A Miatyánkban nincs „én”, a keresztény ima mindig többes számot használ!

Február 13-án Ferenc pápa folytatta a Miatyánkról elkezdett elmélkedéseit a VI. Pál Teremben, az általános kihallgatáson. Beszédében rámutatott, hogy amikor imádkozunk, mindig egy közösség tagjaként imádkozunk, és a mennyei Atya nemcsak az „én” Atyám, hanem a „mi” Atyánk, minden ember közös Atyja.

A
Miatyánkban nincs „én”, a keresztény ima mindig többes számot használ!

Február
13-án Ferenc pápa folytatta a Miatyánkról elkezdett elmélkedéseit a VI.
Pál Teremben, az általános kihallgatáson. Beszédében rámutatott, hogy amikor
imádkozunk, mindig egy közösség tagjaként imádkozunk, és a mennyei Atya nemcsak
az „én” Atyám, hanem a „mi” Atyánk, minden ember közös Atyja.

Ferenc
pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Kedves
Testvéreim!

Folytatjuk utunkat, hogy egyre jobban megtanuljunk úgy imádkozni, ahogyan Jézus
tanította nekünk. Úgy kell imádkoznunk, ahogyan ő tanította nekünk!

Ő azt
mondta: amikor imádkozol, menj be szobád csendjébe, vonulj ki a világból, és
szólítsd meg Istent, hívd őt „Atyának”. Jézus azt akarja, hogy tanítványai ne
legyenek olyanok, mint a képmutatók, akik peckesen állnak a tereken, hogy
csodálják őket az emberek (vö. Mt 6,5). Jézus nem akar képmutatást! Az igazi ima
az, amelyet a lélek mélyén, a szív rejtekén végzünk: ami másnak
kifürkészhetetlen, és egyedül Isten látja. Én vagyok ott, és Isten. Az ilyen ima
kerüli a hamisságot: Isten előtt nem játszhatjuk meg magunkat! Nem, Isten előtt
hasztalan minden trükközés, Isten úgy ismer bennünket, amilyenek vagyunk,
lelkünk mélyéig, színlelni nem lehet! Az ima gyökerénél egy hallgatag párbeszéd
van, mely olyan, mint két, egymást szerető személy tekintetének találkozása: az
embernek és Istennek a szeme találkozik, ez az imádság. Nézni Istent, és
engedni, hogy Isten nézzen bennünket: ez az imádság. „De, Atyám, én nem mondok
szavakat…” Nézz Istenre, és engedd, hogy ő nézzen téged: ez már ima, szépséges
ima!

Mindazonáltal, még ha a tanítvány imája a legnagyobb meghittségben zajlik is,
sosem szabad kizárólagosnak lennie. Szíve rejtekén a keresztény nem hagyja
szobája ajtaján kívül a világot, hanem beleviszi imájába az embereket, a
helyzeteket, a nehézségeket, sok mindent: mindent beleviszek az imába!

A
Miatyánk szövegében van egy meglepő hiány. Ha megkérdezném tőletek, mi ez a
meglepő hiány, nem lenne könnyű válaszolnotok. Hiányzik egy szó. Gondolkodjatok
mindannyian: mi hiányzik a Miatyánkból? Gondolkodjatok: mi hiányzik? Egyetlen
szó. Olyan szó, amelyet manapság – de vélhetően mindig – mindenki sokra tart.
Melyik az a szó, amelyik hiányzik a Miatyánkból, melyet mindennap imádkozunk?
Hogy ne vesztegessük az időt, megmondom én: az „én” szó hiányzik! Sosem mondunk
„én”-t! Jézus úgy tanít imádkozni, hogy mindenekelőtt „te”-t mondjunk, mert a
keresztény ima párbeszéd: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod.” Nem az én nevem, az én országom,
az én akaratom. Nincs szó énről! És aztán áttér a „mi”-re. A Miatyánk
teljes második része többes szám első személyben van megfogalmazva: mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma, engedd el adósságainkat, ne
hagyj el bennünket a kísértésben, szabadíts meg bennünket a
gonosztól. Az ember legelemibb szükségleteire vonatkozó kérések is – mint
például az, hogy legyen kenyerünk éhségünk csillapítására – többes számban
vannak. A keresztény imában senki sem kér kenyeret önmagának: „a mai kenyeret
add meg nekem”, nem, hanem „add meg nekünk”, mindenki számára kérjük, a világ
összes szegénye számára. Ezt nem szabad elfelejteni: hiányzik az „én” szó! Úgy
imádkozunk, hogy „te”-t és a „mi”-t mondunk. Nagyon bölcs Jézusnak ez a
tanítása. Ne felejtsétek el!

