Január 6-án, vízkereszt ünnepén Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét. Beszédében azt javasolta, vegyünk példát az evangéliumi bölcsekről, akik engedték, hogy Isten vezesse őket, a szeretet alázatos tettében már Jézust követték, akik eredeti tervüket is megváltoztatatták.
Ha nem vittünk ajándékot
Jézusnak, még megtehetjük!
Január 6-án, vízkereszt ünnepén Ferenc
pápa a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét. Beszédében azt javasolta,
vegyünk példát az evangéliumi bölcsekről, akik engedték, hogy Isten vezesse
őket, a szeretet alázatos tettében már Jézust követték, akik eredeti tervüket is
megváltoztatatták.
Ferenc
pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Epifánia: a szó az Úr kinyilvánulását
jelenti, aki – miként azt a szentleckében (vö. Ef 3,6) Szent Pál mondja –
kinyilatkoztatja magát az összes népnek, akiket ma a bölcsek képviselnek. Így
feltárul a mindenkiért jött Isten csodálatos valósága: Isten minden nemzetet,
nyelvet és népet elfogad és szeret. Ennek jelképe a fény, mely mindent elér és
megvilágít.
Nos, ha Istenünk mindenki előtt
kinyilvánítja is magát, meglepetést kelt, ahogyan kinyilvánítja. Az evangélium
nagy jövés-menésről tudósít Heródes király palotájánál, miközben Jézust
királyként mutatja be: „Hol van a zsidók most született királya?” (Mt 2,2),
kérdezik a bölcsek. Megtalálják majd, de nem ott, ahol gondolták: nem a
jeruzsálemi királyi palotában, hanem egy egyszerű betlehemi lakhelyen. Ugyanez a
paradoxon jelenik meg karácsonykor, amikor az evangélium az egész föld
összeírásáról beszél Augustus császár és Quirinus kormányzó idejében (vö. Lk
2,2). De az akkori hatalmasok közül senki sem vette észre, hogy a történelem
királya az ő idejükben született. Sőt, amikor harmincévesen Jézus nyilvánosan
nyilvánítja ki magát, Keresztelő János előkészítő munkája után, az evangélium
ismét ünnepélyesen mutatja be a környezetet, felsorolja az összes akkori, világi
és vallási „nagyságot”: Tibériusz császár, Poncius Pilátus, Heródes, Fülöp,
Lüszaniasz, Annás és Kaifás főpapok. Majd így fejezi be: „az Úr szava elhangzott
Jánoshoz a pusztában” (Lk 3,2). Tehát egyetlen nagyhoz sem, hanem egy olyan
emberhez, aki visszavonult a pusztába. Íme, a meglepetés: Isten nem a világ
rivaldafényében nyilvánítja ki magát.
Hallva
ezeknek a neves személyiségeknek a névsorát, megkísérthetne, hogy a
„reflektorokat rájuk irányítsuk”. Azt gondolhatnánk: jobb lett volna, ha Jézus
csillaga Rómában a Palatinus dombon jelent volna meg, ahonnan Augustus
uralkodott a világon; az egész birodalom rögtön kereszténnyé lett volna. Vagy ha
Heródes palotáját világította volna meg, akkor ő rossz helyett jót tehetett
volna. De Isten fénye nem ahhoz megy, aki saját fényében ragyog. Isten ajánlatot
és nem erőszakot tesz; világít, de nem vakít el. Mindig erős a kísértés, hogy
összetévesszük Isten fényét a világ fényeivel. Hányszor követtük a hatalom és a
rivaldafény csábító csillogását, meggyőződve, hogy jó szolgálatot teszünk az
evangéliumnak! De így rossz helyre irányítottuk a reflektorokat, mert Isten nem
ott volt. Az ő kedves fénye az alázatos szeretetben ragyog. Azután hányszor
próbáltunk mint Egyház saját fényünkben tündökölni! De nem mi vagyunk az
emberiség napja! Mi a hold vagyunk, mely, a maga árnyaival, visszatükrözi az
igazi fényt, az Urat. Az Egyház a „mysterium lunae” [a hold misztériuma], és az
Úr a világ fénye (vö. Jn 9,5). Ő, és nem mi.
Isten fénye ahhoz jut el, aki befogadja.
