Száz év magány után


Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédének leirata 3612 szóból áll. Ebből most csak tizenöttel szeretnék foglalkozni, nem mintha a többi nem érdemelne figyelmet. Nem állítom, hogy épp ez a két mondat, (a szöveg négy ezreléke) a legfontosabb. De olyan kijelentés, ami a magyarok egyharmadának életét alapvetően befolyásolja: „Szomszédaink tisztelnek bennünket, és szívesen társulnak velünk. Véget ért a száz év magyar magány korszaka.”


Száz év magány után


Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédének leirata 3612 szóból áll. Ebből
most csak tizenöttel szeretnék foglalkozni, nem mintha a többi nem érdemelne
figyelmet. Nem állítom, hogy épp ez a két mondat, (a szöveg négy ezreléke) a
legfontosabb. De olyan kijelentés, ami a magyarok egyharmadának életét
alapvetően befolyásolja: „Szomszédaink tisztelnek bennünket, és szívesen
társulnak velünk. Véget ért a száz év magyar magány korszaka.”

Ha
ellenzéki szemmel írnék, azonnal idézném azokat a szinte naponta érkező híreket,
amelyek épp a magyarellenes érzelmekről és lépésekről tanúskodnak. Ezeket
tagadni nincs értelme. De azt azért mindenki belátja, hogy Pozsony, Bukarest és
Belgrád már nem azzal foglalkoznak, hogy miként tudnának összefogni ellenünk, és
hol tudnának ártani nekünk. Kormányszinten, ha van is néha némi kötözködés,
inkább az együttműködés lehetőségeit keresik, amiknek az érdekében a szőnyeg alá
seprik a problémákat. Azoknak a diplomáciai csörtéket, nyilatkozatokat, amelyek
nem illenek a fenti idillikus képbe, többnyire szomszédaink belpolitikai
nehézségei okozzák. De eddig egyetlen szomszédunkkal sem süllyedt a kétoldalú
kapcsolat olyan mélyre, mint jelenleg az olasz-francia viszony.

Ami
tehát a szomszédságpolitikát illeti, az jogosan került be az évértékelő beszéd
pozitív kosarába. De nem szeretnék – Petőfivel szólva – hamis próféta lenni, és
azt hirdetni nagy gonoszan, hogy most már megállhatunk. Nem, a Kárpát-medence
még nem az ígéret földje, de azzá tehető. Ennek egyik titka az, amit Kövér
László mondott az idei Felvidéki Magyar Bálon: „Hazánkat, a Kárpát-medencét
nem egymással szemben harcolva, hanem egymás mellett állva kell megvédenünk.

Sehová sem jutunk, a magyar nemzet testéről elszakított nemzetrészeknek sem
segítünk, ha szomszédainkat legyőzni, s nem meggyőzni akarjuk. Térségünk előtt
álló kihívások, akár az európai egyesülési folyamatra, akár a kontinens egészét
elérő migrációs hullámra gondolok, egy táborba sodortak minket. Sokan szeretnek
egy viszonylag új kifejezéssel a Kárpát-hazáról beszélni. Kulcskérdése
történelemoktatásunknak, hogy beleverje legalább az új nemzedék fejébe, hogy ezt
a teret, a Duna völgyének Kárpátok határolta részét, soha nem egyedül laktuk.
Magyarország a honfoglalás óta soknemzetiségű ország, amire méltán lehetünk
büszkék, de csak akkor, ha tudjuk, hogy azt a többi itt élő nemzettel együtt
építettük és együtt védtük meg. A XIX. és XX. század egymás ellen fordított
bennünket, de a mai kihívásoknak csak akkor tudunk megfelelni, ha a
szembefordulás helyett egymás mellé állva védjük közös érdekeinket. Érezhetjük,
hogy a Kárpát-medence a hazánk, de csak akkor, ha tudjuk, hogy nemcsak a miénk.
A szlovákoknak, horvátoknak évezredes, de a többi itt élő népnek is sok
évszázados joga van hazának tekinteni ezt a teret. Olyan ez, mint egy műalkotás:
egy szobor, egy festmény értéke nem csorbul, sőt nő attól, ha sokan, ha mások is
szeretik. Szeressük hát közösen ezt a hazát, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig.
Együtt, hiszen véget ért a száz év magány.

Egy
kormány nem tud minden feladatot magára vállalni. Nem zárhatja börtönbe azt, aki
lerománozza az erdélyi magyart, aki idegennek, más nemzethez tartozónak
minősítené a székelyt, aki szlováknak, tótnak mondja mindazokat, akik a Dunától
északra születtek. Ahogy nem cipelheti Hágába azokat sem, akik kikergetnék
Erdélyből a magyarokat. A kormány szomszédságpolitikája mellett van tere és
talán pótolhatatlannak is mondható feladata a civil világnak. Félve írom le a
civil szót, mert egyes, - távolról sem civil - szervezetek megpróbálják a maguk
politikai gerilla tevékenysége számára lefoglalni azt. Megint Petőfivel szólva:
hazugság, szemtelen hazugság. A valódi civileknek most kezdődik a munka, mert
a száz év magány vége voltaképp kezdet
: a normális együttélés akadályoktól
még nem mentes kezdete.


Pártpolitika feletti, de nemzetpolitikai szempontból kulcsfontosságú kérdés,
hogy hogyan viszonyulunk a Kárpát-medence lakóihoz. Csak akkor érezhetjük
hazánknak ezt a térséget, ha földinknek tekintünk mindenkit, aki itt él, aki itt
született. Lassan tíz éve törekszünk erre egy megbékélési mozgalomban, mély és
nehezen gyógyuló nemzeti sebeink ellenére. Ám mozgalmunk, a Charta XXI Egyesület
fel tud mutatni néhány biztató jelet. A napokban írta valaki Romániából, aki
ismeri mozgalmunk erőfeszítéseit, hogy elérkezett az a pillanat, amikor a volt
birodalom népeinek nem szabad tovább egymást kölcsönösen ignorálniuk, ez a
birodalom (értsük e szón akár a Magyar Királyságot, akár a Monarchiát) azt a
kulturális diverzitást hagyta ránk örökül, ami mindnyájunkat gazdagít,
függetlenül attól, hogy "bună ziua" vagy "jó napot"- a köszöntésünk. Egy másik
román ember, nagybányai „chartatársunk”, felvette a magyar állampolgárságot.
Miért? Az önök miniszterelnöke iránit tiszteletből. Így kapcsolódik egymáshoz
szervesen a kormány politikája és a civil kapcsolatépítés.


Persze ezeknek a józan hangoknak az ereje nem olyan nagy, mint például a
székelyföldi kórós feljelentgetőé, de érdemes rájuk figyelnünk. Aki ma szívén
viseli a Kárpát-medence jövőjét, az keresi az elszakított nemzetrészekkel való
találkozás alkalmait, baráti szálakat fűz a légiesedő határokon keresztül,
erősíti a határon átnyúló kereskedelmi kapcsolatokat, és nyitott az ott élő,
többséget alkotó nem magyar ajkú emberek felé is. Megtanul legalább néhány szót
az ő nyelvükön is, tud köszönni és megköszönni. Hiszen véget ért a száz év
magány.


Surján László