November 28-án a liturgikus év utolsó általános kihallgatását tartotta Ferenc pápa a VI. Pál teremben, egyben utolsó elmélkedését a tízparancsolat értelmezésének szentelt katekézissorozatnak.
Szívátültetésre szorulunk!
November 28-án
a liturgikus év utolsó általános kihallgatását tartotta Ferenc pápa a VI. Pál
teremben, egyben utolsó elmélkedését a tízparancsolat értelmezésének szentelt
katekézissorozatnak.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
A mai
katekézisben, mely lezárja a tízparancsolatról szóló egységet, kulcstémaként a
vágyak témáját használhatjuk, ami lehetővé teszi, hogy felidézzük a
katekézissorozatban bejárt utat, összefoglaljuk a megtett szakaszokat a
tízparancsolat olvasásában, melyet mindig a Krisztusban kapott teljes
kinyilatkoztatás fényében végzünk.
A
hálából indultunk ki, mert ez a bizalomra épülő és engedelmességben megvalósuló
kapcsolat alapja: Isten, láttuk, semmit sem kér, mielőtt ne adott volna sokkal
többet. Engedelmességre hív bennünket, hogy kimentsen a bálványimádások
csapdájából, melyeknek nagy hatalma van felettünk. Ha ugyanis ennek a világnak a
bálványaiban keressük önmegvalósításunkat, az kiüresít és rabságba dönt
bennünket, ezzel szemben az, ami méltóságot és szilárdságot ad életünknek, az a
Vele való kapcsolat, aki atyaságánál fogva gyermekeivé tesz bennünket
Krisztusban (vö. Ef 3,14–16).
Ez az
áldás és felszabadulás folyamatát hozza magával, ezt jelenti ugyanis az igazi,
tényleges pihenés. Amint a zsoltár mondja: „Csak Istennél pihen meg lelkem, ő az
én megmentőm” (Zsolt 62,2).
Ez a
felszabadított élet személyes élettörténetünk elfogadásává válik, kiengesztel
bennünket mindazzal, amit gyermekkorunktól máig megéltünk, felnőtté tesz, és
képessé arra, hogy a megfelelő súlyt adjuk az életünkben szerepet játszó
valóságoknak és embereknek. Ezen az úton kapcsolatra lépünk felebarátunkkal, aki
– Isten Jézus Krisztusban megmutatott szeretetének fényében – meghívást jelent a
hűség, a nagylelkűség és a hitelesség szépségére.
Ahhoz,
hogy így tudjunk élni – vagyis a hűség, a nagylelkűség és a hitelesség
szépségében –, új szívre szorulunk, olyanra, amelyben a Szentlélek lakik (vö. Ez
11,19; 36,26). Felteszem a kérdést: hogyan történik ez a „szívátültetés”, hogyan
kerül a régi szív helyére az új? Új vágyak ajándékozása által (vö. Róm 8,6),
melyeket Isten kegyelme ébreszt fel bennünk, főleg a Jézus által teljességre
vezetett tízparancsolat által, amint ő tanítja a „hegyi beszédben” (vö. Mt
5,17–48). Amikor ugyanis a tízparancsolatban megfogalmazott életet, vagyis a
hálás, szabad, hiteles, áldó, felnőtt, az életet őrző és szerető, hűséges,
nagylelkű és őszinte egzisztenciát szemléljük, szinte anélkül, hogy
észrevennénk, Krisztus színe előtt találjuk magunkat. A tízparancsolat az ő
„röntgenképe”, úgy mutatja be, mint egy negatív felvétel, mely engedi
megmutatkozni az ő arcát – amint a torinói lepel esetében látjuk. A Szentlélek
így teszi termékennyé szívünket: vágyakat ébreszt benne, melyek az ő ajándékai:
a Lélek vágyai. A Lélek szerint vágyunk, a Lélek ritmusát követve vágyunk, a
Lélek zenéjére vágyunk.
Krisztusra tekintve meglátjuk a szépet, a jót, az igazságot. A Lélek új életet
indít el bennünk, mely követve a Léleknek ezeket a vágyait, elülteti bennünk a
reményt, a hitet és a szeretetet.
Így
jobban megértjük, mit jelent az, hogy az Úr Jézus nem azért jött, hogy
eltörölje, hanem hogy fejlessze és teljessé tegye a törvényt, és míg a test
szerinti törvény előírások és tiltások sora volt, addig a Lélek által ugyanez a
törvény életté válik (vö. Jn 6,63; Ef 2,15), mert az többé nem egy szabály,
hanem magának Krisztusnak a teste, aki szeret minket, keres minket, megbocsát
nekünk, vigasztal minket, és testében helyreállítja a bűn engedetlensége
által elveszített közösséget az Atyával. Így a negatív kifejezés, a parancsok
negatív megfogalmazása – „ne lopj”, „ne bánts”, „ne ölj” –, a „ne” pozitív
magatartássá válik: szeress, adj helyet másoknak szívedben, az összes vágy
pozitív hozzáállásra késztet. Ez a törvény teljessége, amelyet Jézus elhozott
nekünk.
Krisztusban, és egyedül őbenne, a tízparancsolat megszűnik ítélet lenni (vö. Róm
8,1), és az emberi élet valódi igazságává válik, vagyis vággyá a szeretetre –
vágy ébred bennünk a jóra, arra, hogy jót tegyünk –, vággyá az örömre, vággyá a
békére, vággyá a nagylelkűségre, vággyá a jóakaratra, vággyá a jóságra, a
hűségre, a szelídségre, az önuralomra. Azok a „nem”-ek átalakulnak ezzé az
„igen”-né: kialakul a szív pozitív hozzáállása, mert a Szentlélek ereje
megnyitja a szívet.
Láthatjuk, mire jó keresni Krisztust a tízparancsolatban: hogy szívünk
megtermékenyüljön, állapotos legyen a szeretettől, és megnyíljon Isten
működésére. Amikor az ember követi a Krisztus szerinti életre irányuló vágyat,
megnyitja ajtaját az üdvösség előtt, amely mindenképp érkezik, mert Isten
jóságos Atya, és – amint a katekizmus mondja – „szomjazik arra, hogy szomjazzuk
őt” (2560. pont).
Míg a
rossz vágyak romba döntik az embert (vö. Mt 15,18–20), a Lélek az ő szent
vágyait ülteti belénk, melyek az új élet csírái (vö. 1Jn 3,9). Az új élet
ugyanis nem óriási erőfeszítés arra, hogy megfeleljünk egy szabálynak, hanem
Isten Lelke, aki elkezd vezetni bennünket, míg az ő gyümölcseit nem hozzuk, a mi
örömünk és az ő öröme közötti boldog együttműködésben: mi annak örülünk, hogy
szeretve vagyunk, ő pedig annak, hogy szeret bennünket. Két öröm találkozik:
Isten öröme afelett, hogy szeret bennünket, és a mi örömünk afelett, hogy
szeretve vagyunk.
Ez tehát
a tízparancsolat nekünk, keresztényeknek: Krisztus szemlélése, hogy megnyíljunk,
és befogadjuk az ő szívét, befogadjuk az ő vágyait, befogadjuk az ő Szentlelkét.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás:
Magyar Kurír 2018.11.28.