November 21-én Ferenc pápa a tízparancsolat utolsó mondatairól tartotta katekézisét: „Ne kívánd el felebarátod feleségét […], ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé!” Hangsúlyozta, hogy e felszólítások a bajok gyökerére mutatnak rá, a bennünk rejlő helytelen kívánságokra, melyektől csak Isten tisztíthatja meg a szívünket.
Ne
gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül!
November
21-én Ferenc pápa a tízparancsolat utolsó mondatairól tartotta katekézisét: „Ne
kívánd el felebarátod feleségét […], ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé!”
Hangsúlyozta, hogy e felszólítások a bajok gyökerére mutatnak rá, a bennünk
rejlő helytelen kívánságokra, melyektől csak Isten tisztíthatja meg a szívünket.
Ferenc
pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
A
tízparancsolatról szóló elmélkedéseink sorában ma az utolsó parancshoz
érkeztünk. Hallhattuk az általános kihallgatás elején [Kiv 20,17]. Ezek nem
pusztán a szöveg utolsó mondatai, hanem annál sokkal többet jelentenek: a
tízparancsolaton átvezető út célba érését, mert mindannak középpontját érintik,
amit a tízparancsolatban Isten adott. Ha ugyanis jobban megfigyeljük, az
előzőekhez nem fűznek új tartalmat: a „ne kívánd el felebarátod feleségét […],
ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé” felszólítások bennfoglaltan már ott
vannak a házasságtörést és a lopást tiltó parancsokban. Mi hát akkor a szerepe
ezeknek a mondatoknak? Összefoglalása a korábbiaknak? Vagy valami több?
Érdemes
tudatosítanunk, hogy az összes parancs feladata az, hogy kijelölje az élet
határát, a korlátot, amelyet átlépve az ember elpusztítja önmagát és
felebarátját, lerombolja kapcsolatát Istennel. Tehát ha átléped a határt,
tönkreteszed magad, tönkreteszed az Istenhez és felebarátaidhoz fűződő
kapcsolatodat is. A parancsok erre figyelmeztetnek. A parancsok sorában ez az
utolsó „szó” azt a tényt emeli ki, hogy minden határátlépésnek közös belső
gyökere van: a gonosz vágyak. Minden bűn rossz vágyból születik.
Mindegyik! Elkezd mozgolódni a szív, az ember engedi, hogy magával sodorja a
hullám, és már át is lépi a határt. Nem formális határátlépésről,
törvényszegésről van szó: olyan határátlépésről, amellyel az ember megsebzi
önmagát és a többieket.
Az Úr
Jézus világosan elmondja ezt az evangéliumban: „Belülről, az ember szívéből
származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság,
házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás,
kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná
teszi az embert” (Mk 7,21–23).
Így
megértjük, hogy a tízparancsolat által megtett útnak semmi haszna sem lenne, ha
nem érne el erre a szintre, ha nem érintené az ember szívét. Honnan
származik ez a rengeteg rosszaság? A tízparancsolat nagyon tisztán és mélyen
fogalmaz: az általa bejárt út végállomása – melyre az utolsó parancs vonatkozik
– a szív, ha pedig a szív nem nyer szabadulást, minden más vajmi keveset
használ. Ez tehát a feladat: megszabadítani a szívet mindezektől a rossz és
ocsmány dolgoktól. Előfordulhat, hogy Isten parancsai pusztán egy olyan élet
tetszetős külsejét jelentik, amely valójában szolgalét marad, és nem válik
gyermeklétté. Gyakran megesik, hogy a fojtogató kifogástalan viselkedés
farizeusi álarca mögött valami ocsmány és nem megoldott [probléma] rejtőzik.
