Ferenc pápa az elődei által folytatott hagyományhoz híven január 1-jén a béke világnapja alkalmából üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek, amelyet Békesség e háznak! címmel tett közzé.
Békesség e háznak!
Ferenc pápa az elődei
által folytatott hagyományhoz híven január 1-jén a béke világnapja alkalmából
üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek. A dokumentumot, amelyet a
Szentatya Békesség e háznak! címmel tett közzé, az alábbiakban közöljük.
1. Amikor Jézus
elküldte tanítványait, ezt mondta nekik: „Ha betértek egy házba, először ezt
mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek,
ha nem, visszaszáll rátok” (Lk 10,5–6). Ez tehát a középpont Jézus
tanítványainak missziójában: a békét hirdetni mindenkinek. Ez az üzenet pedig
mindenkihez szól, akik az emberi történelem drámái és erőszakosságai között a
békében reménykednek. A „ház”, amelyről Jézus beszél, jelenthet minden családot,
minden közösséget, minden országot és minden földrészt a maga egyediségében és
történetével, de mindenekelőtt vonatkozik minden egyes emberi személyre
megkülönböztetés és kirekesztés nélkül. És értjük alatta a mi „közös házunkat”
is: a bolygót, ahol Isten lakást készített számunkra és arra hívott meg minket,
hogy szerető gondoskodással gondját viseljük. Legyen hát ez az én jókívánságom
az új esztendő kezdetén: békesség e háznak!
2. A jó politika
kihívása
A béke a reményhez
hasonlóan – ahogy azt a költő, Charles Péguy megállapítja – olyan, mint egy
törékeny virág, amely megpróbál az erőszak kövei között kinyílni. Mindannyian
jól tudjuk, hogy a mindenáron hatalomra törekvés visszaélésekhez és
igazságtalansághoz vezet. A politika a leghatékonyabb eszköz arra, hogy
közösséget építsünk és az emberi tevékenység céljait előmozdítsuk, viszont ha a
hatalom birtokosai nem az emberi közösség szolgálataként tekintenek rá, akkor
könnyen a kirekesztés és az elnyomás, sőt, a pusztítás eszközévé válhat.
„Aki
első akar lenni – mondja Jézus –, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”
Ugyanezt hangsúlyozza VI. Pál pápa is: „A politika, ha az őt megillető
komolysággal beszélünk róla, tekintetbe véve különböző, helyi, regionális,
országos és nemzetközi szintjeit, annyit jelent, hogy ezt állítjuk: minden egyes
ember kötelessége felismerni, mit is jelent valójában a neki ajándékozott
választási szabadság, és az, hogy ugyanezen a módon tevékenységével városa,
hazája és az emberiség javát megvalósítsa” (Octogesima adveniens, 46.).
Ténylegesen a
politikai hatalom és a felelősség állandó kihívást jelent mindazoknak, akik
megbízatást kaptak arra, hogy hazájukat szolgálják, honfitársaikat védelmezzék
és megteremtsék egy igazságos és emberhez méltó jövő feltételeit. Ha az élet
alapvető tisztelete, az emberi mivolt szabadsága és méltósága megvalósul, akkor
a politika valóban a felebaráti szeretet nagyszerű formájává válhat.
3. Szeretet és az
emberi erények egy olyan politikáért, ami az emberi jogok és a béke
szolgálatában áll
XVI. Benedek pápa
emlékeztet arra, hogy „minden keresztény erre a szeretetre kapott meghívást, a
maga hivatása és a poliszban érvényesíthető hatásgyakorló képességének mértéke
szerint. (…) A közjóért végzett munka értéke, ha a szeretet lelkesíti, magasabb
rendű, mint a tisztán e világi és politikai tevékenységé. (…) Az ember földi
tevékenysége, ha a szeretet inspirálja és tartja fenn, hozzájárul Isten
egyetemes városának felépítéséhez, amely felé az emberiség családjának története
halad előre” (Caritas in veritate, 7.). Ez egy olyan program, amelyben minden
politikus – kulturális vagy vallási hovatartozásától függetlenül –újra és újra
felfedezheti a hatalommal bírók közös tevékenységének célját: az emberi család
javáért dolgozni, miközben a helyes politikai cselekvés alapjául szolgáló
erényeket gyakorolják: az igazságosságot, az egyenlő bánásmódot, a kölcsönös
tiszteletet, az őszinteséget, az egyenességet és a hűséget.
