November 2-án délután Ferenc pápa a római Laurentino temetőben mutatott be szentmisét. Előtte néhány percet a kisgyermekek sírjainál imádkozott, és néhány sírra fehér virágot helyezett. A misét a „Feltámadt Jézusnak” szentelt kápolna előtti téren mutatta be.
Sose
felejtsünk el emlékezni és remélni!
November 2-án
délután Ferenc pápa a római Laurentino temetőben mutatott be szentmisét. Előtte
néhány percet a kisgyermekek sírjainál imádkozott, és néhány sírra fehér virágot
helyezett. A misét a „Feltámadt Jézusnak” szentelt kápolna előtti téren mutatta
be.
Rögtönözve
elmondott homíliájának fordítását teljes egészében közöljük.
A mai
szertartás realista és konkrét. Az élet három dimenziója közé helyez bennünket,
és ezeket a kisgyermekek is értik: a múlt, a jövő, a jelen.
Ma a
múlt emlékezetének napja van. Ezen a napon azokra emlékezünk, akik előttünk
jártak, azokra, akik kísértek bennünket, akik életet adtak nekünk. Emlékezünk,
felidézzük emléküket. Az emlékezet tesz erőssé egy népet, mert az emlékezés
által érzi meg azt, hogy egy hosszú útba gyökerezik, egy történelembe
gyökerezik, egy népbe gyökerezik. Az emlékezet érteti meg velünk, hogy nem
vagyunk egyedül: nép vagyunk, nép, melynek van történelme, van múltja, van
élete. Arra a sok emberre emlékezünk, akik részesei voltak életutunknak, és most
itt vannak [a sírokra mutat]. Nem könnyű emlékezni. Gyakran megesik, hogy
nehezen tudunk gondolatban visszatérni ahhoz, ami történt az életemben, a
családomban, a népemben… Ma azonban az emlékezés napja van, s ez visszavisz
bennünket a gyökerekhez: a gyökereimhez, népem gyökereihez.
Ma a
remény napja is van: a szentlecke szemünk elé állította, mi vár ránk. Új ég,
új föld és a szent város, az új Jeruzsálem. Gyönyörű képet használ annak
szemléltetésére, ami ránk vár: „Láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem
alászállt az égből, az Istentől; olyan volt, mint a vőlegényének felékesített
menyasszony” (vö. Jel 21,2). A szépség vár ránk… Emlékezet és remény. Abban
reménykedünk, hogy találkozni fogunk, abban reménykedünk, hogy elérkezünk oda,
ahol a Szeretet van, aki teremtett bennünket, ahol a Szeretet van, aki vár
bennünket: az Atya Szeretete.
Az
emlékezés és a remény között ott van a harmadik dimenzió: az útdimenziója;
az úté, amelyen járunk, és amelyet végig kell járnunk. Hogyan kell járnunk, hogy
ne tévedjünk el? Milyen fények segítenek, hogy ne vétsem el az utat?
Melyik az a „GPS”, amelyet maga Isten adott nekünk, hogy ne vétsük el az utat? A
boldogságok a mi irányítóink, melyeket Jézus az evangéliumban tanított nekünk. A
boldogságok – a szelídség, a lelki szegénység, az igazságosság, az irgalom, a
szívbeli tisztaság – azok a fények, amelyek kísérnek bennünket, hogy ne vétsük
el az utat: ez a mi jelenünk.
Ebben
a temetőben itt van az élet három dimenziója: az emlékezet, láthatjuk ott [a
sírokra mutat]; a remény, amelyet most a hitben – és nem a látásban – ünneplünk;
és a fények, melyek vezetnek bennünket, hogy ne vétsük el az utat: hallottuk
őket az evangéliumban, ezek a boldogságok.
Kérjük
ma az Urat, adja meg nekünk a kegyelmet, hogy sose felejtsünk el emlékezni, sose
rejtsük el az emlékezetet: a személy emlékezetét, a család emlékezetét, a nép
emlékezetét; adja meg nekünk a remény kegyelmét, mert a remény az ő ajándéka:
tudni remélni, a horizontot kémlelni, nem bezárkózni egy fal mögé. Mindig a
horizontot kémlelni – ez a remény. És adja meg nekünk annak megértésének
kegyelmét, hogy milyen fények kísérnek el bennünket, hogy ne vétsük el az utat,
és így megérkezhessünk oda, ahol oly nagy szeretettel várnak bennünket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás:
Magyar Kurír 2018.11.02.