A két parlamenti felszólalás idézésének célja csak az, hogy legyen mihez viszonyítani az ellenzék mai vita stílusát, ha a stílus szó egyáltalán alkalmazható a fellépéseikre. Azt mondják, hogy a tehetetlenség agresszivitást szül. Az ellenzék eredménytelen és tehetetlennek érzi magát. Ezért a kormányoldal úgymond diktatúráját teszik felelőssé, holott semmi nem akadályozza meg őket, hogy a Fidesz-KDNP elgondolásainál jobbat tegyenek le az asztalra, s hogy megszerettessék magukat az emberekkel. Üvöltözéssel ez nem fog sikerülni.
A stílus maga az ember
Nincs kerek évforduló. 1996-ban írták alá a román-magyar alapszerződést, ami már
akkor is élesen megosztotta a hazai belpolitikát. Az ellenzék közös
nyilatkozatban fejezte ki aggodalmait, persze az akkori kétharmad nem hallgatott
a kritikára. Azóta fordult a kocka, de a mai kétharmadnak is a szemére hányják,
hogy nem figyel a tiltakozásokra. Van azért némi különbség. Bárki megítélheti,
hogy hall-e ilyen higgadt, a másik oldalon lévőket személyében egy kicsit sem
támadó, nem minősítgető kritikát. Senki nem rohant akkoriban a bezárt ajtónak,
nem vonaglott a földön és nem akart betörni a televízió stúdiójába. De a
véleményünket világosan megfogalmaztuk. Ami ellen tiltakoztunk az sokkal
veszélyesebb volt a magyar nemzet életére nézve, mint a ma vitatott munka
törvénykönyv módosítás.
Két
példa. A román-magyar alapszerződés aláírásának napján napirend előtt
felszólaltam az országgyűlésben: „Tisztelt Ház!
A mai nap legjelentősebb eseménye a magyar-román alapszerződés temesvári
aláírása. Ez a szerződés sajnálatosan megosztotta a magyar politikai életet.
Szeretném, ha mához, mondjuk, tíz évre a magyar parlament egyik képviselője
napirend előtt áttekintve a magyar-román kapcsolatok alakulását, elismerően
szólhatna a szerződést aláírók teljesítményéről. Szeretném, ha mi, akik az
alapszerződés hasznosságában kételkedünk, arra a sorsra jutnánk, mint a ma már
ismeretlen zenekritikus, aki azt tanácsolta: hogy "Kot-kot-kot-kot-kot Kodály,
Zoltánka ne komponálj!"
Ma
azonban nem tudok szabadulni attól az előérzettől, hogy nem a nagyképű kritikus,
hanem Kasszandra sorsát kell vállalnom. Felszólalásom nem foglalkozik a
szerződés tartalmi részeivel. Ezzel kapcsolatban már sok minden elhangzott, és
előttünk van még a ratifikációs vita. Célom, hogy hitet tegyek a magyar-román
megbékélés történelmi szükségszerűsége mellett. Jövőnk nagyrészt a
szomszédainkkal való tartós és őszinte jó viszony kialakításától függ. Azért
hangsúlyozom ezt, mert vannak, akik az alapszerződés elutasítását tévesen a
magyar-román megbékélés tagadásának állítják be.
Felszólalásom másik célja, hogy mivel a világ figyelme ma Temesvárra, s így
Romániára és Magyarországra irányul, hangsúlyozzak néhány tényt, melynek
jelentősége van a román-magyar megbékélés szempontjából. Fontos, hogy a mai
napon, éppen a helyszín miatt, tisztelettel gondoljunk vissza azokra, akiknek
1989-ben volt erejük és bátorságuk kiállni a román szabadságért, s ezzel új utat
nyitottak a magyar-román megbékélés lehetősége előtt. Tőkés László temesvári
lelkipásztorra és társaira gondolok. Alkalmat ad ez a nap arra is, hogy
hangsúlyozzuk: az egyetemesen elfogadott emberi jogok némelyike nem gyakorolható
egyedül, csupán közösségekben. A sokat emlegetett 1201-es ajánlás, valójában
erről szól.
A
magyar politika feladata az, hogy elfogadtassa a világgal az egyéni emberi jogok
közösségi jellegét, s a különböző népcsoportok ebből fakadó jogát az
önrendelkezéshez, az anyanyelv használatához, a kultúra fejlesztéséhez.
Mennyivel kevesebb szorongással gondolhatnánk a mai napra, ha az aláírási
ünnepségnek vendége lett volna a szabadlábra helyezett Cseresnyés Pál; ha
Romániában nem lehetne szobrot állítani a fasiszta diktátor Antonescunak; ha
Zákánynál újra láthatnánk Hunyadi János emlékművét! Segítené jobb légkör
kialakulását, ha a Romániában működő egyházak az ortodox egyházzal azonos
megítélés alá esnének, ha érvényesülne a román alkotmány, amelynek alapján
minden magyar nyelven tanító iskola és a Bolyai János Egyetem szabadon
működhetne. Ha a megbékélést hirdető államelnök határozottan fellépne az RMDSZ-t
rágalmazó politikai hangulatkeltés ellen, s ha Romániában a németek, zsidók,
cigányok, magyarok és más kisebbséghez tartozók a régi gyulafehérvári
nyilatkozat szellemének és betűjének megtartásával önrendelkezésükre, kulturális
autonómiájukra támaszkodva a többségiekkel vállvetve dolgoznának Románia és
ezáltal az egész közép-európai térség felvirágoztatásán.
