Elbúcsúztunk megint Valakitől, aki bár a Miénk volt, emigrációban élő magyaroké, mindenekelőtt Értünk volt: a kényszerűségből világgá csángált magyarokért vállalta a főpásztori feladatokat - az ökuménia jegyében is. Krisztus szenvedéseiért vezeklő, a Szűzanya kegyelmébe fogadott Magyarokért.
In Memoriam Miklósházy Attila SJ.
(1931 – 2018)
Elbúcsúztunk
megint Valakitől, aki bár a Miénk volt, emigrációban élő magyaroké,
mindenekelőtt Értünk volt: a kényszerűségből világgá csángált magyarokért
vállalta a főpásztori feladatokat - az ökuménia jegyében is. Krisztus
szenvedéseiért vezeklő, a Szűzanya kegyelmébe fogadott Magyarokért.
Miklósházy Attila S.J., a külföldön élő
magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott püspök 2018. karácsony harmadnapján
visszaadta lelkét a Teremtőjének. A torontói Szent Erzsébet templomban, a
nyitott koporsóban az örökre elpihent test alig sejttette azt a sok szenvedést,
amit az utóbbi években el kellett viselnie – sokkal inkább nyugalmat árasztott.
Csak a ravatalon megérintett jéghideg, dermedt kéz jelezte, hogy nem bír többé
áldásosztó magasba lendülni – már egész volt-lényével “Isten tenyerén” nyugszik
- Sík Sándort aposztrofálva.
Miklósházy Attila a kiválasztottak életét élte
– mégha ennek nem is volt tudatában. Sorsa Isten tenyerén feküdt akkor is,
amikor kisgyerekként karjában tartotta haláltusáját vívó édesapját, aki a háború
áldozata lett, de kiválasztott volt akkor is, amikor a iskolájának kiváló
tanulójaként kimondta március idusán a kimondhatatlannak ítélt őszinte
hitvallását a szabadság eszméjéről. Mint tudjuk, ezzel kitilttatta magát
Magyarország minden iskolájából. És vajon minek tekinthetnők azt a
csak-azért-sem-et, amikor a Mindszenty bíboros ellen szervezett tüntetésen való
részvételét megtagadta?
Ilyen pillanatok után mondhatná el az ember,
hogy
“Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért…
Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
… hála legyen!” (Sík Sándor: Te Deum)
Akarta a börtönt, a büntetéseket Miklósházy
Attila? Esetleg meggondolatlanságból, fiatalos heccből? Aligha. De Jézus
tanítványául szegődött, és ezzel nem az élettől akart elzárkózni, hanem annak
isteni értelmét itt a földön megvalósulva látni.
Dr. Nemesszegi Ervin így mutatja be az
egykori fiatalembert: „1949 augusztusában találkoztam vele elõször mint új
novíciussal a budapesti Manrézában. Kivált a többiek közül 192 cm magas,
imponáló alakjával, méltóságteljes, de mesterkéletlen mozgásával, könnyen
mosolygó, egyszerű vidámságával, kellemes orgánumával. Később tudtam meg, hogy a
középiskolák országos szavalóversenyén első díjat nyert… P. Miklósházy
progresszív konzervatívnak nevezte magát a szónak vallásos és nem politikai
értelmében…” - s tegyük hozzá -, aki megjárta a jászberényi internáló tábort is,
ezért bírta tűrni a munkaszolgálatos katonáknak kijárt megaláztatásokat, és
ezért tudta empátiával végezni műtős tevékenységét a sebesült
szabadságharcosokért 1956-ban.
Életrajzában ezt olvassuk:
“Az orosz
csapatok bevonulása után, elöljárói utasítására december 6-án a Fertő-tó
mocsarain át elhagyta az országot. Filozófiai és teológiai tanulmányait
Németországban, valamint Torontóban fejezte be. James Charles McGuigan bíboros,
torontói érsek szentelte pappá 1961. június 18-án. Néhány évvel később Rómában,
a Pápai Gergely Egyetemen doktori fokozatot szerzett teológiából: “Kelet-szír
eucharisztikus Pneumatológia” címmel. Ünnepélyes szerzetesi fogadalmait 1966.
augusztus 15-én tette le Rómában az Il Gesù-templom Szent Ignác-oltáránál.
