„Invitálást kaptam Suhai Pál költő- s szerkesztő barátomtól: vegyek részt abban az írott levélváltás-dialógusban, mely az ő remek ötlete alapján a Napút folyóirat hasábjain bontakozik ki, folytatólagosan. A levélesszéfolyam hamarosan megjelenik, elektronikus felületen már olvasható, most a magam opuszait itt is közzé teszem, két részletben.” - Tamási Orosz János levélváltása.
„...együtt vagyunk s leszünk jobbak...”
Levélváltás Adyról s az Ady-”pörökről”
Invitálást kaptam Suhai
Pál költő- s szerkesztő barátomtól: vegyek részt abban az írott
levélváltás-dialógusban, mely az ő remek ötlete alapján a Napút folyóirat
hasábjain bontakozik ki, folytatólagosan. A levélesszéfolyam hamarosan
megjelenik, elektronikus felületen már olvasható, most a magam opuszait itt is
közzé teszem, két részletben.
X
Kedves Pali,
igazad van,
ha korholsz: erősen megkésve álltam neki megtisztelő kérésed teljesítésének.
Pedig örömmel mondtam igent, hisz ugyan egyre többször gondolok arra, letészem a
pennát, többek között azért, mert már nem állni, de hátrálni látszék az idő,
ennek ellenére van, mitől fölhorkan bennem az indulat. Ami inkább már csak
amolyan szelíd csordogálása a méregnek, vagy annak sem, legfeljebb a
szomorúságnak. Miképp ez a témafölvetés – mert hát mit mondjak, mit mondhatnék
én bármi újat Ady Endréről, különösen mit – Ady védelmében? Védeni? Megvédeni?
Kiktől, kik ellen keményíteni meg szavunkat? S miért, ha ezt már megint meg kell
tennünk? „Grófok hű nyája, Köszvényország, / Pupákok, senkik és vakok” -
vitázzunk vélük? Kiáltsuk el ezredszer: „Bús Hunnia, podagra-nemzet, / Kis
Köszvény-ország, baj vagyon”? Miért kiáltanánk mi ezt? „Nagy harcba fogni ugyse
fognak / Ezek a zagyva úri seregek, / rablói száz elrablott jognak. / … Persze,
hogy meg nem szelidülnek, / Werbőczi fajától ki várja azt?” Adyért Adyval
kell szólni, lehetnénk-e mi Adynál keményebbek? És lehet-e ezt nála érthetőbben
elmondani: „Jaj, golyózáporba áztattátok / Üstökötöket és fejemet, / Fejem,
fejem, bús felelős, te, / Miért adtál ifjaknak hiteket, / Mikor a világ csak
hiteget / S én nem láttam, hogy a Föld por és rongy.”
Lám, a
felvetett kérdés egyik nagy csapdája ez: hogy a felelet előtt, bár elhatározzuk,
hogy saját kútfőből, hivatkozások nélkül, magunk Ady-arcképét rajzolván
fogalmazzuk meg mondandónkat; de azért belelapozunk verseinek gyűjteményébe. S
ahogy lassan vállunkra, értelmünkre, szívünkre nehezülnek újfent a sorok, úgy
érezzük – érzem – magunk egyre kisebbnek, akár magyarként is. Én az vagyok-e, ha
voltak s vannak, akik őt nem tartották annak? Törvényszerűen el kell-e jönnie
újra és újra ezen az ugaron egy olyan világnak, ahol sorsszerűen fogalmazódik
meg az a legegyszerűbb kérdés: értik e hexametert is? Ott, ahol az irónia
derűjével kapcsoljuk össze, arcunkon keserű mosollyal, Radnótit („van-e ott haza
még”) Adyval: „Hajh, régi, híres bús Magyarország, / Jól hal meg ott a
lantos-féle.” Jól bizony, s még holtában is ütik. De nem, nem kell védenünk
Őket. Elég – olvasnunk. Olvasnunk – Adyt. Nekem, bár gondolom, sokan vannak
ezzel ugyanígy, el sem kell mennem a könyvespolcig – ott van egy mindig valahol
az ágyam környékén, vagy a fotel körül, ahol olvasni szoktam. Egy, mondom, mert
én és a könyvtáram eléggé szétszórtak vagyunk, de Ady-összesből mindenütt van;
ám mindből nekem ez a legkedvesebb. Ajándéknak szánták valaha, művész adta
művésznek hatvan éve, e mondat (bejegyzés) kíséretében: „Az adósságomat kamat
nélkül a sok szép emlék nevében – ezennel megadom”.
