"...minden olyan kor, mely nem egy mindenki számára élhető, méltányos társadalom felépítésén fáradozik, kortalanul hull a történelem süllyesztőjébe: a múltjától maga fordult el, a jövő már tőle teszi ugyanezt – marad kortalan, hisz az idő bölcsességét nem gyarapította tovább." - Tamási Orosz János írása.
Eszmék, rendszerek, smekkerek
Futamok Petrozsényi
Nagy Pál darabjáról
Az emberélet útjának
felét már rég elhagytam, s gyakorta kapom magam azon a klasszikus érzésen: itt
már voltam. Talán álmomban, talán előző életemben, de talán csak egy hasonló kép
felvillanása nyomán élem át szinte ugyanazt. Mint egy jelentős pályát befutó
karakterszínész, akiben az utolsó „függöny” után végigfut az eljátszott szerepek
sokasága, s rádöbben: bizony hogy összerakható megannyi megtanult jelenetből,
monológból az egyedi, ami csak annyira különbözik a sok-sok drámaíró által
megformált, színre álmodott sok-sok valódi avagy fiktív színpadi szituációtól,
hogy egyedi módon próbálja ábrázolni s megjeleníteni a minden katarzist
összekapcsoló hasonlóságot. Mert minden történet mélyén ugyanaz húzódik meg: a
remény egy jobb korban, s addig is valahogy élni, túlélni a kortalan korokat.
Mert minden olyan kor, mely nem egy mindenki számára élhető, méltányos
társadalom felépítésén fáradozik, kortalanul hull a történelem süllyesztőjébe: a
múltjától maga fordult el, a jövő már tőle teszi ugyanezt – marad kortalan, hisz
az idő bölcsességét nem gyarapította tovább.
Legutóbb Petrozsényi
Nagy Pál egyfelvonásosát (Smekkerek) olvasván tűnődtem el ezen. A darab maga –
ha már gyarapodás – tovább gazdagította a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút
folyóirat remek hagyományát, hisz annak rendes éves pályázatán legutóbb
nívó-díjjal jutalmazták, s azóta meg is jelent a folyóirat elektronikus
felületén. A szerző testközelből ismeri a darabban felvonultatott karaktereit,
ugyanakkor nem szeretném életrajzi ihletésű munkának nevezni azt. Mondjuk inkább
szerencsének, hogy átélhette azt a kort (igen, szerencse, hiszen tehetsége által
az utókorra örökítette annak „milyenségét”; más kérdés, hogy a mindenkori utókor
semmiből sem tanulva szinte „szakmányban” termeli újra s újra az élhetetlen
korokat, és azokat, akik – szentekként és álszentekként, tisztákként és
tisztátalanokként, s leginkább bizony smekkerekként csupán a példázatok s
példabeszédek halmazát növelik, avagy az afféle frivol verbális legyintések
érvényét mint eme bizonyos: hogy egymillió légy nem tévedhet...
Már Palivecz kocsmáros
utalt erre; de elég volt egy frivol válasza arra a kérdésre, hogy hová tűnt a
falról a császár őfelségének arcképe. „Ott lógott, és leszarták a legyek, hát
felraktam a padlásra”, felelte a titkosrendőr ártatlannak látszó kérdésére - és
a háború végéig börtönben ült. Hiszen a merénylet napján nyilvános helyen
kijelentette, hogy Ferenc Jóskát leszarták a legyek. A Smekkerek-ben is
felvillan a jelenet abszurdja, a főszereplőt a Securitate tisztje húzza csőbe, a
román diktátor arcképére rajzoltat vele egy Hitler-bajuszt, majd ezzel zsarolja
meg, együttműködésre bírva. Előtte, persze, főbenjáróbb bűnökkel vádolja,
tulajdonképpen nem is alaptalanul; a főhős a Ceaușescu-éra évtizedeinek
túlélésre berendezkedett szélhámosa, aki nem is igazán nevezhető annak - csupán
élni próbál néhány nem egészen törvényes vagy éppen erkölcsös lehetőséggel; s
tegyünk különbséget, hiszen azért annak jelzése is felvillan: maga a morális
válságát érzékelni sem akaró társadalom sem veti ki magából, de sokkal inkább
kitermeli a hozzá hasonló félig tisztességes, félig nem annyira umbuldákat és
azok ügyeskedőit, smekkereit. Petrozsényi főhőse is Hašek tollára illő figura,
bár legfeljebb ha nyomokban emlékeztet bennünket Švejk-re; élethelyzetei sokkal
inkább kiszolgáltatottak, esélyeit a túlélésre növelheti ugyan, de minden egyes
szituációban bármikor elbukhat.
