" A stílust nem kell átvenni, de a veszély elleni azonnali összezárást igen. Igényességünk egyik legnagyobb erényünk. Tartsuk meg. Tisztán, rendezetten."
Pálmai Tamás
Útszél
Az út felületének a szélén levő sávja, az
út pereme - mondja a meghatározás. Az
útszélen lehet menni vagy „heverni” is akár. Ami hever, az lehet fel nem lelt
kincs is akár.
De oda vetik,
akit megvetéssel sújtanak, kizárnak valamely közösségből. És útszéli lehet
kereszt, bogáncs, fa, koldus, nő, árok, bokor, kerítés, kilométerkő, oszlop,
kocsma. Ám útszéli az erkölcstelen, jellemtelen, gátlástalan, aljas, cinikus,
szemérmetlen, közönséges, trágár, jó ízlést, illemet sértő, perverz ember is.
Útszélivé fajulhat a humor, a hang, a modor, a viselkedés és a gondolat, a
bölcsesség vagy a stílus is.
Lackfi János Útszéli ballada című
versében is „pedzi” a témát: Az útpályán homok,/téglapor és cement,/némi
lepotyogott/szalma, s még odalent,/a meredek/ kanyarban/egy-egy kis
fakereszt/virággal körberakva,/de túl cementen,/téglán/ necc harisnyában
ott/sétálgatott a széplány./
Hogy én mire fel bonyolítom e sztráda
menti gombolyagot? Utaztam. Szeretek. És közben nézelődtem. Főleg, hogy sofőröm
is volt, nagyfiam személyében. Aki, épp krisztusi korában döntötte el, hogy
körülnézne ott, ahol született. Úgy komolyabban, érettebb fejjel. Örömmel
támogattam az ötletet. Így esett meg, hogy Erdélyben jártunk. Sok szépet,
rengeteg értéket láttunk. Ezzel nem is volt gond. Ám a környezet, amiben ezek
voltak elgondolkodtatott. Egy országról rengeteget elárul útszéleinek állapota,
s most, ebben az írásban minden útszél, ami az érték körül van.
Athénba menet, a reptértől befele
eszméletlen mennyiségű műanyag szemét az autópálya elválasztó sövényébe
fennakadva. Rómától délre haladva ugyanaz az érzés, mint anno, ha a tenger fele
mentünk a hegyeket elhagyván. A rendezett német után a francia, a vallon
útmenték „latinizálódtak”. Portugália, Dél-Spanyolország útszélei itt-ott
kopárak, de talán nettebbek, mint más, újlatint beszélő társnemzetéi.
Ausztriában virágok, minden zöld, rend, pedantéria. Talán túlságosan is. Az
eddigi csúcs Finnország. Hagyják a természetet élni, úgy, ahogy van. Annyi rend
van, amennyi épp szükséges. Jó volt látni ezt a harmóniát. Itthon,
Magyarországon vegyes a kép, sok, nagyon sok a tennivaló még, de alakul a dolog.
Ahogy a fejekben béke és rendezettség lesz, úgy lesz majd az utak mentén is
örömet okozó a látvány.
S most jön a legnehezebb rész: a
szülőföld. Erdély. Ahová - mint a társadalmi, gazdasági, politikai környezetbe
is, az agyakba is - folyamatosan oson, tolakszik, nyomul be a dél. Majd lesz
valahogy, csak rosszabb ne legyen, megoldjuk a problémát, feltaláljuk magunk.
Ismerős mondatok. Már eleve idegenek voltak. Éreztük: ez nem a mi világunk, ezt
mi nem így gondoljuk, mi nem ezek szerint éljük életünk. De a mézga ragadós, s
beken, rád ragad orvul, észrevétlenül, s majd nemcsak arra csodálkozol rá, hogy
milyen ősi útjaid széle, hanem, ha tükörbe nézel, rádöbbensz: idegent látsz.
Jó volt otthon. Néha szorult a torok,
főleg azért, mert érezhető volt a teher, ami alatt meg kell maradnia, nőnie kell
az őshonos pálmának.
Az út mentán cirok-, vesszőseprűt
árulók. Vegyünk. Használjuk őket. Akár képletesen is. Akár más céleszközt is. A
jog is az, de csak ott, ahol kiszámítható az alkalmazása. Mert ma csak a szemét
van leseperhető helyen, de holnap már ott lehetnek iskoláink, egyetemeink,
templomaink is, bennük gyerekeinkkel, szüleinkkel. Velünk.
A stílust nem kell átvenni, de a veszély elleni
azonnali összezárást igen. Igényességünk egyik legnagyobb erényünk.
Tartsuk meg. Tisztán, rendezetten.