Miért
szőttem ezt ide? Bevallom, magam sem tudom, de bízom abban, hogy a bekezdés
végére talán letisztul bennem az a homályos, kósza gondolat, ami azóta kísért,
mióta birtokomban van ez a kötet. Mondtam, művész adta művésznek, mindketten
sokat láttak s éltek már addig; aki adta, az József Attila ismerősének mondhatta
magát, többször írt hosszú hajnali sétáikról, néha meg-megcsap a gondolat, hogy
talán ugyanazt a jázminbokrot csodálták meg, amelynek friss hajtásait magam is,
mostanában, arrafelé sétálva; tényleg, meddig él egy jázminbokor? Meddig képesek
kapaszkodni gyökereikkel a régi virágaik emlékébe? Létezik-e bennük amolyan
Korong utcai identitáskép, van-e a jázminoknak történelmük, s tapsikolnak-e
hozzá? Feszélyezi-e őket a rózsák közelsége? Tudom, elkalandoztam, vagy talán
nem, ki tudja. De még nem értem a bekezdés végére. Még bizakodom tehát. Nos, aki
kapta ezt az Ady-kötetet, a művészbarát, ő Radnóti barátjának mondhatta magát,
kapcsolatukról a költő özvegye is megemlékezett, de ha ideírnám a nevét, nagyon
kevesen tudnák, kiről beszélek. És a kevesek is szép lassan átköltöznek az
őszirózsák s krizantémok egyszeri emlékezet-pompájába. Így múlunk el, de még
éltünkben múlnia kell valahai életünk, létezésünk szépségének, néha dicső, néha
dicstelen dicsőségének, mindennek, ami, ha olykor tévedés és megtévesztés volt
is, de meghatározta sorsunkat, küzdelmeinket, útjainkat? Múlnia kell, mint a
szerelemnek, s fájnia kell? És átírható-e ez a múlt úgy, hogy az ne rövidítsen
meg bennünket? S a múlt átértékelése, átírása vajon ciklikus-e? Aki ma erre
vállalkozik, az bízhat-e abban, hogy az ő sorsa maradandó lesz? Érzem én, ezek
olyan romkocsmás felszínes üres bölcselkedések, kérdéseimre a választ már
Thuküdidész megadta, s úgy korábbról, mint későbbről szinte végtelen ennek
„szakirodalma”, de lám, ismét erről kell szót váltani, váltanunk, noha szinte
minden soroddal, szavaddal – azért ezt díjazd, kérlek – úgyszólván „csont
nélkül” egyetértek. Szólnom kell még a kötet kapcsán említett művészekről; nos,
aki adta s aki kapta, már mindkettőt az utókor marja, korrodálja, s múlnak
lassan közös emlékezetünkből, de mégis – a mi szégyenünk nagyobb, mint lenne
bármiért is az ő bűnük (ha van). Mert ők lerótták az adósságot – de mit teszünk
mi? Szegődjünk gyomok kertészei közé inkább, mintsem a jázminok történelmét - s
igen - Korong utcai identitását értelmeznénk? Nos, itt lennék, a bekezdés végén.
Remélem, valóban a végéig jutottam – ahogy ígértem.
