"... ugyan fölül a pártvezetés és alul a szavazótábor, de azért az utóbbi az úr. Nem árt ám Petőfit sem olvasni, ha már annyira hazaffy akar lenni egy párt."
Azért a víz az úr…
Más
kárán tanul az okos, mondja a közmondás. 1994 nagy zavart okozott a magyar
jobbközép pártjaiban. Az MDF folytatta az osztódással való szaporodást, ami már
az első ciklusban elkezdődött, s ami pártok esetében voltaképp osztódással való
zsugorodást jelent. A KDNP pedig akkor csárdást járt: azaz elindult (szélső)jobbra,
majd átcsapódott balra. Ez a stabil szavazóbázissal rendelkező, eleve 5-8
százalékot elérni képes párt 1998-ban az egy százalékot sem kapta meg. Ennek oka
pedig a baloldalhoz való, a Jobbik fordulatához képest sokkal kevésbé látványos
odabújás volt. A „cukisodó” Jobbik ugyanígy hibázik. A választók bizonyos
mértékig követik a pártvezetést, de van tűréshatáruk. Persze lehetett arra
gondolni, hogy mivel a Jobbik szavazók egy része balról jött, van egy
természetes kapcsolat a két oldal között, ami a Fidesz-KDNP legyőzése
szempontjából fontos ellenzéki összefogásnak reális bázisa lehet. Csakhogy
olyanok mentek át az MSZP-ből a Jobbikba, kiknek tetszett a cigánysággal
szembeni kemény Jobbikos hangütés, sőt az antiszemitizmus nem volt idegen
számukra. A cukisodás viszont épp ezektől próbált elhatárolódni, legalábbis a
felszínen, hogy elfogadhatók legyenek a baloldali értelmiség számára is.
A
szocialisták liberális holdudvara érthetően nehezen viseli a harmadik
kétharmados Orbán győzelmet, amikor például Kiss János személyében már 2014-ben
a bukását jósolták. Ezért minden eszközt, még a Jobbikkal való szövetséget is,
megengedhetőnek tartanak. Kevés olyan elvekben is gondolkodni képes ember van,
mint Szekeres Imre, aki szerint nem elvtelen szövetségekkel, hanem a szavazók
meggyőzésével lehet eredményt elérni egy demokráciában. Hegedűs Lorántné
távozása a Jobbik frakcióból és pártból mutatja, hogy a szélsőjobb és a talajt
vesztett baloldal perverz szövetségét jobbról sem könnyű megemészteni. Sem
Szekeres Imre, sem Hegedűs Lorántné politikájával és felfogásával nem értek
egyet, de hogy a saját vonalukhoz ragaszkodnak, azt bizonyos tisztelettel
nyugtázom. Világos üzenetet hordoznak mindketten: a szavazókat nem tologathatják
a párvezetők kényük-kedvük szerint. Még a párttagok sem követik a túlságos nagy
bakugrásokat, nehogy a szavazótábor.
A
Jobbik vezetés persze elmismásolhatja a tavaly április óta bekövetkezett
szavazatvesztést, sőt hivatkozhat arra, hogy e szavazók nem jelentek meg a Mi
Hazán mozgalomban. Tudhatnák azonban, hogy a tömeges pártváltás a szavazók
körében sem megy gyorsan, s a Mi Hazánk még nem mutatta magát eléggé ahhoz, hogy
felszívja a Jobbikban csalódottakat. A Mi Hazánk alacsony népszerűségi mutatója
voltaképp csak egy szalmaszál, amibe a Jobbik kapaszkodik, de ez nem fékezi le
pártjuk menthetetlennek látszó lecsúszását. A végén a varjú sem károg majd
utánuk. Mert ugyan fölül a pártvezetés és alul a szavazótábor, de azért az
utóbbi az úr. Nem árt ám Petőfit sem olvasni, ha már annyira hazaffy akar lenni
egy párt.