyan „eucharisztikus kultúra” terjesztését jelölte meg
feladatként, amely közösségteremtésben, önzetlen szolgálatban, életadó
irgalmasságban mutatkozik meg.
Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Bíboros
urak, kedves püspök- és paptestvérek, fivérek és nővérek!
Örülök,
hogy találkozhatom veletek, miután közgyűlésetek befejezte munkáját. Köszönöm
Piero Marini érsek szívélyes szavait. Köszöntöm a püspöki konferenciák által
kijelölt nemzeti megbízottakat, különösen a magyar bizottság delegációját,
amelyet Erdő Péter bíboros, Budapestnek, annak a városnak az érseke vezet, ahol
a következő eucharisztikus világkongresszus lesz 2020-ban. Ezt az eseményt egy
olyan európai nagyvárosban tartják, ahol a keresztény közösségek új
evangelizációra várnak, mely képes szembenézni a szekularizált, modern korral,
valamint egy olyan globalizációval, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy
megszünteti egy gazdag és sokszínű történelem különlegességét.
Ezzel
kapcsolatban merül fel az alapvető kérdés: mit jelent ma eucharisztikus
kongresszust tartani a modern és multikulturális városban, ahol az evangélium és
a vallási hovatartozás formái peremre szorultak? Azt jelenti, hogy
együttműködünk Isten kegyelmével annak érdekében, hogy ima és tevékenység révén
„eucharisztikus kultúrát”, az Oltáriszentségre alapozott, de az egyházi
hovatartozáson túl is érzékelhető gondolkodás- és cselekvésmódot terjesszünk. A
közöny betegségében szenvedő Európában, ahol több helyen megosztottság és
bezárkózás uralkodik, a keresztények mindenekelőtt megújítják – vasárnapról
vasárnapra – hitük egyszerű és erős gesztusát: egybegyűlnek Krisztus nevében, és
egymást testvérnek ismerik el. És megismétlődik a csoda: az ige hallgatásában és
a kenyértörés gesztusában a hívők legkisebb és legegyszerűbb gyülekezete is az
Úr testévé válik, az ő tabernákulumává a világban. Az eucharisztia ünneplése ily
módon eucharisztikus kultúrát szülő magatartásmódok inkubátorává válik, mert
arra késztet, hogy az önmagát teljesen odaadó Krisztus kegyelmét életadó
tettekké és magatartásformákká alakítsuk át.
Az
első ilyen magatartásforma a közösség.
Az utolsó vacsorán Jézus a testvériség kenyerét és kelyhét választotta
önátadásának jeleként. Ebből következik, hogy az Úr emlékezetének ünneplése,
melyben az ő testével és vérével táplálkozunk, a vele való közösséget és a hívők
egymással való közösségét kívánja és alapozza meg. Épp a Krisztussal való
közösség jelenti az eucharisztikus pasztoráció előtt álló igazi kihívást, vagyis
azt a feladatot, hogy segítsük a hívőket közösségre lépni az Oltáriszentségben
jelenlévő Jézussal, hogy őáltala és őbenne tudjanak élni a szeretet és a
küldetés gyakorlása közben. Erősen hozzájárul ehhez a misén kívüli
szentségimádás is, mely régóta fontos közös, egyházi program. A
szentségimádáskor végzett ima megtanít arra, hogy ne szakítsuk el Krisztust, a
főt az ő testétől, vagyis a vele való szentségi egyesülést az ő tagjaival való
közösségtől és az abból fakadó misszionáriusi munkától.
A
második magatartásforma a szolgálat. Az eucharisztikus közösség,
közösséget vállalva Jézusnak, a szolgának a sorsával, maga is „szolgává” válik:
azáltal, hogy eszik az odaadott testből, „a sokaságért feláldozott testté”
válik. A keresztények folytonosan visszatérnek „az emeleti szobába” (vö. ApCsel
1,13), az Egyház születési helyére, ahol Jézus megmosta tanítványai lábát, hogy
aztán az evangélium ügyét szolgálják a gyengeség és kereszt uralta helyszíneken,
osztozzanak az emberek sebeiben és gyógyítsák azokat.