Ámbár csak
nyitok egy újat. Hiszen miért támadna bennem szomorú indulat, miről első
mondataimban írtam, ha csupán arról lenne szó: kell-e, s meg kell-e védenünk Ady
Endrét? Természetesen nem, mert hát legföljebb eltűnődhetünk azon: két magány
folytonos összefeszülése mögött vajon mi állhat? Irónia próbál lenni ez itt,
szólok, hisz erre olykor – egyre gyakrabban figyelek föl rá – valóban sokszor
tompább a hallás a kelleténél. No hát, Ady magánya, örök egyedül-lét érzete,
folytonos harca a jóért nem épp annyira az, mint azoké, akik egy magányos,
állandó harcában folyton magára maradó nemzet küzdelmeit sommázzák a
kijelentéssel - egyedül vagyunk? S az irónia komolyra fordítása jön: a különbség
nem abban mérhető s észlelhető-e, hogy a két bajvívó közül ki az, aki akár
ritkítaná is nemzetét igaza érdekében, s ki az, aki ősi átkait, rossz szokásait
űzné el – legyen végre nyílt, őszinte, s csak önmaga gúzsától megszabadított
nemzet...? Ez, épp ez, ami „tükör által homályos” előttük s előttünk is, talán;
hisz tudjuk, mely úton érhető el az igazság, de nem tudjuk, miért s kik akarnak
folyton önmaguk kizárólagos igazságának követésére kényszeríteni bennünket? S mi
az eredmény, vagy inkább gyéren megértett tanulság? Költőink panasza. Költőink
már-már sorsszerű végzete. Hogyan is ír, erről, Szilágyi Domokos? „Véres
porond. Korlát, se gát. / Önkéntes gladiátorok: / egyik a másra acsarog / és
támad újra, újra, újra, / s az öregisten hüvelykujja / lefelé bök – rajt,
hejjehuja!” Hogyan is szólt iménti kérdésem? Belharcainknak, egymásra rontó
marakodásainknak mi az eredménye, vagy inkább gyéren megértett tanulsága? A
választ erre a magyar költészet szinte végtelen áradatban mondja el, újra és
újra; idézem a legfájóbbat s talán-még ismertet, Ratkó Józsefét:
„Magyarország temetőföld, / posztumusz humusz. / Történelme soha el nem / évülő
priusz.” S igen, ő kiált ránk, ő figyelmeztet minket e pillanatban is ebben a
talán-még ismert versben: „Magyar, oláh, szláv – mindigre / ebhitű pogány, /
csűrdöngölőt járunk ma is / Ady homlokán. // Hát mulassunk! - egyiket se /
gyűlölöm, hiszen / énérettem él az is, ki / engemet eszen.” Hát mulassunk,
mondom, hisz keserű vígalomra még telik; magányos, büszke, szépséges botostáncra,
ha kell, akkor egymást is földbe taposó tomboló csűrdöngölőre, s a vad
rikoltozásra, ég a kunyhó, ropog a nád, s hadd égjen, hadd ropogjon hát...!
Másnap, harmadnap pedig, miután elmarad, mi harmadnap egyszer talán megtörtént,
s ennek puszta hite elég mérték s mérce kellene ahhoz, hogy legyünk, de marad
nekünk az iróniával elfödött szomorú-szömörcés indulat. Mit mondhatnánk Ady
ellen, olyasmit, mi nem mellette szól? Mit mondhatnánk az őt támadók mellett,
olyasmit, ami nem ellenük szól? Elmondtam. Beszélni, ennél világosabban, már
beleolvadna a végtelenített szekerce-forgatásba.
