Ismételgessük adventben: „Uram, taníts imádkozni engem!”

December 5-én Ferenc pápa az Úr imájáról, a Miatyánkról kezdett új katekézissorozatot a VI. Pál Teremben tartott általános kihallgatás keretében. Arról elmélkedett, hogy Jézus is elengedhetetlennek tartotta az imát, rendszeresen imádkozott, mégpedig oly csodálatosan, hogy imádkozni tanítani kérték.

Ismételgessük adventben: „Uram, taníts imádkozni engem!”

December
5-én Ferenc pápa az Úr imájáról, a Miatyánkról kezdett új katekézissorozatot a
VI. Pál Teremben tartott általános kihallgatás keretében. Arról elmélkedett,
hogy Jézus is elengedhetetlennek tartotta az imát, rendszeresen imádkozott,
mégpedig oly csodálatosan, hogy imádkozni tanítani kérték.

Ferenc
pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a
Miatyánkról kezdünk katekézissorozatot.

Az
evangéliumok nagyon eleven képeket festettek Jézusról mint az ima emberéről.
Jézus imádkozott. Annak ellenére, hogy küldetése sürgette, és sok ember ment
utána s kérte segítségét, Jézus szükségét érzi annak, hogy magányba vonuljon és
imádkozzon. Márk evangéliuma Jézus nyilvános szolgálatának kezdetétől beszámol
erről (vö. Mk 1,35). Jézus kafarnaumi működésének első napja nagy sikerrel
zárul. Napnyugta után tömegével érkeznek a betegek Jézus szállásának ajtajához:
a Messiás tanít és gyógyít. Beteljesednek az ősi jövendölések és sok szenvedő
ember várakozásai: Jézus a közeli Isten, a bennünket megszabadító Isten. De az a
tömeg még elenyésző ahhoz a tömérdek emberhez képest, akik majd a názáreti
próféta köré gyülekeznek. Sok esetben tengernyi sokaságról van szó, Jézus pedig,
Izrael reményének beteljesülése, akire vártak a népek, ott áll mindenek közepén.

Ő mégis
kibújik körükből, nem válik túszává az emberek várakozásainak, akik immár
vezetőjüknek választották. A vezetőket mindig fenyegeti a veszély, hogy
túlságosan kötődnek az emberekhez, és nem vesznek távolságot. Jézus felismeri
ezt, és nem válik az emberek túszává. Az első kafarnaumi estétől kezdve
megmutatja, hogy ő eredeti messiás. Lassan az éjszakának is vége, már
hajnalodik, és a tanítványok még mindig keresik őt, de nem találják. Hová tűnt?
Péter akad rá egy lakatlan helyen, teljesen imádságba merülve. Így szól hozzá:
„Mindenki téged keres!” (Mk 1,37). Az egyértelmű siker megállapításának tűnik ez
a határozott kijelentés, a küldetés eredményességét hangsúlyozza. 

Jézus
viszont azt mondja övéinek, hogy máshová kell mennie, nem az embereknek kell őt
keresniük, hanem elsősorban neki kell keresnie másokat. Ezért nem táborozhat le,
hanem tovább kell zarándokolnia Galilea útjain (Mk 1,38–39). Az Atya felé is
zarándokol: az imában. Az ima útját járja. Jézus imádkozik.

Minden
az ima éjszakájában történik.

A
Szentírás egyes oldalain úgy tűnik, mintha Jézus imája, az Atyával való
bensőséges kapcsolata irányítana mindent. Például főleg a Getszemáni-kert
éjszakájában látjuk ezt. Úgy tűnik, Jézus útjának utolsó szakasza (minden
szempontból a legnehezebb a korábbi szakaszokhoz képest) abban az állandó
hallgatásban találja meg értelmét, amellyel Jézus az Atyához fordul. Egyáltalán
nem könnyű ez az ima, sőt, valódi „küzdelem”, a sportolók küzdésének értelmében,
mégis olyan ima, mely képes hordozni a kereszt útját. 

Látjuk
tehát, mi a lényeg: Jézus imádkozott. 

Jézus
buzgón imádkozott a közös ima alkalmain, részt vett népe istentiszteletén, de a
világ zajától távoli, csendes helyeket is keresett, melyek lehetővé tették, hogy
lelke mélyére szálljon: próféta ő, aki ismeri a sivatagos táj köveit és felmegy
a hegyek magasába. Jézus utolsó szavai, melyeket halála előtt mondott a
kereszten, egy zsoltárnak, vagyis egy imának, a zsidók imájának szavai: azokkal
az imákkal imádkozott, amelyeket édesanyja megtanított neki.

Jézus
úgy imádkozott, mint minden ember a földön. Viszont abban, ahogyan imádkozott,
mégis volt valami titokzatos, valami, ami biztosan nem kerülte el tanítványai
figyelmét, ha az evangéliumokban ott találjuk az egyszerű és egyenes kérést:
„Uram, taníts imádkozni bennünket” (Lk 11,1). Látták imádkozni Jézust, és
tanulni akartak imádkozni: „Uram, taníts imádkozni bennünket!” Jézus nem
utasítja el a kérést, nem féltékeny az Atyával való bensőséges kapcsolatára,
hanem épp azért jött, hogy bevezessen bennünket ebbe az Atyával való
kapcsolatba. Így tanítójává válik tanítványai imájának, ahogyan biztosan
mindnyájunkat is tanítani akar. Nekünk is kérnünk kellene: „Uram, taníts
imádkozni engem! Taníts engem!”

Még ha
valószínűleg évek óta imádkozunk is, mindig tanulnunk kell! Az ember imája, a
sóhaj, mely annyira ösztönösen tör fel lelkünkből, vélhetően a világmindenség
legmélyebb titka. Azt sem tudjuk, hogy az imák, melyekkel Istenhez fordulunk,
ténylegesen olyan imák-e, amilyeneket hallani szeretne tőlünk. A Szentírás
helytelen imákról is beszámol, melyeket Isten elutasít: elég csak a farizeusról
és vámosról szóló példabeszédre gondolnunk. Csak az utóbbi, a vámos tér haza
megigazultan a templomból, mert a farizeus gőgős volt, élvezte, hogy az emberek
imádkozni látták őt, és csak tettette az imát: a szíve hideg volt. Jézus pedig
azt mondja, hogy a farizeust nem ismerte el Isten igaznak, mert „aki
felmagasztalja magát, az megaláztatik, aki pedig megalázza magát, az
felmagasztaltatik” (Lk 18,14). Az ima első lépése az alázat; így kell odamennünk
az Atyához, és azt mondani: „Tekints le rám, bűnös vagyok, gyenge vagyok, rossz
vagyok”, mindenki tudja, mit kell mondania. De mindig alázattal kell kezdeni, és
az Úr meghallgat. Az alázatos imát meghallgatja az Úr.

Ezért
most, amikor elkezdjük ezt a katekézissorozatot Jézus imájáról, a legszebb és
legigazabb dolog, amit tennünk kell, megismételni a tanítványok kérését:
„Mester, taníts imádkozni bennünket!” Szép lesz, ha az adventi időszakban, ezt
ismételgetjük: „Uram, taníts imádkozni engem!” Mindnyájan fejlődhetünk egy
kicsit és jobban imádkozhatunk, ezért kérjük az Urat: „Uram, taníts imádkozni
engem!” Tegyük ezt az adventi időben, és ő biztosan nem veszi hallatlanra
kérésünket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás
Magyar Kurír   2018.12.05.