„Invitálást kaptam Suhai Pál költő- s szerkesztő barátomtól: vegyek részt abban az írott levélváltás-dialógusban, mely az ő remek ötlete alapján a Napút folyóirat hasábjain bontakozik ki, folytatólagosan. A levélesszéfolyam hamarosan megjelenik, elektronikus felületen már olvasható, most a magam opuszait itt is közzé teszem, két részletben.” - Tamási Orosz János levélváltása.
" ...hatalmas
árkokkal vésett
törvényszövegek... ”
Ady,
Gyóni, Latzkó,
Gyóni, Ady,
avagy...
Avagy,
tettem hozzá,
mert ez
az út,
ha olykor
átszállókkal tarkított
is, mindig
menettérti. Csekély
vigasz, hogy
a beszállókártyát –
szekérre, marhavagonba,
vagy csak
papírvékony talpú
hétezer mérföldes
bakancsba – többnyire
az állam
fizeti. Mikor
melyik, mikor
miért. A
huszadik század
elejétől fogva
ez a
kettő oly
sokszor ködbe
vész. De, hangsúlyozzuk,
mindig visszatér a kiindulópontra – különösen errefelé, bár a nemzetközi helyzet
fokozódásakor mintha egyazon zavar támadna az erőtérben, itt is, ott is. Mint
manapság: a szituáció – beleértve az Ady elleni ismételt kirohanásokat (a
konfliktus forrása és az arra történő reagálás) mélyéről ismét a régi nóta, a
regruták indulója herseg.
Miközben,
sorvezetőként, az emlékeztetők is felhangzanak. Hiszen
néhány hónapja, már az Ady-vita hevült szakában, az volt
az egyik „tizenöt perc hírnévre” szert tett világesemény: „ Párizsban
ünnepségsorozatot
tartanak abból
az alkalomból,
hogy száz
éve, 1918.
november 11-én
írták alá
az első
világháborút lezáró
fegyverszünetet.
Ott lesz
Trump, Putyin
és Merkel
is, valamint
még 70
ország vezetője.
Nem tudni,
tárgyal-e külön
is egymással
az amerikai
és az
orosz elnök. ”
Értsük
pontosan ezt
a hírt:
tényszerű közlés,
s meglehet,
csupán én
vagyok szőrszálhasogató,
mikor alkotóelemeire
bontom. Mi
zárta le
az első
világháborút? Fegyverszünet.
Szó sem
volt tehát
arról, hogy
kitört az
általános béke.
Sokkal inkább
felerősödött az
addig csak
színfalak mögött
zajló tárgyalás-sorozat,
amelynek végén
megszületett a
békeszerződés – vagyis
békediktátum, benne
olyan jogi,
területi és
gazdasági csapdákkal,
melyek azonmód
borítékolták a
második világháború
bekövetkeztét. Ami,
mondhatni, csak
idő kérdése
volt – hiába
emelte figyelmeztető
s vigyázó
ujját a
szépirodalom jelentős
része. Ki
azonnal, ki
megkésve, ki
hamis illúziók
vermébe esve –
s teszi
ezt néhánya
azóta is.
Tűnvén hiábavalónak,
őket olvasva,
Latzkó Andor
s a
többiek számosának
példázata. Arról,
ami közhely,
mit bárki álmában
is felidéz:
a háború
sohasem a
béke felé
vezető út,
csupán az
újabb háború
kereteinek kijelölése.
S így
megy, szakadatlan
vánszorgásban, a
politika olykor
fegyverszünetet köt,
békefeltételeket diktál,
a győztes
jóvátételt követel,
a vesztes
revánsra készül, majd
fordul a
kocka, de
annyit sohasem,
hogy két
ellen oldali inkasszó
nullszaldósra hozza az
emberiség egyenlegét.
Mert, mint
ma is,
a fényes
ceremónia kiemelkedő
pontja Párizsban
az lesz,
amikor a
világ hetvenvalahány
országának vezetője
átsétakocsikázik a
Diadalív alatt –
no de
hol maradt
a huszadik
század diadala,
s hol
van a
huszonegyedik századé?
Egyáltalán:
ez már vajon
a huszonegyedik
század? Van
okunk befejezett
múltként tekinteni
a huszadik
század történelmére,
megannyi jogi,
területi és
gazdasági konfliktusára,
az egyes
nemzetek vereségeire
és veszteségeire,
kicsiny, pirrhuszi –
vagy pürroszi –
győzelmeikre? Sebaj,
ma este már
többet tudunk
majd, ha
a hírekből
kiderül, hogy
tárgyalt-e egymással
külön is
az amerikai
és az
orosz elnök.
Most mondja
valaki, hogy
ne legyek
pikírt...
Talán
hosszasan időzöm
itt, de
hát előbbi
levelemben utaltam
neked arra,
kedves Pali,
hogy „ ...úgy
vélem: az
Ady-pör egyfajta „ új
fellángolásának ” kiindulási
mozzanata az
az újságcikk,
mely Gyóni
Géza műveit
emeli magasba
Ady ellenében.
A háború
áldozatait és
hőseit emeli
piedesztálra azokkal
szemben, akik
kétségbe vonták
a világháború
szükségességét. Ma,
száz év
elteltével, ez
így még
inkább metafora-jellegű:
ki lehetne,
ki kellene
térni ennek
történelmi üzenetére,
bevallom, szándékomban
is állt,
de lemondtam,
terjedelme miatt,
erről a
szálról ” .