Ezek azonban csak vágyak. Mi itt a magyar parlamentben azt sem tudjuk és nem is
értjük, hogy miért pont Temesvár az aláírás színhelye. Nem lehet ez a város a
megbékélés szimbóluma, amíg az 1990. március 15-i események feltáratlanok. Az
aláírás helyszínének kijelölésén kívül sok minden más is homályos még. Pedig
Wilson elnök híres 14 pontjában már felhívta a világ figyelmét, hogy a titkos
diplomácia eszközeit nyílt tárgyalásoknak kell felváltaniuk. Ez a nyíltság
hiányzik, s ezért van kétségünk a szándékok tartósságát és őszinteségét
illetően. Így nem tehetek mást: Kasszandraként a mai aláírást csak rövid
dicsőséget hozó látszateredménynek tekintem.”
Ehhez a felszólaláshoz kapcsolódóan
Szájer József ismertette az ellenzék közös nyilatkozatát:
Tisztelt Országgyűlés! Ma délután az ellenzéki pártok frakciói közös
nyilatkozatot fogadtak el. Engedjék meg, hogy ezt felolvassam.
"A
mai délelőtt folyamán az MSZP-SZDSZ kormány nevében Horn Gyula miniszterelnök
Temesváron aláírta a román-magyar alapszerződést. Ezzel kapcsolatban a
Kisgazdapárt, a KDNP, a Fidesz, az MDF és a Néppárt parlamenti frakciója a
következőket állapítják meg. A jelenlegi kormány, a parlamenti ellenzék és a
határon túli magyarság fenntartásai ellenére írta alá a magyar- román
alapszerződést. A szerződést támogató MSZP és SZDSZ eltértek a júliusi
magyar-magyar közös nyilatkozat betűjétől és szellemétől. Frakcióink szerint
abban a nem kívánt esetben, ha a romániai magyarság helyzete tovább romlik, az
kizárólag a Horn-kormány és a román kormány felelőssége lesz. Álláspontunk
szerint nagy a kockázata annak, hogy az aláírt alapszerződés a Magyarország és
Románia közötti viszony romlásához vezet. Ezt okkal állíthatjuk, hiszen
mögöttünk áll az 1995. márciusában aláírt magyar- szlovák alapszerződés másfél
éves tapasztalata. Magyarország és Szlovákia viszonya alapszerződésünk óta
nemhogy javult volna, hanem látványosan megromlott. Sajnos, újabban Kárpátalján
is vannak aggasztó jelek.
A
magyar kormány figyelmen kívül hagyja a határokon túli magyarok érdekeit és
képtelen megfelelő jószomszédi viszonyt kialakítani a szomszédos országokkal. Ez
a tény ronthatja Magyarország és a térség stabilitását, és ez beláthatatlan
következményekkel járhat. Az aláírás utáni helyzet teendőinek felmérésére az
ellenzéki frakciók javasolják, hogy a parlament külügyi bizottsága hívja össze
az újabb magyar-magyar csúcsot. Annak ellenére, hogy az MSZP-SZDSZ parlamenti
többség a külpolitikai konszenzust felrúgta, a magyar ellenzéki pártok
leszögezik: szükség van a magyar és a román nép megbékélésére, a romániai
magyarság helyzetének javításához további eszközök keresésére. (Az elnök a
pohara kocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) Mivel számunkra az
erdélyi magyarság is a magyar nemzet szerves részét képezi, ezért fel fogunk
használni minden alkotmányos eszközt a jövőben is arra, hogy segítsük a
határokon túli magyarok jogainak érvényesülését." Köszönöm, hogy meghallgattak.”
Hosszan lehetne most fejtegetni az alapszerződés hatását, végrehajtásának
hiányosságait, a román-magyar államközi kapcsolatok megannyi visszásságát. De a
fenti két parlamenti felszólalás idézésének célja csak az, hogy legyen mihez
viszonyítani az ellenzék mai vita stílusát, ha a stílus szó egyáltalán
alkalmazható a fellépéseikre. Azt mondják, hogy a tehetetlenség agresszivitást
szül. Az ellenzék eredménytelen és tehetetlennek érzi magát. Ezért a
kormányoldal úgymond diktatúráját teszik felelőssé, holott semmi nem akadályozza
meg őket, hogy a Fidesz-KDNP elgondolásainál jobbat tegyenek le az asztalra, s
hogy megszerettessék magukat az emberekkel. Üvöltözéssel ez nem fog sikerülni.
Surján László