Ebben az
összefüggésben érdemes emlékezetünkbe idézni „a politikus boldogságmondásait”,
amelyek a 2002-ben elhunyt vietnami bíborostól, François-Xavier Nguyễn
Vãn Thuận-tól,
az evangélium hűséges tanújától származnak:
Boldog az a politikus,
aki feladatának megfelelő önismerettel és lelkiismerettel rendelkezik;
Boldog az a politikus,
akinek a személye hiteles;
Boldog az a politikus,
aki a közjóért dolgozik, nem pedig saját érdekében;
Boldog az a politikus,
aki következetesen hű önmagához;
Boldog az a politikus,
aki egységet teremt;
Boldog az a politikus,
aki törekszik a radikális változásokra;
Boldog az a politikus,
akire lehet figyelni;
Boldog az a politikus,
aki nem fél.
Minden egyes
választás, minden hivatali idő, a közélet minden mozzanata egy-egy új lehetőség
arra, hogy visszatérjünk a forráshoz és a vonatkozási pontokhoz, amelyek a jogot
és az igazságosságot inspirálják. Meg vagyunk győződve arról, hogy a jó politika
a béke szolgálatában áll, tiszteletben tartja és előmozdítja az alapvető emberi
jogokat, amelyek egyúttal kölcsönös kötelezettségeket is jelentenek, azért, hogy
a jelen és a jövendő generációk között kialakulhasson a bizalom és a hála
köteléke.
4. A politika bűnei
Sajnos az erények
mellett a politika nem mentes a bűnöktől sem, amelyek személyi hiányosságokra,
esetleg környezeti vagy hivatali visszásságokra vezethetők vissza. Mindenki
számára egyértelmű, hogy a politika bűnei aláássák annak a rendszernek a
hitelességét, amelyben működik, valamint megrendítik képviselőinek tekintélyét
és döntéseit. Ezek a bűnök meggyengítik az igazi demokrácia ideálját, szégyent
hoznak a közéletre és veszélyeztetik a társadalmi békét. Ilyen bűnnek számít a
korrupció számos formája – köztük a közvagyon hűtlen kezelése vagy az ember
eszköznek tekintése –, a jogok megtagadása, a társadalmi szabályok
semmibevétele, az illegális vagyonszerzés, a hatalom erőszakkal való igazolása
vagy az államérdekre való önkényes hivatkozás, a hatalomhoz történő ragaszkodás,
az idegenellenesség és rasszizmus, a Föld iránti közömbösség és a természeti
erőforrások korlátlan kihasználása az azonnali profit érdekében vagy mindazok
semmibevétele, akik arra kényszerülnek, hogy idegenben éljenek.
5. A helyes politika
előmozdítja a fiatalok szerepvállalását és egymás iránti bizalmát
Ha a politikai hatalom
gyakorlása csakis arra irányul, hogy bizonyos privilegizált csoportok érdekeit
megóvja, akkor ez a jövőt is veszélyezteti: a fiatalok elveszíthetik reményüket,
mivel arra kárhoztatjuk őket, hogy a társadalom peremén rekedjenek, és
lehetőségük se legyen részt venni a jövő alakításában. Ha azonban a jó politika
fiatal tehetségek felkarolásában és hivatások előmozdításában konkrét formát
ölt, akkor a lelkiismereti békesség is növekedni fog és ennek békéje kiül majd
az emberek arcára is. Kialakul egy kölcsönös és dinamikus bizalom – „én megbízom
benned és hiszek veled” – ami lehetővé teszi, hogy közösen dolgozzunk a közjón.
A politika a békét szolgálja, ha tevékenysége az egyes ember képességeinek és
karizmáinak elismerésében kifejezésre jut. „Mi lehet szebb egy kinyújtott
kéznél? Ez Istentől van, azért, hogy adjunk és elfogadjunk. Isten nem azt
akarta, hogy ez a kéz öljön (vö. Ter 4,11 kk.) vagy szenvedést okozzon, hanem
hogy gondoskodjon és élni segítsen. A szív és az értelem mellett a kéz is a
dialógus eszközévé válhat.” (XVI. Benedek pápa, Beszéd az állami és vallási
vezetők, valamint a diplomáciai testület képviselői előtt Beninben, Cotonou,
2011. november 19-én).
Mindenki szerepet
vállalhat saját téglájával a közös ház építésében. Egy hiteles politika, ami a
jogon és a személyek közötti dialóguson alapszik, mindig abból a meggyőződésből
indul ki, hogy minden egyes nő, férfi és új nemzedék hordozza a reményt egy új,
kapcsolatokra épülő, intellektuális, kulturális és spirituális világ
létrejöttére. Ez a bizalom azonban soha sem egyszerű, mivel az emberi
kapcsolatok összetettek. Napjainkban pedig épp a bizalmatlanság klímáját éljük,
ami az idegenektől és az eltérőtől való félelemben, az előnyök elveszítésétől
való félelemben gyökerezik, és politikai szinten sajnálatos módon az elkülönülés
magatartásában és a nacionalizmusban nyilvánul meg, vagyis épp azt a
testvériséget kérdőjelezi meg, amelyre a globalizált világnak akkora szüksége
lenne. Társadalmunk ma minden korábbinál jobban igényelné „a béke formálóit”,
akik hiteles követei és tanúi lehetnek Istennek, annak az Atyának, aki az egész
emberi család jólétét és boldogságát kívánja.
