„...ha keresztény létünkkel a természet rendjét követve népünk létezését biztosítjuk a jövőben, akkor ennek az oratóriumnak a második részével, a hálaimával kell majd megünnepelni az emberi ragaszkodást megjutalmazó teremtői szándékot.” - Kabdebó Lóránt hangverseny recenziója.
Kabdebó Lóránt
Händel
és a Szentírás szavai
(Izrael
Egyiptomban – a Müpában)
Zenét mentem hallgatni a
Müpába, kedves zeneszerzőm, Händel ritkábban hallható oratóriumát, külföldi
együttes előadásában. Vittük magunkkal a világ felgyűlt gondjait, és személyes
félelmeinket. Csitítani akartam a zenével a felgyűlt nyugtalanságot, amely
bennem fészkeli jóideje magát. Händelt mindig is szerettem. Régebben, ha
valamilyen fontos szöveget készültem írni, feltettem a Vízi zene lemezét.
Vannak, akik még emlékeznek a lemezjátszóra, a nagyalakú lemezekre, és az óvatos
kezelést igénylő tűkre? Mostanában újra divatba jönnek mindezek. Nos, ezt a
lemezt tettem fel, és ha lejárt, ugrottam mondat közben is akár, hogy újra
játszassam a masinával. Persze ügyelve a tűre. A Vízi zene ihlete mindig
szerencsés munkát hozott. Nagy oratóriumát, a Messiást igen szeretem.
Biztos ez is jó lesz, rendet rak az agyamban, félelmeimet, hazám és a népek
kétségbeesését képes lesz csitítani.
Persze előtte átnéztem,
miként vezetik be egy kevéssé ismerős műalkotás világát a műsort magyarázó
ismertetések. Filológusi korszak ismeretemet zavarta ugyan, amint azt kezdték
vitatni, hogy honnan is gyűjtötte össze a nagy zeneszerző a benne foglalt
dallamkincset. Lopta, fáradt és beteg volt épp akkor. Nem saját ihlet
irányította, megrendelésre, határidővel kezdett dolgozni. Kit érdekel mindez?
Száz évvel előtte élt ugyanezen a szigeten, ugyanebben a városban egy drámaíró,
akinek, ha utána nézünk, majd minden témája és rengeteg sora hasonlóképpen
„lopásból” állt össze. Mégis őt úgy hívták, hogy Shakespeare. A világirodalom
legnagyobb drámaírója. Ilyenkor mindig eszembe jut József Attila válasza, amikor
fiatal korában egyik barátja számon kérte, valamelyik sorát az ő, mára már
ismeretlen verséből vette át. A zseni válasza: így legalább jó helyre került.
Händel a zene világában legalább hozzájuk hasonlatos zseniként alkotott.
Ugyanezzel zárja az egyik magyarázó is bemutatóját. És ezt mondhatom Händel
esetében én is. Csak a kapitalizmus kora és kialakított joggyakorlata alkalmazta
a magántulajdon eszméjét a műalkotásra is. Míg aztán a modern művészetelmélet ki
nem találta a posztmodernben az intertextualitás értékét. Azóta ismét nem vád,
de dicsőség felmutatni a művészetek előtörténetéből előhalászott emlékeket. Mert
a művészet folyamat, amelyet az emberiség azért talált ki, hogy szenvedéseit
eljajonghassa, és oldására keresse meg a boldogság sugárzásának reményét. A
szakma oximoronnak nevezi ezt az ellentmondást. Amelyhez minden előd által
kitalált vigaszt hordozó értéket nemcsak lehet, de kell is előhalászni. Én éppen
ezért mentem meghallgatni most a bemutatott oratóriumot. És a bánatot elpanaszló
első taktusoktól kezdve feledtem a szerzői tulajdon modoros szentségét, de
ráébredtem, hogy nincs semmi új a nap alatt. Szenvedés és szenvedtetés mindig is
volt az emberiség történetében, reménykedés mindig is élt minden veszélyeztetett
népben. Akár nagyhatalom volt, akár kicsiny közösség. Mert ha náci, kommunista
és globális veszélyeztetettség a mi életünket keserítette-keseríti is, ez a mű
azt is tudatosítja: az óriás Egyiptom éppúgy csicskáztatta az éppen akkor
születő Izrael gyermekeit, bálványaikkal a hatalmasok pedig mindig is el akarták
feledtetni a teremtő Istenség által kiszámított természet rendjét.
A Biblia, az Isteni
teremtést és akarat megnyilvánulást elmesélő Szentírás éppen ennek a példázata.
Meghagyta a Teremtő az embernek a szabad akaratot, de a létezés Teremtője a
teremtés pillanatában előre látja tette eleve elrendelődését is. Az Exodus,
a „Kivándorlás”. a „Menekülés”, a „Honfoglalás” könyve, és a 105. Zsoltár,
amelynek szavaiból-mondataiból összeszőtték szövegkönyvíró és zeneszerző ennek
az oratóriumnak a sorait – példázat lehet a mi jövőnket aggódva féltő, és félő
figyelésünk számára.
Nem tudom, a mi korunkban
mikor erősödhet meg újra a keresztény gondolkozás, és kicsi népünk sikeres
megmaradása példázatát a világ elé tárhatja-e, és mikor? De az oratórium első
fele a búslakodó nép szabadulását Isten csodás akaratának megnyilvánulásaként
örök példaként megnyugtatásul szánta az eljövendő népeknek. És azt a mondatot
fogalmaztam kifelé jövet, folytatva a második részben a zsoltárból kibomló
Mózes-hálaimáját, hogy ha keresztény létünkkel a természet rendjét követve
népünk létezését biztosítjuk a jövőben, akkor ennek az oratóriumnak a második
részével, a hálaimával kell majd megünnepelni az emberi ragaszkodást
megjutalmazó teremtői szándékot. Irigylem utódainkat, akik ezen az ünnepségen
majdan részt vehetnek. A gyász és kétségbeesés elszállt belőlem, a zene segített
ráhagyatkoznom a reményt megszilárdító örömünnep eljövetelének vágyképére.
Bachról szoktam mondani:
belehallgatott az Isten szívébe. Ugyanezt annak a kornak másik zeneszerző
óriásáról, Händelről is elmondhatom. A hit reményével kapcsolódva a teremtés
csodájába.
Ami pedig az előadást
illeti? Egy olyan együttest hallhattunk, amely korhű hangszereivel, a világ
minden részéről egybe hívott szólistákkal, és egy jól hangolt kórussal
szuggesztív karmestere irányításával egy vitatott kompiláció szentírási
szövegével, és a barokk zene sokszerzőjű öleléséből egységes Händel művet
szólaltatott meg. A prágai együttesek (a zenekar és a kórus) ide varázsolták a
megrendelő, az első londoni bemutató hangulatát, és ezzel is hangoltak minket
is, biztosítva a hallgató magyar honpolgárok számára, meg egész Közép-európánk
számára is a vigasztalást. Teremtője szövetséget kötött teremtményeivel, amelyet
ha az emberek, és a népek megtartanak, akkor bízhatnak a Gondviselés megtartó
erejében.
Zenét mentünk hallgatni,
mesteri előadást remélve, és egy zseniális összegező zeneszerző és a Szentírás
szavainak összeszövődését hallgatva, hitünkben megerősödve térhettünk haza.
Bízva hihetünk életünk, és utódaink életének értelmes folytatásában.