"A román-magyar kiengesztelődés nem azon múlik, hogy ki mit gondol a múltról, hanem azon, hogy mit a jövőről. Mert a mögöttünk lévő száz év megmutatta, hogy mindennek ellenére élünk. Együtt fogunk élni száz év múlva is, de nem mindegy – egyik félnek sem – hogy hogyan. Nem mindegy, hogy a román-magyar kapcsolatokat a viszony vagy az iszony szó írja le pontosabban."
Gondolatok a
transzilvanizmusról II.
Az 1920 előtti
transzilvanizmus voltaképp az anyaországiak részéről vád volt az elkülönülni
vágyó erdélyiek ellen. De a fogalom, ami Erdély különlegességére, különállására
vonatkozik, - ahogy arra Mester Miklós rámutatott – a románok találmánya, az
1860-as évek elején azért hangoztatták, hogy gátolják ezzel az 1848-as 12
pontban is szereplő Uniót, Erdély és Magyarország egyesítését. Akkor a magyarság
képviselői szembeszegültek vele. S a hatalom birtokában a románság sem tért
vissza a világháború után ehhez a hagyományhoz. Persze, amikor a „nagy
egyesülés” okozta örömmámor lecsengett, a szürke hétköznapokban Bukarest ellenes
éllel találkozhatunk román transzilvanizmussal, de inkább a helyét kereső
erdélyi magyarság képviselte az erdélyi különállást. Ennek a gyökerei is
visszanyúlnak az első világháború előtti időkre. Talán elég, ha Kós Károly
szívbe markoló soraiból idézek, ami 1911-ben jelent meg a Budapesti Hírlapban:
„A magyarországi társadalomra soha nem számítottunk. A múltban is: Erdély
voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk. Jutalmat ezért soha nem
kértünk és sohasem vártunk.” Ez a magunkra maradtunk érzés értelemszerűen
fokozódott Trianon után. Ami jogilag ugyan 1920-at jelent, de gyakorlatban 1918
decemberétől a románok már megszállták Erdélyt. Így az 1921-ben írt Kiáltó
szó már kétéves várakozásról, eszmélődésről beszél, és cselekvésre hív.
Szememben Kós Károlynak ez az írása a XX. századi transzilvanizmus alapja. Romániának „nem
szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű
lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön
erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden
helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani.
Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor
próbáltuk, mennyit bírunk. Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és
kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De
mi, kétmillió nem dolgozó improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség:
borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban:
inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább
nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik
számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi
szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk
szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.”
Világos, tiszta
beszéd, önfeladás nélküli együttműködés: „inkább vagyunk lojálisak, mint
rebellisek.”
Meghallotta-e Románia
valaha is ezt az üzenetet? Tán hallotta, de nem élt vele. Nem hitt a nyílt
barátban, sőt számított a titkos ellenségre. Pedig ez az erdélyi magyar
transzilvanizmus nem Bukarest ellen szerveződött, hanem a normális emberi
életért.
Venczell József
1937-ben írt megfogalmazása szerint a transzilvánizmus végeredményben három
kötelező erejű célkitűzést foglal magában :
1.
Egységesítendő az erdélyi magyar népcsoport minden nemzeti energiája egy új
gazdasági, társadalmi és közművelődési reálpolitika irányítása alapján;
2.
biztosítandó az erdélyi magyar népcsoportnak a természetjog alapján kijáró
önrendelkezési joga;
3.
létrehozandó az Erdélyben, mint gazdasági és kulturális egységterületen,
együttlakó népcsoportok közti összeműködés a gazdasági, társadalmi és
közművelődési vonatkozások tökéletes harmóniája érdekében.
A román impérium
alatti magyar transzilvanizmus tehát együttműködésre törekedett. De az
együttműködéshez mindig két félre van szükség. A kinyújtott kézbe, ha
belecsaptak is, a mozdulat nem volt őszinte, s ma is égetően hiányzik a bizalom,
a kölcsönös bizalom, ami nélkül a problémákat megoldani nem lehet.
Mivel a politikai
transzilvanizmus nem működik, foglalkozhatnánk a transzilvanizmus kulturális
arcával. Aki járt Erdélyben, akit lenyűgözött a táj, és még inkább az erdélyi
ember, annak nem kell sokat magyarázni, miről van szó. Kós már a Kiáltó szóban
megfogalmazta: külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi
öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel.
Hasonlóan érez az
erdélyi román is, ezen az alapon volt már sok hídverési próbálkozás.
Könnyű megfogalmazni,
hogy meg kell szabadulni a bizalmatlanságtól az erdélyi magyarok és románok
között, de meg kell szabadulni az erdélyiek és a regátbeliek közötti
bizalmatlanságtól is. Hogy ilyen nincs? Ha nem volna, Románia már régen
elismerte volna Koszovót. De nem teszi, mert fél az erdélyi „fejedelemség”
önállóságától. Ezért, ha már nem is jár börtön érte, a transzilvanizmus nem
elfogadott politikai irány. Meg -meg jelenik ugyan olykor egy-egy publicisztika,
de az ember nem tudja, hogy őszinte törekvésről van szó, vagy csak a nyulat
akarják kiugratni a bokorból, hogy ha eljön az idő, a megfelelő szervek
tudhassák, kire-kikre kell figyeljenek.
A román-magyar
kiengesztelődés nem azon múlik, hogy ki mit gondol a múltról, hanem azon, hogy
mit a jövőről. Mert a mögöttünk lévő száz év megmutatta, hogy mindennek ellenére
élünk. Együtt fogunk élni száz év múlva is, de nem mindegy – egyik félnek sem –
hogy hogyan. Nem mindegy, hogy a román-magyar kapcsolatokat a viszony vagy az
iszony szó írja le pontosabban.
Surján László