Mégis innen kell
indulnunk - adódik ugyanis a kérdés, hogy a darab alcíme - történelmi játék -
megfelel-e a valóságnak? A felelet Hašek esetében sem egyértelmű, történelmi
szemlélet és szemlélet között meglehetősen erős különbségek húzódnak,
nyilvánvalóan nehéz ugyanis kacagtató szatírát olvasni sorsukról az első
„professzionális” világháború maradandó sérültjeinek. S ha megtanulunk nevetni a
történelmen, embertársaink kiszolgáltatottságán, ez a nevetés vajon nem
távolít-e el a tragédiák helyes és pontos értelmezésétől? Aki a nevetés felől
érkezik az első világháborút megelőző évek, évtizedek történéseinek
értelmezéséig, az vajon valóban érti-e, mennyi jóvátehetetlen történt akkor az
emberiséggel; s mennyire kiszolgáltatottá váltak a kisemberek, így Švejk is,
koruknak, korának?
Lényeges szempont ez,
talán, Petrozsényi darabját olvasván, hiszen félő, hogy a hozzánk sokkal
közelebb lévő kor megannyi tapasztalata, történése még korántsem állt össze
mindenki előtt történelemmé, s így találkozván azzal először, egy fiatalabb
olvasó, esetleg néző, fel sem fogja a látszólag könnyed s frivol események
láncolatából összefűződő láncot, béklyót, a pillanatok vasra vertségét. Pedig ez
az egyetlen felvonásnyi - ne adj isten, másfél órás filmszatíra, Menzel vagy
Bacsó (utóbbinál a Banánhéjkeringőre, vagy a Titánia, Titániára gondolok)
modorában megkomponálva - történet a legfeszesebb dráma kiindulópontjait is
megvillantja. Hiszen a középpontban álló s látszólag az ügyeskedéseket kiötlő s
végrehajtó főhős partnerei nem kevésbé kiszolgáltatottak önmaguk kiutat kereső
létvergődéseinek; talán részben, talán teljes egészében átlátnak a kissé
átlátszó helyzeteken - de belelépnek a csapdába, hogy végül ők ejtsék csapdába a
cselvetőt. A maga szintjén és pozíciójában mindenki smekker, erre utaló
erőteljes szerzői jelzés a cím többes száma – s ha mindenki, akkor
(természetesen) a darab nem emelhető el az ábrázolt kor tragikomédiájától.
E ponton a recenzensnek
konkrét epizódokkal kellene kirukkolnia, de hát ez illetlenség lenne a leendő
nézővel, olvasóval szemben. Annyit persze nevesítsünk: a már említett utolsó
évtized felhalmozódott stratégiáit vonultatja fel a történet, szerepel benne a
névházasság útján külföldre jutás illúziója, vesztegetés, kisipari feketézés,
tömbházon belüli román-magyar „rossz-szomszédság”, s hogy a falaknak is, de a
radiátoroknak mindenképp fülük van. A háttértörténet pedig pontosan kirajzolódik
a dialógusokban; szó esik a magyarországi politikai változásokról, alakulgatnak
már az alternatív szervezetek, pártok, készülődik a történelem, megismerjük
szinte a teljes erdélyi magyar irodalom akkori jeleseit, név szerint is,
összerakható tehát a hol, a mikor s a miért. Ahogyan a zárójelenet végül
elmeséli azt is, hogy - mi.
Mi történt akkor s ott,
s hogy végül is az már vagy az még történelem volt-e? A diktátorok arcképe ugyan
összegyűrhető - de a lenyomatok kreatúrái, az emberi lelkek-lenyomatok hogyan
élnek majd a szabadság lehetőségével? Nem tudjuk.
Ahogyan azt sem, s ez legyen Petrozsényi darabjának itt és most záróakkordja:
fölfogjuk-e teljes komolyságában annak jelentőségét, hogy mindaz, amit
felvonásvégnek gondolunk, valójában egyetlen szereplőnek sem kínál újrakezdési
lehetőséget. De hát soha nincs ez másképp - a történelem, ha nüansznyi
különbségekkel is, mindig csak ismétli önmagát. Katarzisok jönnek s mennek,
időnk olykor emberkedik, ám leginkább – smekkerkedik.
Tamási Orosz János
A Smekkerek már
elolvasható, itt:
http://www.naputonline.hu/2019/02/21/petrozsenyi-nagy-pal-smekkerek/