1967-től 1974-ig a torontói Regis College-ban, 1974-től 1984-ig ugyancsak
Torontóban, a St Michael’s egyetemen tanított teológiát. 1984-ben kinevezték a
Torontói Főegyházmegye Szent Ágoston szemináriumába a teológiai fakultás
dékánjává, amit 13 éven töltött be, valamint a szisztematikus teológia és
liturgia tanárává… Sokáig tagja volt a National Liturgical Council of the CCCB,
és az ökumenikus Canadian Liturgical Society-nak. 15 évig az Anglican Roman
Catholic Theological Dialogue in Canada társaság aktív tagja is volt. II. János
Pál pápa a kanadai látogatásán megismerve a fiatal professzort, 1989. augusztus
12-én, váratlanul a külföldön élő magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
püspöknek nevezte ki.”
Dr.
Nemesszegi Ervin szerint “Váratlanul ért bennünket a hír, hogy a Szentatya
augusztus 12-én kinevezte P. Miklósházy Attilát az emigráns magyarok püspökévé.
Öröm és megtiszteltetés számunkra ez a hír, ugyanakkor veszteség a magyar
jezsuita rendtartománynak. Örömhír, hogy a Szentatya gondoskodása folytán az
emigráns magyarok nem maradnak fõpásztor nélkül. Megtiszteltetés, hogy a magyar
jezsuiták közül választott püspököt a Szentatya. Veszteség a magyar
rendtartománynak, mert a kinevezéssel egy jól képzett, de mégis szerény,
áldozatos, de mégis józan munkatársat és rendtartományi tanácsost veszítettünk
el… Kétségtelen, hogy személyében a magyar emigráció egy teljesen Krisztusnak és
a magyarságnak elkötelezett, a Szentatyához és az Egyházhoz lojális, a hívek
irányában áldozatos, a szélsőséges elemek által nem befolyásolható, okos és
körültekintő főpásztort kap, aki távol áll minden kicsinyes veszekedéstől,
pártoskodástól és megoszlást okozó intrikától. Biztos vagyok abban, hogy új
püspökünk Isten szeretetében akar egyesíteni minket, hogy egy szívvel, egy
lélekkel járjuk a Szent István által mutatott utat. Erre utal címerének jeligéje
is: COR UNUM ET ANIMA UNA.” (Krónika, 1989. október).
A Püspök atyával Torontóban újkanadásként
találkoztam először. Magas alakja, derűt, bizalmat sugárzó tekintete, tréfái,
anekdotái azonnal feloldották a hozzá közeledő megilletődöttségét. Tanár volt,
főpap volt – ember és magyar. Ezt a véleményemet saját soraival bizonyíthatom.
A torontói Rákóczi Alapítvány 50. évfordulójára
szerkesztett emlékkönyv megjelenését így üdvözölte:
“Kedves Zsuzsa! A magyar
emigrációnak vannak kiváló vívmányai, melyek az elmúlt száz év alatt tanúskodnak
népünk élni-akarásáról távol szeretett hazánktól. Tudósaink, művészeink, de az
egyszerű, dolgos magyar testvéreink is felhívták a világ figyelmét arra a kis
nemzetre ott a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza közén. Az 1956-os szabadságharc
hősei kiérdemelték az egész emberiség fejhajtását a magyar nép értékei iránt.
Ezeréves múltunk nagyjairól nem szabad elfeledkeznünk, még akkor sem, ha távol
élünk az édes anyaföldtől, és a gyermekeink már nem is beszélik egyedülálló,
szép magyar nyelvünket. Nekünk kötelességünk van idekint, mert nem hiába
vezetett ide minket az isteni Gondviselés kifürkészhetetlen terve. Nem
engedhetjük meg, hogy akár mi, akár gyermekeink, vagy akik becsülnek minket,
elfeledkezzenek arról, amit a magyar nép tett az egész emberiség érdekében.
Ezért jelentős… a Magyarságismereti Mozgótábor, mely a határon túli magyar ajkú
fiatalokat akarja megismertetni gyökereikkel, elmélyíteni nyelvük és történelmük
ismeretét, hogy ezzel is elősegítse azt a hazaszeretetet, mely nélkül nagyon
hiányos az emberi szív…” (Rakoczi Foundation 50
Rákóczi Alapítvány, 2003. Students Without Boundaries 10 Rákóczi Tábor.