Miért?
Mert az Istennel folytatott párbeszédben nincs hely az individualizmusnak. Nem
lehet előhozakodni csak a saját problémáinkkal, mintha mi lennénk az egyetlenek,
akik szenvedünk a világban. Nincs Istenhez intézett ima, amely ne egy
fivérekből és nővérekből álló közösségnek, egy „mi”-nek az imája lenne:
közösséget alkotunk, fivérek és nővérek vagyunk, imádkozó nép vagyunk, „mi”
vagyunk. Egy alkalommal egy börtönlelkész megkérdezte tőlem: „Atyám, meg tudná-e
mondani, mi az »én« ellentéte?” Én pedig naivan azt válaszoltam, hogy a „te”. [Ő
pedig elmagyarázta:] „Az a háború kezdte. Az »én« ellentéte a »mi«, ahol béke
honol, ahol mindenki együtt [tud élni].” Bölcs ez a tanítás, amelyet attól a
paptól kaptam.

A
keresztény beleviszi imájába a körülötte élő emberek összes nehézségét: amikor
beesteledik, elmondja Istennek a fájdalmakat, amelyekkel aznap találkozott;
eléje viszi sok ember arcát, barátokét és ellenségekét; nem hessegeti el őket,
mintha veszélyes elkalandozásra adnának alkalmat. Ha valaki nem veszi észre,
hogy körülötte sokan szenvednek, ha nem indítják meg a szegények könnyei, ha
hozzászokott mindenhez, akkor az azt jelenti, hogy a szíve… Milyen a szíve?
Elszáradt? Nem, rosszabb, azt jelenti, hogy kőszíve van! Ebben az esetben jó
könyörögni az Úrhoz, hogy érintsen meg bennünket az ő Lelkével, és lágyítsa meg
szívünket: „Uram, lágyítsd meg szívemet!” Szép ez az ima: „Uram, lágyítsd meg
szívemet, hogy meg tudja érteni és magáévá tudja tenni a többi ember összes
problémáját, összes fájdalmát!” Krisztus nem ment el érzéketlenül a világ
nyomora mellett: valahányszor magányos embert látott, bármilyen testi-lelki
szenvedővel találkozott, megesett rajta a szíve, mintegy anyai együttérzés
töltötte el. Ez a „megesett rajta a szíve” – ne felejtsük el ezt a nagyon
keresztény kifejezést: „megesett rajta a szíve” – az evangélium egyik
kulcsfontosságú igéje: ez indítja az irgalmas szamaritánust, hogy odamenjen az
út szélén fekvő sebesülthöz, ellentétben másokkal, a keményszívűekkel.

Feltehetjük a kérdést magunknak: „Amikor imádkozom, nyitott vagyok-e a közelben
és távolban élő emberek kiáltására? Vagy az imát egyfajta altató gyakorlatnak
tartom, hogy nyugodtabb lehessek?” Felteszem ezt a kérdést; mindenki maga
válaszoljon! Ha csak nyugalmat keresek az imában, akkor szörnyű tévedésben
vagyok. Biztos, hogy az imám már nem keresztény ima. Mert az a „mi”, amelyre
Jézus tanított bennünket, meggátolja, hogy magamban nyugton legyek, és
megérezteti velem, hogy felelős vagyok fivéreimért és nővéreimért.

Vannak
emberek, akik látszólag nem keresik Istent, de Jézus azt akarja, hogy értük is
imádkozzunk, mert Isten mindenki másnál jobban keresi azokat az embereket. Jézus
nem az egészségesekért jött, hanem a betegekért, a bűnösökért (vö. Lk 5,31),
vagyis mindenkiért, mert aki magát egészségesnek tartja, az valójában nem az. Ha
küzdünk az igazságosságért, ne gondoljuk magunkat másoknál jobbnak: az Atya
felkelti napját jókra és rosszakra egyaránt (vö. Mt 5,45). Az Atya mindenkit
szeret! Tanuljunk Istentől, aki mindenkihez jó, szemben velünk, akik csak
bizonyos, nekünk tetsző emberekhez tudunk jók lenni.

Fivérek
és nővérek, szentek és bűnösök, valamennyien ugyanazon Atya szeretett gyermekei
vagyunk! Életünk alkonyán pedig szeretetünk alapján leszünk megítélve, az
alapján, hogy miként szerettünk. Nemcsak érzelmi szeretettel, hanem együttérző,
a másikat felvállaló, konkrét szeretettel, az evangélium szabálya szerint – ne
felejtsétek el! –: „Mindazt, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is
tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ezt mondja az Úr. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír 2019.02.13.