Ezzel
szemben hagynunk kellene, hogy ezek a vágyakozásról szóló parancsok levegyék
rólunk az álarcot, megmutassák szegénységünket, és szent megalázkodáshoz
vezessenek. Valamennyien feltehetjük magunknak a kérdést: milyen ocsmány vágyak
ébrednek bennem gyakran? Az irigység, a kapzsiság, a pletykálás? Ezek mind
belülről fakadnak. Valamennyien megkérdezhetjük ezt magunktól, és hasznunkra is
válik! Az embernek szüksége van erre az áldott megaláztatásra, ami által
felismeri, hogy nem tudja magát megszabadítani, és ami Istenhez kiáltani
készteti, hogy szabadítsa meg. Felülmúlhatatlan világossággal magyarázza el ezt
Szent Pál, éppen a „ne kívánd” parancsra utalva (vö. Róm 7,7–24).
Ne
gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül! Ne gondoljuk,
hogy pusztán akaratunk hősies erőfeszítésével meg tudjuk tisztítani szívünket:
ez nem lehetséges! Meg kell nyílnunk az Istennel való kapcsolatra, igazságban és
szabadon! Erőfeszítéseink csak így lehetnek eredményesek: mert ott a Szentlélek,
aki segít előrehaladni.
A
Szentírásban megfogalmazott törvény nem áltatni akarja az embert azzal, hogy a
szó szerinti engedelmesség elvezeti őt az üdvösségre, hiszen az csak egy
mondvacsinált üdvösség lenne, s nem az, amely valójában elérhetetlen. A törvény
feladata az, hogy ráébressze az embert önnön igazságára, vagyis szegénységére,
és ez igazi megnyíláshoz vezesse, személyes megnyíláshoz Isten irgalma előtt,
aki átalakít és megújít bennünket. Egyedül Isten képes megújítani szívünket,
feltéve, ha mi kitárjuk előtte: ez az egyetlen feltétel; ő mindent megtesz, de
nekünk ki kell tárnunk előtte szívünket.
A
tízparancsolat utolsó „szavai” mindnyájunkat arra nevelnek, hogy koldusnak ismerjük
el magunkat; segítenek, hogy meglássuk szívünk rendezetlenségét, hogy
felhagyjunk önző életmódunkkal, és lélekben szegényekké váljunk, hitelessé az
Atya színe előtt, s engedjük, hogy megváltson bennünket a Fiú és tanítson a
Szentlélek. A Szentlélek a tanítómester, aki vezet bennünket: engedjük, hogy
segítsen nekünk! Koldusok vagyunk – kérjük ezt a kegyelmet!
„Boldogok
a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Igen, boldog azok,
akik nem áltatják tovább magukat azzal, hogy ki tudják menteni magukat saját
gyengeségükből, Isten irgalma nélkül, mely az egyedüli, ami gyógyulást tud adni.
Egyedül Isten irgalma gyógyítja meg a szívet. Boldogok, akik beismerik gonosz
vágyaikat, s bűnbánó, alázatos szívvel nem igaz, hanem bűnös emberként állnak
Isten és a többi színe ember előtt. Olyan szép, amit Péter mondott az Úrnak:
„Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Szép ez az imádság: „Menj el
tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!”
Ilyenek
azok, akik tudnak együttérezni másokkal, akik képesek irgalmasan bánni másokkal,
mert az irgalmat [előbb] ők is megtapasztalták.
Felhívás
a pro Orantibus nappal kapcsolatban:
Ma, a
Boldogságos Szűz Mária templombeli bemutatásának liturgikus emléknapján tartjuk
a pro Orantibus napot, amelyen a klauzúrában élő szerzetesközösségekről
emlékezünk meg: sok ilyen közösség van! Kiváló alkalom ez arra, hogy köszöntet
mondjunk az Úrnak azért a sok emberért, akik a monostorokban és remeteségekben
teljesen Istennek szentelik életüket: imában, csendben és rejtettségben.
Figyeljünk arra, hogy e közösségek sose nélkülözzék az egész Egyház szeretetét,
közelségét, segítségét és anyagi támogatását!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás:
Magyar Kurír 2018.11.21.