Az 51. Jean Monnet esten Szvorák Katalin Jean Monnet emlékérmet kapott. Az díj átadásához kapcsolódó beszédek. Hollós Máté zeneszerző laudációja.
Hollós
Máté: Laudáció
Elhangzott a Charta XXI.
megbékélési mozgalom 51. Jean Monnet estéjén, abból az alkalomból, hogy Szvorák
Katalin, a mozgalom egyik alapítója, akinek a művészete, mint a népdal, nem
ismer határokat, sem kirekesztést, sem gyűlöletet; aki - mint az egymás mellett
élő népek tették, - megajándékozza a Kárpát-medence népeit a maga művészetével,
és hogy el ne felejtsék, a sajátjukkal is, Jean Monnet érmet kapott.
Nem sokkal egy méltón
megünnepelt kerek születésnap után, s még rövidebb idővel az Európai Polgár
díjat követően ismét köszönthetjük Szvorák Katalint. Habár a születésnap nem
volt magas a megsüvegelendő kerek évfordulók sorában, van bizony, akinek az
ilyen már hangsúlyosabban az emlékidézés alkalma. Különösen akkor, ha hangjával
dolgozóról van szó. A hang ugyanis kopik, fátyolosodhat, elbizonytalanodhat. Nem
úgy a Szvorák Katié! Pedig a finom díszítésekbe könnyű belebotlani. De neki
természetes ez a nyelv. Alapeleme, veleszületett, és tanulmányai során még
magától értetődőbbé nemesített megnyilvánulási formája. A népdal-énekes akkor
jó, ha hangját madárszerűnek érzékeljük. A természet csodájának tekinthetjük,
miközben persze tudjuk, tett ő ezért a „madárdalolásért” egyet s mást. Hiszen a
hangnak át kell jönnie a rivaldán, nagyobb teremben, akár mikrofonnal, akár
anélkül el kell találnia a távolabb tartózkodóhoz is. Nem is beszélve arról,
hogy el kell találnia a hallgatóját! Ez már a lélek, s az azt közvetíteni képes
előadó-művészet dolga. Az utóbbi tanulható, de csak ha arra születik az ember.
Ez a pinci kislány arra született… A lélek pedig már akkor benne volt. S a lélek
nem fejlődik, csak kiteljesedik. Az önmaga felmutatásában egyre többre képes,
egészen addig, amíg már annyi mindent hoz létre, mint a Szvorák Katié. Akit
milliók szeretnek hallgatni, aki többrétegűen hat ezekre a milliókra. Nemcsak
esztétikuma, hanem szellemisége által is. Hiszen neki az adatott, hogy magyarnak
szülessék Szlovákiában, aztán a szlovákságot és a közép-európaiságot is őrizze
Magyarországon. Ő nem zászlók lobogásában más: ő a saját lobogásában ugyanaz.
Annak a bizonysága, hogy minden vádló szó, minden túlzottan öndicsérő szó,
minden történelmi harag és féltékenység gyarló, és önmagát romba döntő. Márpedig
létezhet-e, hogy „az egyik” Szvorák Kati megvesse „a másikat”? A palóc
tájszólással mesélőt kinevesse a benne élő fővárosi kultúrájú ikre?
Irigylem a
kétkultúrájú, sőt több kultúrájú „szvorákságot”. Azt, akinek nem kell
szólamokban bizonyítania, hogy többgyökerű „európai polgár”. S akinek ezt az
erényét még meg is látja az Unió központja ott, a nyugati végeken. Ahol bizonyos
történelmi feszültségeket át tudtak már adni a múltnak, egyszer végre láthatják,
esély van erre a keletibb tájakon is.
Népdalok,
egyházi énekek, mindezek bűvköréből előlépő műzene ihletett tolmácsolója,
Szvorák Kati, viseld új dekórumodat, az „Európa Atyjáról” elnevezett Jean Monnet
emlékérmet is büszkén. Hang ne kopjék, lélek lobogjon – hiszen tudod Te, hogy’
kell azt csinálni!...