Sok
helyzet létezik az Egyházban és a társadalomban, ahol az irgalmasság testi-lelki
cselekedeteinek balzsamára van szükség: ilyenek a nehézségekkel küzdő családok,
a munkanélküli fiatalok és felnőttek, a magukra maradt betegek és öregek, a
gyötrelmet, erőszakot és visszautasítást elszenvedő migránsok; és a szegénység
egyéb formái. A megsebzett emberiség eme színterein a keresztények a kereszt
emlékezetét ülik, elevenné és jelenvalóvá teszik a szeretetből önmagát feláldozó
Szolga-Jézus evangéliumát. A megkereszteltek ily módon az eucharisztikus kultúra
magjait vetik el, a szegények szolgáivá válva, nem egy ideológiának, hanem
magának az evangéliumnak a nevében, mely életszabállyá válik mind az egyének,
mind a közösségek számára, amint arról a tevékeny szeretet szentjeinek
végeláthatatlan sora tanúskodik.
Végül
minden mise az eucharisztikus életet táplálja azáltal, hogy az evangéliumnak
olyan szavait hozza felszínre, amelyekről városaink sok esetben már
megfeledkeztek. Gondoljunk csak az irgalom szóra, melyet szinte teljesen
kitöröltünk a mai kultúra szótárából. Mindenki panaszkodik a nyomor
társadalmunkat keresztülszelő kartsztfolyói miatt: a félelemnek, az elnyomásnak,
a gőgnek, a gonoszságnak, a gyűlöletnek, a bezárkózásnak, a környezet
elhanyagolásának és hasonlók sokféle formájáról van szó. Mindazonáltal a
keresztények minden vasárnap megtapasztalják, hogy ez az áradó folyó semmit sem
tehet a világot elárasztó irgalmasság óceánjával szemben. Az irgalmasság eme
óceánjának az eucharisztia a forrása, mert benne Isten báránya, a leölt, mégis
talpon álló bárány, élő vizek folyóit fakasztja átszúrt oldalából, kiárasztja az
teremtés Lelkét és eledelül kínálja magát az új húsvét asztalán (vö. Misericordiae
vultus apostoli levél, 7). Ily módon az irgalmasság bekerül a világ
vérkeringésébe, és hozzájárul ahhoz, hogy kialakuljon Isten népének a modern
korhoz illő képe és felépítése.
A
következő eucharisztikus világkongresszusnak – a több mint százéves hagyományt
folytatva – az a feladata, hogy rámutasson az újdonságnak és a megtérésnek erre
az útjára, vagyis emlékeztessen arra, hogy az egyházi élet középpontjában az
eucharisztia áll, az a húsvéti misztérium, mely képes kedvező hatást gyakorolni
nemcsak az egyes keresztényekre, hanem a földi városra is, amelyben élünk és
dolgozunk. Kívánom, hogy a budapesti eucharisztikus esemény elő tudja segíteni a
megújulás folyamatait a keresztény közösségekben, hogy az üdvösség, melynek az
eucharisztia a forrása, olyan eucharisztikus kultúrában jelenjen meg, amely
képes inspirálni a jó szándékú embereket a tevékeny szeret, a szolidaritás, a
béke, a család, a természetvédelem területén.
Már
most a Boldogságos Szűz Máriára bízom a következő eucharisztikus
világkongresszust. A Szűzanya oltalmazzon és kísérjen mindnyájatokat és
közösségeiteket, és tegye gyümölcsözővé a munkát, amelyet végeztek, és amelyért
nagyon hálás vagyok! Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem! Most pedig
szívből adom rátok apostoli áldásomat.
A
Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának tagjai és nemzeti
küldöttei november 8. és 10. között éves találkozójukat tartották. A pápai
bizottságot Piero Marini érsek vezeti. A résztvevőknek november 10-én
Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét a
Szent Péter-bazilika katedra-oltáránál.
A
találkozó első napján Erdő Péter bíboros és Fábry Kornél beszámoltak a
2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) előkészületeiről.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar
Kurír 2018.11.10.