"Tegyük tehát a jót és beszéljünk róla, hogy más is kedvet kapjon hozzá. Ez a mi dolgunk, és bizony mondom, nem is kevés."
Pálmai Tamás
Elit
Latin eredetű e szó és kiválót,
elsőrendűt, kiválogatottat, előkelő társasághoz, egy közösség színe-javához
tartozót jelent. Aki az elithez tartozik, az magasabb szintű vagy rangú -
általában kisebb csoport - tagja, mely jellemzői miatt kiemelkedik a többi közül
(szakmai, társadalmi, képzettségi, stb. szintje miatt), így méretéhez képest
sokkal nagyobb befolyással, jelentőséggel rendelkezik, mint más.
Nehéz terep, tele aknákkal, ha mélységi
taglalásába kezdünk az előbb leírtaknak, hisz az egész ismert világunk teljes
történelme tele van ilyetén csoportok történeteivel, pozitív tetteivel vagy
viselt dolgaival. Nem megyek most bele egy végeláthatatlan visszatekintő
elemzésbe (divatosan ma retrospektív analízisnek titulálnák tán), mert szerintem
mindenki tud - akár kapásból is - jó néhány ilyen vagy olyan előjelű példát
mondani rá.
Ha a magam - a világ folyásában csak
pillanatnyi - létét nézem csupán, akkor meg kell állapítanom, hogy orvos fiaként
már gyerekkoromban kivételezettebb volt a helyzetem. Aztán szinte végig első
tanulóként, rangot jelentő „mikós” diákként, szavalgató-szerepelgetőként,
osztályfelelősként, irodalmat kóstolgató-ként, orvostanhallgatóként ugyancsak
„kiváltam” a közből. Jó volt? Biztosan igen, de sosem volt könnyű, mert ez a
kiváltságosabb lét mindig magával hozta a kérlelhetetlen elvárásokat is. Adni
kellett, meg kellett felelni, szolgálni kellett. Mert a kiemelkedés ára ez, ha
az ember ember akar maradni és minden nap, szégyenkezés nélkül szeretne
belenézni a tükörbe. Persze nem egyik napról a másikra válunk öntudatosokká.
Hosszú érési folyamat ez, magam is a negyvenhez közel éreztem először úgy, hogy
valóban fel merem vállalni magam (hitem, gyökereim, hovatartozásom, keresztény
értékrendem, közösségem) és nyíltan ki merek állni a reflektorfénybe, ahol nem
mindenkinek megfelelni akarok, hanem megmutatni azt, aki vagyok. Az egyetemen
volt egy fiúcsapat. Jól tanultunk, de buliztunk, udvaroltunk, néha kocsmáztunk
is. Azt mondták ránk, hogy mi vagyunk a „bakelitek” (bakk elitek)…
Ma már - érettebb fejjel - mosolygunk
mindezeken. Ma már „helyzet van”. Mert összeesküvés elméletek jobbra vagy balra,
a nem éppen jóakaratúnak mondható világ elit etetné, itatná meg velünk azt, amit
„kifőzött”. S ez a menü nem a mi ízlésünk szerint készült. Ellenállásunk viszont
még szórványos és gyenge. Az, mert épp csak ott tartunk még, hogy lassan - de
egyre markánsabban - kezdjük felismerni mindezt, és azt is, hogy e nem ma
kezdődött, alattomban régóta folyó, érző lelkünket és tudatos cselekvésünket
orvul kilúgozni akaró világtrenddel szembenézni szükségeltetik. És szembemenni
is mernünk kell. Mindez kötelességünk és egyetlen lehetőségünk is egyben. Minél
hamarább. Nincs idő késlekedésre. Mindezt pedig együtt, öntudatra ébredő,
keresztény értékeinket is tekintetbe vevő, alapnak tekintő, jót hirdető és
cselekvő igazi elitként kell megtennünk. Fogadjuk el, hogy oda tartozunk. Nincs
szégyellni valónk. Kárpát-medenceiként, magyarként, keresztényként, keresőnként
vagy jóakaratú világiként akár. Csak meg kell találnunk a hozzánk - térben,
időben és eszmeiségben - legközelebb álló csoportot. Szülőföldemen körbenézve
elit a székely is, a szórványban élő is, de az erdélyi, transzilván ember is -
nemzetiségétől függetlenül - ha a Kárpátokon belül meg tudja mutatni legalább
nagyszülei vagy még távolabbi felmenői sírját. Vagy, ha ezt nem teheti, akkor
legalább azonosulni tud azzal a mentalitással, amit ez az erdélyi lét jelent:
pénzért megdolgozni, munkából élni, szerződést tenyérbe csapva kötni és
megtartani, szemekbe belenézni, toleránsnak lenni, Isten és embert szeretni,
alázattal élni.
Tegyük tehát a jót és beszéljünk róla,
hogy más is kedvet kapjon hozzá. Ez a mi dolgunk, és bizony mondom, nem is
kevés.