Ki lángot vet, tüzet arat, pedig ezen utóbbinál lehetne akár közösen melegedni is.
Pálmai
Tamás
Lelkek
láncolata
Most,
a román centenáriumi ünnepségek után eszembe jutott néhány gondolat. Sok szó
esett már a Kós Károlyhoz (született Kosch) is köthető transzilvaniz-musról,
mely
Erdély érdekeinek érvényesítését céljául kitűző politikai ideológia. Az irodalomban
olyan irányzat,
amely az 1918 utáni Erdélyben a magyar szellemi élet megteremtését és
intézményeinek kifejlesztését tűzte ki céljául. A megszületett művekben is
„Erdély lelkét” kívánta a szépirodalom eszközeivel kifejezésre juttatni.
Ideológiájának legtöbb tana beépült az erdélyi magyarság közösségtudatába, mondják a nagy és okos könyvek.
Kós Károly
szerint „Ez az országrész külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön
erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Az erdélyi embert minden
vonatkozásban determinálja ez a föld. Van erdélyi psziché, amely nem az erdélyi
magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és
románságnak is. Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű
csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, hogy
mindhárom megőrzi - mert megőrizheti - a maga külön való egyéniségét, de
amellett közös és minden környező néptől idegen és rokon néptől és kultúrától
elütő karaktert is felvesz.”
Tavaszy Sándor szerint
Erdély lelkét alig tudjuk racionálisan megragadni. Inkább éljük és érezzük,
mintsem tudjuk és ismerjük. „Ott van ez a sajátos erdélyi lélek tekintetünkben,
mosolyunkban, szavunkban, szívünk tiszta nemességében, ott van járásunkban, ott
van minden idegszálunk-ban, mert itt, ezen a földön, ennek a históriájában,
genius locijában lettünk azokká, amik vagyunk. S ha ilyen sajátos erdélyi
szellem vagyunk, akkor nekünk magunknak kell kultúránkat is formálnunk, mert a
mi számunkra kultúrát senki, még magyarországi testvéreink sem tudnak alkotni és
adni.”
Nemrég
Válaszúton jártunk, a mezőségi szórvány magyarság e nagyszerű szellemi
centrumában. Beszélgetés közben rákérdeztem a házigazda Gyöngyire: hogyan
éltétek túl a Gyurcsány érát? Nehezen, mondta, hisz ugyan nem apadt el az
anyaországi támogatás, de jócskán lecsökkent. Napi fizetési gondjaink voltak. De
volt olyan román vállalkozó, aki hitelkeretet nyitott nekünk, hozta minden nap
az élelmet, mi meg fizettünk, amikor tudtunk. Nem nézte, hogy magyar iskola
vagyunk, csak azt, hogy erdélyi gyerekeket tanítunk, hogy olyan körülményeket
biztosítunk nekik, melyek láttán még óvodás korúakat is ideadnak a szülők, olyan
családokból is, ahol talán csak az egyik dédnagymama volt magyar. Nem baj, hogy
magyarul tanulnak, a családok, a szülők érzik, hogy védő szeretet, gondoskodás
veszi körül aprócska gyerekeiket.
Nos, nem hiszem, hogy a beszállító olvasta a
transzilvanizmus műveit, de generációk óta ott, Mezőségen nőtt fel a családja
minden tagja. Zsigereiben volt az igazi erdélyiség, emberség. Érző lelkek
láncolata alakult ki, nemzetiségtől függetlenül. Ennyi, csak ennyi volna, egy
kis történet, kit ilyenkor, ünnepkor el kellett volna mondani. Ünnepkor, mely
kinek az, kinek nem, kinek öröm, kinek nem. De attól a közös élet megy tovább, s
bizony mondom, békében telne-múlna, ha „Dél csillagai” és csatlósaik nem
szítanák a gyűlölet előbb-utóbb őket is megperzselő lángját. Ki lángot vet,
tüzet arat, pedig ezen utóbbinál lehetne akár közösen melegedni is.