Izajás próféta az olvasmányban (vö. Iz 60,2) arra emlékeztet bennünket, hogy az
isteni fény nem akadályozza meg, hogy sötétség és sűrű köd borítsa be a világot,
de felragyog abban, akik kész befogadni. A próféta felhívással fordul
mindenkihez: „Kelj fel, öltözz fénybe!” (Iz 60,1). Fel kell állni, fel kell
kelni ülő helyzetünkből, és el kell kezdeni járni. Máskülönben mozdulatlanok
maradunk, mint a Heródes által megkérdezett írástudók, akik jól tudták, hol
született a Messiás, de nem mozdultak meg. Azután Istenbe, a fénybe kell
öltöznünk mindennap, míg Jézus mindennapi öltözetünkké nem lesz. Ám ahhoz, hogy
felöltsük Isten öltözetét, mely egyszerű, mint a fény, előbb le kell vetnünk a
hivalkodó ruhákat. Különben azt tesszük, amit Heródes, aki az isteni fény
helyett jobban szerette a siker és a hatalom fényeit. A bölcsek ellenben
beteljesítik a jövendölést, felkelnek, hogy fénybe öltözzenek. Egyedül ők látják
a csillagot az égen: az írástudók sem, Heródes sem, senki Jeruzsálemben. Ahhoz,
hogy megtalálják Jézust, másik útvonalat kell választaniuk, eltérő utat kell
követniük, az övét, az alázatos szeretet útját. És azon ki is kell tartani! A
mai evangélium ugyanis azzal zárul, hogy a bölcsek, miután megtalálták Jézust,
„másik úton tértek vissza hazájukba” (Mt 2,12). Másik úton, Heródesétől eltérő
úton. A világétól különböző úton, ilyen az útja azoknak is, akik karácsonykor
Jézus körül voltak: Mária, József és a pásztorok. Ők a bölcsekhez hasonlóan
elhagyták otthonukat és zarándokká lettek Isten útjain. Mert csak az talál rá
Isten misztériumára, aki elhagyja saját földies ragaszkodásait, hogy útra
keljen.
Ez ránk is érvényes. Nem elég tudni, hol
született Jézus, mint az írástudók, ha nem érjük el azt az „hol”-t. Nem elég
tudni, hogy Jézus megszületett, mint Heródes, ha nem találjuk meg őt. Amikor az
ő hol-ja a mi hol-unkká válik, amikor az ő mikor-ja a mi mikor-unkká válik, az ő
személye a mi életünkké, akkor a jövendölések beteljesednek bennünk. Akkor Jézus
megszületik belül, és értem élő Istenné lesz. Testvéreim, ma arra kapunk
meghívást, hogy utánozzuk a bölcseket. Ők nem vitatkoznak, nem, mennek; nem csak
néznek, hanem belépnek Jézus házába; nem helyezik magukat a középpontba, hanem
leborulnak előtte, aki a középpont; nem ragaszkodnak előzetes terveikhez, hanem
készek arra, hogy más utakra lépjenek. Gesztusaikban szoros kapcsolatban állnak
az Úrral, gyökeresen nyitottak feléje, teljesen be vannak vonódva őbeléje. A
szeretet nyelvén beszélnek vele, ugyanazon a nyelven, amelyet Jézus, még
csecsemőként, már beszél. A bölcsek ugyanis nem azért mennek az Úrhoz, hogy
kapjanak, hanem hogy adjanak. Kérdezzük meg magunktól: karácsonykor vittünk
valamilyen ajándékot Jézusnak, az ő ünnepére, vagy csak egymást ajándékoztuk
meg?
Ha üres kézzel mentünk az Úrhoz, ma
jóvátehetjük. Az evangélium ugyanis egyfajta kis ajándéklistát kínál nekünk:
arany, tömjén és mirha. A legdrágább elemnek tartott arany arra emlékeztet, hogy
Istennek kell adnunk az első helyet. Imádnunk kell őt. De ahhoz, hogy ezt
megtehessük, el kell magunktól venni az első helyet, és önmagunkat rászorulónak
kell tartanunk, nem lehetünk önelégültek. És akkor itt van a tömjén, amely az
Úrral való kapcsolatunkat jelképezi, az imádságot, mely illatfelhőként száll
Istenhez (vö. Zsolt 141,2). De, ahogy a tömjénnek ahhoz, hogy illatosítson,
égnie kell, úgy az imádságnak is egy ideig „égnie” kell, rá kell szánnunk az
időt az Úrért. És ezt valóban tenni kell, nem csak szavakkal! Ha már a tetteknél
járunk, itt van a mirha, a kenet, amellyel szeretetben megkenték az Úr testét,
miután levették a keresztről (vö. Jn 19,39). Tetszik az Úrnak, amikor
gondjainkba vesszük a szenvedéstől meggyötört testeket, az ő leggyengébb testét,
azokét, akik lemaradtak, akik csak elfogadni tudnak, anélkül, hogy bármiféle
anyagi dolgot tudnának cserébe adni. Értékes az Úr szemében az irgalmasság azok
felé, akik nem tudják azt viszonozni, az ingyenesség. Értékes az Úr szemében az
ingyenesség! A most véget érő karácsonyi időszakban ne mulasszuk el az alkalmat,
hogy egy szép ajándékot vigyünk a mi királyunknak, aki nem a világ fényűző
színpadain, hanem Betlehem fénylő szegénységében jött el mindenkiért. Ha
megtesszük, ránk ragyog az ő világossága!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar Kurír