6. Nemet mondani a
háborúra és a félelem stratégiájára
Ha most, száz évvel az
Első Világháború vége után azokra a fiatalokra gondolunk, akik ezekben a
harcokban estek el és a sokat szenvedett civil lakosságra emlékezünk, akkor ma
sokkal jobban, mint ezelőtt megértjük a polgárháborúk szörnyű tanulságát: a béke
soha nem korlátozódhat az erők és a félelmek puszta egyensúlyára. Ha fenyegetünk
valakit, az azt jelenti, hogy őt puszta tárgynak tekintjük, nem ismerjük el és
kétségbe vonjuk emberi méltóságát. Éppen ezért hangsúlyozzuk, hogy a
megfélemlítés csakúgy, mint a fegyverek elterjedése, az erkölcs és a valódi
egyetértés elleni vétek. A gyengébbek elleni terror ahhoz vezet, hogy egész
népcsoportok kényszerülnek idegenbe békés otthont keresve. Nem vállalható az a
politikai kommunikáció, ami a migránsokat teszi felelőssé minden rosszért és
megfosztja a szegényeket a reménytől. Ehelyett azt kell hangsúlyozni, hogy a
béke minden ember tiszteletén – múltjától függetlenül –, illetve a törvények és
a közjó, valamint a ránkbízott teremtés és a megelőző generációk gazdag erkölcsi
örökségének tiszteletén alapszik.
Különösen is gondolunk
azokra a gyermekekre, akik a jelenlegi konfliktuszónákban élnek, és mindazokra,
akik e gyermekek jogaiért és életük védelméért küzdenek. A világban ma minden
hatodik gyermeket sújt a háború kegyetlensége és annak sok-sok következménye,
sőt, a gyermekek maguk is fegyveres csoportok katonáivá vagy túszaivá válnak.
Mindazoknak a tanúságtétele, akik a gyermekek megbecsüléséért és méltóságuk
megvédéséért kiállnak, különösen is értékes az emberiség jövője szempontjából.
7. Egy átfogó
béketerv
Ezekben a napokban
ünnepeljük Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata megjelenésének hetvenedik
évfordulóját, ami a II. Világháború után látott napvilágot. Ebben az
összefüggésben emlékezzünk XXIII. János pápa megállapítására: „Ha az emberben
jogainak tudata megszületik, szükséges, hogy megszülessék benne kötelességeinek
a tudata is: úgyhogy akinek valamilyen joga van, hasonlóképpen legyen meg benne
kötelezettsége is jogainak ellenértékeként, mint méltóságának a jele; a
többiekben pedig legyen meg a kötelesség, hogy ezeket a jogokat elismerjék és
tiszteletben tartsák” (Pacem in terris, 44.).
A béke valójában egy
globális politikai együttműködés eredménye, ami az emberek közötti kölcsönös
függésen és felelősségen alapszik, ugyanakkor egy olyan kihívás is, amelyet nap,
mint nap vállalni kell. A béke a szív és a lélek megtérése, és egyáltalán nem
egyszerű a belső és a társadalmi békének e három, egymástól elválaszthatatlan
dimenzióját felismerni:
–
békesség önmagunkkal: az önfejűség, a harag
és a türelmetlenség visszautasítása mellett – miként Szalézi Szent Ferenc
tanácsolja – némi szelídséget is kell gyakorolnunk magunkkal szemben, azért,
hogy másokkal szemben is szelídebbnek bizonyuljunk;
–
békesség másokkal: a családtaggal, a
baráttal, az idegennel, a szegénnyel, a szenvedővel… – bátorság ahhoz, hogy
találkozzunk velük és meghalljuk a szavukat;
–
békesség a teremtett világgal: Isten
ajándékának nagyságát és az érte való felelősségünket ismét felismerni, úgy,
mint e világ lakói, polgárai és jövőjének alakítói.
Egy olyan
békepolitika, amely tudatában van az emberi gyengeségeknek és saját valódi
küldetésének is, mindig meríthet a Magnificat szellemiségéből, amelyet Mária,
Krisztus, a Megváltó anyja, a béke királynője minden ember nevében így énekel:
„Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett
hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában gőgösöket, letaszította trónjukról a
hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte (…) megemlékezve irgalmáról,
amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért” (Lk 1,50–55).
Vatikánváros, 2018.
december 8.
Ferenc