Fűzöm
tovább inkább az általad kimondott ösvényen haladva: „...hová vezetne
bármilyen revízió vagy horribile dictu: kirekesztés? Az Adyé. … Végül ki
maradna? Végül mi marad?” Bizony hogy erre a kérdésre kell megfelelnie
mindenkinek – de legalábbis tépelődnie. Mert van itt, elrejtve e vitában, két
„taposóakna”. Az egyik a társadalmi-politikai. Azért, egy kis időre, pillantsunk
rá erre is, olvassunk bele az Ady-ellenes irományok egyik összefoglalójának
előszavába: „...közönségünk, siralmas lassúsággal ugyan, de lassan-lassan
mégis rájön, hogy az Ady-vitában Beöthy Zsoltnak, Rákosi Jenőnek, Szász
Károlynak, Négyesy Lászlónak volt és van igaza és nem a faji beállítottságú
Ignotusnak, Osvát-nak, Hatvani Lajosnak, Fenyő Miksának, meg követőiknek. … Nem
lehet az a mi koszorús költőnk, ki magát a nemzetközi szocialistáknak és
nemzeteket lenéző zsidóságnak fölajánlotta, és aki ifjúságunknak nemes eszmények
helyett a Vér és Arany bálványát állította oda.” Tovább nem idézem,
részleteiben sem merülök el, annyi elég erről, hogy volt történelmünknek olyan
szakasza, amikor ez és épp ez a „csűrdöngölő Ady homlokán” vezetett el a nemzet
- a nemzetünk - legnagyobb szégyenéhez. Ahhoz a szakadékhoz, mely ma is nyílt
seb történelmünkön; s ebben az örökösnek látszó, végtelenített Ady-vitában aki
állást foglal, véleményt mond, annak arról is beszélnie kell: e szakadék mely
oldaláról nézi közös történetünket?
S ott van,
amire szintén utaltál, a művelődéstörténeti-irodalomtörténeti kontextus, a
nemzedékek állásfoglalásai, az intertextuális összefonódásai mindannak, amit a
magyar költészetben Ady jelentett és jelent. Te felteszed a kérdést, „az Ady
öröksége mellett kiálló Babitsot is (újra!) anatéma alá kellene vonnunk?”
Fontos észrevétel ez is. Mert hát meglehetősen ironikus lenne Ady annullálása az
Ady-hatás nélkül. Megjelenésének ereje és súlya bár őszinteségében rejlett,
műveit mégis az hatotta át, ami korábbi évszázadainkban is nagyjaink sajátja
volt: a hangulat leképezése, megjelenítése. A köz- és magánhangulat, ami mégis
megoszlott közösségében, s ez hatott át soraiból a befogadókra épp úgy, mint az
ellene ágálókra. A nyílt beszéd persze nem minden esetben jelent egyet a nyílt
igazsággal, de a hangulat őszinte visszaadása mindig egyértelműbb, mint a ködös,
elvont dagályosság mögé bújó versbeszéd. A mai napig ez az egyik lényeges cezúra
vers és vers, mű és mű között; ez az, amit vagy oszt, vagy elutasít a befogadó
olvasói és/vagy szakmai közönség. Nagy elágazás lenne ezt a gondolatot itt
folytatni, hiszen nem Ady elemzése lenne elsődleges célunk, ám ennyit szükséges
volt megemlítenem ahhoz, hogy értsd, mire gondolok az Ady-hatás elfogadói alatt?
Sok beszédnek sok az alja, segítségül hívom Pilinszkyt, aki így szólt Adyról:
„Számomra - mindenek ellenére - döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb
modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára
megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot.
Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb
törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti
pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a
világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már.” S bizony, a
pályakezdő Sík Sándortól kezdve, akire ez a modernitás kétséget kizáróan erős
hatással volt (ha a költő ideológiáját természetesen nem is fogadta el) ez a
fölfogás egyre testesebb lett, hisz ki nem akart az új idők új dalainak nyelvén
megszólalni? Adyt lehet moráljában, esztétikájában vitára bocsátani, kétségbe
vonni, de költészetének értékeit félresöpörni, annullálni, kiirtani – mégis, mit
és kit teszünk annak helyébe, átírva száz esztendő irodalomtörténetét? A nyelv
lehet egyre pontosabb, no de ha lecseréljük a szótárakat, a szavak megszokott
jelentését, akkor lehet-e a meglévő helyébe állítani egy új – mindmáig lappangó
– nemzeti irodalmat? Azért ez jóval nehezebb akár a történelem átírásánál is,
noha mindkét esetben végül nem a mi, hanem a nagyvilág kezében van a pálca, mely
vagy törik, vagy nem efféle törekvéseink fölött.
