"Meglepett, hogy nem Rákosi Mátyás volt az első szeretett vezér, hanem már Károlyi is. Károlyi, aki az újévi köszöntőben Magyarország végét (Finis Hungariae) vetítette előre. A területi egység megvédésében reménykedett, miközben a csehek Pozsonyban, a románok Kolozsvárt voltak."
Surján László
Finis Hungariae?
Finis Hungariae? Ha a csüggesztésnek és a csüggedésnek ez a halálmadara
kávéházak vagy kaszinók ablakai mögül akarna kirepülni a szenvedő nemzet
magyarjai közé: hajtó vadászatot kellene rá rendezni. Nem, nem szabad, hogy
ilyen vijjogás riassza meg az egyébként is ezer sebből vérező magyarságot. S
újév napján Magyarország miniszterelnöke, a népköztársaság feje, mondta ki ezt a
borzalmas szót!
Igaz, a keserűségét emlegette, mellyel szíve tele van. De a magyar
miniszterelnöknek, ha szíve olyan tele van keserűséggel, mint a mi szerencsétlen
földünk vérrel, akkor sem szabad a maga keserűségét ilyen nyilvánosan körül
hurcolni. A föld se árulja el, hogy megtelt vérrel. Inkább friss zöldbe öltözik
és a jövő reménységével biztat. A hajó kapitánya pedig, ha biztos is már a hajó
elsüllyedése, még mindig nyugalmat erőszakol az arcára s a maga mesterséges
nyugalmával nyújt utolsó reménységet a boldogtalan utasoknak. Finis Hungariae?
Először is nem hisszük és századszor újra sem hisszük. Magyarország léte mégse
attól függ, hogy vajon az entente országaiban s az egész világon átérzik-e ebben
a pillanatban, amire Károlyi Mihály egész erkölcsi létét alapozta: a
pacifizmust.
Ezzel kezdődött a Pesti Hírlap beszámolója Károlyi Mihály újévi beszédéről.
(1919. január 2.) A lap a későbbiekben sem fukarkodott kritikával. Persze a
beszéd maga, de a kritika is megerősítette azt a véleményemet, hogy Károlyinál
és kormányánál többet kevesen ártottak addig a nemzetnek. Persze azóta már
vannak vetélytársai, Kun Bélával kezdve megosztott „díjakat” kellene kiosztani.
De
találunk más figyelemre méltó dolgot. Némely szóhasználat annyira meglepő, hogy
fel sem tételeztem volna, hogy nem a Rákosi korszak terméke. Idézek:
„A
Károlyi-pártra nagy történelmi hivatás vár. Mi a demokráciát magyar lélekkel
akarjuk megtölteni, mi azt akarjuk, hagy a radikalizmust a nemzeti szellem
sugározza át. Én olyan országban, ahol büntetlenül lehetne letépni a katona
sapkájáról a nemzeti színű kokárdát, boldognak nem érezném magamat. Arra kell
törekednünk, hogy a Himnusz gyönyörű harmóniával olvadjon össze a világszabadság
dallamával, hogy a nemzeti trikolór ölelkezve simuljon a vörös lobogóhoz. Pár
nap előtt szeretett
vezérünk, Károlyi Mihály
mindnyájunk tapsai között jelentette ki, hogy robogó gyorsvonaton kell
haladnunk. Nekünk csak egy a kívánságunk: azok a sínek, amelyeken ez a vonat
robog, megbízható, édes magyar földre legyenek lefektetve.”
Mondotta mindezt bizonyos noname Nagy György, abból az alkalomból, hogy a
Károlyi párt tagjai újévi köszöntést mondtak Hock Jánosnak, a párt elnökének.
Azt már jól tudjuk, hogy a vörös lobogó nem tud ölelkezve simulni a nemzeti
trikolórhoz, aki ilyesmivel próbálkozott, mint Nagy Imre, az csúful végezte. A
mai baloldalból egyébként nem lehetne még egy ilyen szóvirágos, semmit mondó
nemzeti megfogalmazást se kifacsarni. (Ebben a tekinteben legalább őszintébbek,
mint az elődök.)
Meglepett, hogy nem Rákosi Mátyás volt az első szeretett vezér, hanem már
Károlyi is. Károlyi, aki az újévi köszöntőben Magyarország végét (Finis
Hungariae) vetítette előre. A területi egység megvédésében reménykedett,
miközben a csehek Pozsonyban, a románok Kolozsvárt voltak.
A
politikai életlenlátás ilyen kiemelkedő teljesítménye után, s száz évvel később
visszatekintve nem tudom másnak tulajdonítani, hogy a finis Hungariae elmaradt,
mint annak, hogy Szent István jól döntött, amikor Patronát adott Hungáriának.