Kaleidoscope Publishing, Toronto, 2003, edited by Rózsa Dancs).
A Kaleidoszkóp
Hagyományőrző Klub (előbbi nevén Kaleidoszkóp Kávézó) rendezvényeinek egyházi
fővédnökségét is hasonló keresztényi szeretettel és magyarságunkhoz való
ragaszkodással vállalta el. Dr. Vencser László, az Osztrák Püspöki Konferencia
keretében működő katolikus idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatója
jelentkezését a következő válasszal viszonozta: „Kedves László! Köszönöm
leveledet, melyben tudósítasz, hogy szeptember 12-én Torontóban lesztek és a
vasárnapi szentmise után megemlékezést fogtok tartani a Kultúrházban „Márton
Áron és Jakab Antal erdélyi püspökök szellemi örökségéről”. Örvendek a hírnek és
természetesen elvállalom a rendezés egyházi fővédnöki címét, mert hiszen mindkét
püspököt hitvalló hősöknek tekintem a magyarság érdekében és hitük
megvallásában. Bármennyire is szeretnék jelen lenni az előadástokon és veletek
ünnepelni a szentmisét is, sajnos egészségi állapotom nem olyan kedvező, hogy
ezt meg tudjam tenni. De lélekben Veletek leszek és sikeres ünneplést és
megemlékezést kívánok mindnyájatoknak. Imáimban Erdély mindig szerepel és ezt
nem lehet elválasztani magyarságunk megvallásától. Talán lesz alkalmunk legalább
telefonon beszélni, amikor Torontóban lesztek. Addig is szeretettel köszöntelek
innen a távoli „számkivetésből”, és az Úr Jézus meg a Magyarok Nagyasszonya
oltalmába ajánlom válllakozástokat: +Miklósházy Attila, SJ, ep.emeritus
Hungarorum in exteris.”
Jakab Antal erdélyi
püspök édes unokahuga, Varga Gabriella író-újságíró, lapunk, a Kalejdoszkóp
főmunkatársa pedig ezeket a kedves sorokat olvashatta: „Kedves Gabriella!
Köszönöm karácsonyi üdvözletét, és minden munkáját, amit a magyarság, Erdély és
a székelység érdekében kifejt. Élvezettel olvasom Dancs Rózsa szép magyarsággal
megírt könyvét, és örülök, hogy a magyar nyelv szépsége még megmaradt legalább
az erdélyiek között. Csak továbbra is ápolják ezt a kincsünket odahaza, amit az
anyaországban elhanyagoltak és elcsúfítottak az elmúlt évtizedek alatt.
Szeretettel köszöntöm innen a messzi távolból és egy szebb új esztendőt kívánok
mindnyájuknak a mi Urunkban: +Miklósházy Attila, SJ, ep.emeritus Hungarorum in
exteris.”
Miklósházy Attila
betegen is dolgozott, halála pillanatáig szolgálta a magyarságot, ápolta a
magyar nyelvet, “ezt a kincsünket”: magyarra fordította a pápai beszédeket.
Jelenleg huszonötödik kötete vár megjelenésre. Isten kegyelmének tartom, hogy
XVI. Benedek pápa a hitről vallott katekéziseinek nyomdai előkészítésével engem
bízott meg 2013-ban, a Hit Évében.
Virág helyett a
székelyföldi költő csodálatos fohászának záró strófáival kívánok Miklósházy
Attila SJ püspök atyának örök nyugodalmat, kívánom, hogy az örök világosság
fényeskedjék neki:
“---
Ki másoknak
megbocsát, Téged dicsér,
Téged áld mind, ki tűri a szenvedést,
A legjobban azt szereted,
Ki életen át szenvedett
Szerelmedért.
Laudato sii mi signore, áldott légy,
Ha jön a jó halál, ha eljön majd a Vég.
Boldogok, kik Benned múlnak,
Veled élnek, veled halnak.
Te vagy a fény.
Te vagy a
fény.” (Ferenczes István: Csíksomlyói Naphimnusz)
Dancs Rózsa