Még mindig
kitérek a vége szó elől, mert hadd említsem meg egyik kedvenc intertextuális
példámat; bárha meglehetősen evidens. De szólaljon meg itt is József Attila, aki
nem csak egy versben beszélt Ady nevében, hanem hát kicsit őt szőtte tovább első
jelentős névjegyében. Persze, hogy a Tiszta szívvel-re gondolok; hogy is szól?
Nincsen apám, se
anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörű szép szívemen.
Hol sarjadt ez a fű...?
Talán bizony Ady olvasása közben. A költőt eltalálta Ady sommás kijelentése:
„Gonoszak a halottak”? Hogyan is szól az a vers?
Bomló halottat
ölnek,
Akik engem gyülölnek.
Nem tudok térdre hullni,
Nem tudok megjavulni.
Nem tetszem semmiképpen?
Földeljenek el szépen.
Én már régen nem élek,
Ravatalról beszélek.
Hangom halotti, tompa,
Tegyenek a síromba.
Gonoszak a halottak,
Gonoszak a halottak.
A kemény
szavak lesújtó folytatása a József Attiláé; már abban a korban, mely Adyt
holtában, sírjából pörbe fogta, ítélőszék elé vonta, s ezt tette József
Attilával – nem csupán képletesen; s tenné ezt azóta is, mindig, mindenkivel a
kor, az adott kor adott hatalma azok ellen, akik legfőbb bűne mindig csak annyi
s éppen annyi, hogy az adott hatalmat – öltsön magára bármilyen ideológiai
köntöst – nem tekinti maga fölött állónak, egyetlen követendő mércének,
igazságnak, mert jól tudja – csak az igazat kell hinni. Makacsul, elszántan,
talán még Adyval is vitázva, bár meglehetősen nehéz kétségbe vonnunk, hogy „A
Van csak egy rossz álom / S a valóság a Volna.” Rossz álom, s ugyan mindig
végtelennek tűnik, s az adott hatalom szemszögéből ez a végtelenség-érzet
egyszerre válik emberi vagy embertelen hitté s reménnyé, s még kortársaink is
arra intenek, hogy „Áthatolhatatlan a Van” (Vasadi Péter), s érezzük
ennek súlyát, magunk bőrén tapasztalván, hogy s ahogy áthatol azon (testünkön s
lelkünkön) a Van – de mégis hinni s tudni kell abban élni: „Jogunk van hinni
rangot, istenit”.
No, hát jó
hosszú lett ez a bekezdés, illetvén inkább, hogy: amaz. S egy még mindig maradt.
Amolyan végszónak, s ha úgy tetszik, magyarázó bővített mondatnak. A miértre. No
és azért, hogy jelezzem: elolvastam valamennyi csatolt írást, böcsülettel, így
Szabó Ferenc kis levelét is, melyben arról ír: „tanulmányomban igazából
Prohászka mellé álltam”. Bevallom, ezen a félmondaton meglepődtem. Azért is,
mert úgy általában minden baj okozója épp ez: úgy állunk valaki mellé, hogy
valamiféle szükségét érezzük az ellenfél lekicsinylésének. Pedig ha őt
értéktelenebbé tesszük, akkor az őt lebíró győzelem (ha van) értéke is veszít.
Egyedül együtt vagyunk s leszünk jobbak, hogy egy ide-is-illő jelmondatot
idézzek... S idézek valami mást is, attól a Szabó Ferenctől, akit oly nagyra
becsülök, immár vagy negyven éve, életműve számos oldala egészítette ki
tudásomat – de okkal inkább csak egy interjúból idézem most szavait: „Nem
nagyon reményt keltő a társadalmi-politikai helyzet. Egy kicsit bírálnám mindkét
oldalt, mert a széthúzás helyett össze kellene fogni, minimális konszenzust
kellene keresni, hogy a nemzet jövőjét, a kisded demokráciát építsük, mert
hiszen annak nagyon a kezdetén vagyunk. Ahogy nálunk, úgy az olaszoknál is "partitokrácia"
van, azaz a pártok állandóan egymás ellen küzdenek, egymást vádolják, ígérnek;
amit ígérnek, nem tartják meg, jóllehet az állami felelősöknek - az egyház
szociális tanítása szerint is - az lenne a feladatuk, hogy keressék a lehetséges
közjót. Pluralista társadalomban élünk, a baloldaliak ezt gyakran hangoztatják -
bírálva a püspökkari körlevelet is -, de ez épp azt jelenti, hogy a másik
véleményét, világnézetét tiszteletben tartva is képviseljük a magunkét. A
keresztény világnézetnek kell irányítania az egyház olyan világi tagjait, akik
elkötelezik magukat a politikában. Több egyetértésre lenne szükség a hazai
politikai életben, elismerni azt, ami a másiknál jó, és aztán azt keresni, hogy
egy picit jobb legyen az ország helyzete.”
Évszámot
nem írok mögé – úgy tűnik, kortalan mondatok ezek is. Miként gyakorta
megdöbbentően korhű mondatokként hatnak ránk Ady Endre kortalan mondatai.
Mit mondhatnék még?
Törekedjünk magunk is kortalanná válni... Üdvözlettel, szeretettel s már
mindenek után is derűvel
jános
utóirat:
...mert azért az mindig van. Nos, nem nyitottam ki egy újabb fejezetét a
történetnek, bár azt gondolom, abban lenne a lényeg – de nem akartam szaporítani
a dialógus láncszemeit. Noha, ugyan nem tértetek ki rá, úgy vélem: az Ady-pör
egyfajta „új fellángolásának” kiindulási mozzanata az az újságcikk, mely Gyóni
Géza műveit emeli magasba Ady ellenében. A háború áldozatait és hőseit emeli
piedesztálra azokkal szemben, akik kétségbe vonták a világháború szükségességét.
Ma, száz év elteltével, ez így még inkább metafora-jellegű: ki lehetne, ki
kellene térni ennek történelmi üzenetére, bevallom, szándékomban is állt, de
lemondtam, terjedelme miatt, erről a szálról. Bár rálapoztam a fentebb említett
Thuküdidészre, egyik kedvenc olvasmányomra; mindent elmond diplomáciáról,
hadviselésről, világpolitikáról, hatalomvágyról, mondom, mindent – s amúgy, épp
emiatt, a világ legfölöslegesebb könyve. Hiszen volt-e értelme annyi évezreden
át megőrizni számunkra ezt a mondatot: „És senki se gondolja, hogy egy idegen
államért majd saját hazáját dönti veszélybe”. Ez a ha úgy tetszik józan ha
úgy tetszik cinikus figyelmeztetés summázza kicsit (hisz persze tudom, hogy a
levezetés azért bonyolultabb) a politika tudományában metaforává vált
Thuküdidész-csapdát. Ami a józan ész diadala helyett pusztító háborúk összefüggő
sorozatává tette a történelmet – s a kiegyezések sora sem sérthetetlen
békeszerződéseket, hanem a békekötések helyén elburjánzó újabb háborúkat jelent.
No de hát mit tehetnénk mást, mint belemarunk abba az Ady Endrébe, aki még így
is mindennél jobban szeret bennünket? Mert „Pimasz, szép arccal látszik, hogy
akar, / De közben búsan lekönyököl, / nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar. //
Olykor utálom, néha szeretem: / Ennyi emberséges bánatot / Nem adott volna más
faj nekem.”
Ha
meghalunk, majd egyformán halunk.