Írtam ott,
mondom, s
most mégis
folytatnám ezt
a szálat –
ha megengeded.
Adyról, de
nem pró
vagy kontra –
sokkal inkább
arról szólnék,
amit (valami
szemérmes ódzkodással)
a lényegi
vita helyett
amolyan Ady-pörbe
csomagoltak, csomagolnak.
Eddigi mondandóm
talán valóban
a fecsegésre
való hajlandóságomat
igazolta, bár
ha én –
azt gondolom –
már ennyivel
is megalapoztam
hármas mondanivalóm
tényeit, hangulatát.
De bele
is vágok
azokba, noha
a befejezetlen
előzményekből is
megrajzolhatnám mindhárom
kérdéskör hátterét,
lényegét. Honnan is indult ki
a mai felhevült oktondiság? mi is
volt a
múlt évi
Tokaji Írótábor
meghirdetett témája?
S hogyan is
bírálták azt,
az ott
elhangzottakat -
meglehetősen furcsa
hangnemben? Lássuk a
konferencia felhívását:
„ A
Tokaji Írótábor
elnöksége
meghirdeti a
soron következő,
46. írótábori
tanácskozást „ HALOTTAK
ÉLÉN ” -
Az első
világháború a
magyar irodalomban
és művészetekben
címmel –
tekintettel az
első világháború
befejezésének
évfordulójára. Ady
Endre, Babits
Mihály, Kassák
Lajos, Krúdy
Gyula, Molnár
Ferenc, Móricz
Zsigmond,
Tersánszky Józsi
Jenő … és
sorolhatnánk azon
irodalmi
nagyjainkat, akik
valamilyen formában
megörökítették
életük egyik
legmeghatározóbb és
legborzasztóbb
élményét, a
nagy háborút.
De említhetnénk
számos zeneszerzőt
és képzőművészt
is. Az
idei Tokaji
Írótáborban a
művészet és
a háború
kapcsolatát
elemezzük; egyéni
sorsokat, az
emberi
egzisztenciát érintő
súlyos kérdéseket
az irodalom,
a művészet
látószögéből nézve. ”
Ez,
s magán
a konferencián
elhangzó előadások,
melyek kevésbé
tértek ki
az általában
is kevéssé
tárgyalt alkotókra,
életművekre, váltotta
ki a
fölháborodott reagálást:
„ Megdöbbentő, hogy
a Tokaji
Írótábornak és
a Magyar
Írószövetségnek
magukat középjobboldalinak
mondó tagjai
az első
világháborús
évfordulók kapcsán
a baloldalt
támogató, a
baloldal által
készpénzen
megvásárolt ember
keresztény magyar
típusának, Ady
Endrének a
nevével fémjelzik
a nagy
háborút s
annak magyar
vonatkozásait. Még
mielőtt jönne
a felcsattanás,
hangsúlyozni
szeretném, hogy
senki nem
mondta azt,
hogy Ady
Endrét, ezt
az egyébként
igen tehetséges
és tragikus
sorsú magyar
költőt ki
kellene venni
a magyar
kultúrából! De
azért talán
mégse a
katonaságot egész
életében betegesen,
rettegve kerülő,
a frontot
közelről soha
nem látó
s rendre
a feleségének
köszönhetően
elkerülő Ady
Endrével kellene
fémjeleznünk az
első világháború
magyar
vonatkozásait! Van
nekünk olyan
költőnk is,
aki odaveszett
az első
világháborúban,
miközben Ady
szabadkőműves
barátaival a
kávéházakban
melegedett. Ott
van például
Gyóni Géza,
kinek Csak
egy éjszakára
című versét
sehol nem
dívik mostanában
idézni az
első világháború
kapcsán, de
Ady Endrét
annál inkább.
Miért, miféle
érdektől vezérelve,
milyen alapon?
És nem,
nem csupán
gróf Tisza
Istvánról írt
versei és
egyéb írásai
alapján ítéljük
meg Ady
Endrét, nem:
egész életműve
alapján! ”
Hosszabban
idéztem, mint
kellene, mert
tulajdonképpen érdekes
fölvetés ez.
Noha Ady
rangjának, súlyának
szinte menetrendszerű
jobbról jövő
kétségbe vonása
ha fájdalmas
is, többnyire
szórakoztató. Ilyen
megfogalmazásban pedig
különösen az –
tényleg, gondoljunk
bele, ki
mindenkit kellene
olyan alapon
kiírni az
irodalmi lexikonokból,
hogy a
katonaságot egész
életükben betegesen,
rettegve kerülték...?
S még
ha bele
is sodródtak,
soha arról
egyetlen dicsérő
szót le
nem írtak.
Rilkétől Pilinszkyig
terjed a
névsor, de
akár azon
is túl,
épp csak
megemlítem itt
a kortárs
irodalmi amnézia
legújabb „ eredményét ” ,
Székely János
nevét, aki
mintegy enciklopédia-értékű
életművet szentelt
a háborús
konfliktusoknak – ajánlom
mindenki figyelmébe
egymás utáni
olvasásra a
Caligula helytartóját,
a Dózsa-eposzt
és A
nyugati hadtest
novelláit. Nos,
ennyit Adyról,
hamarosan szólok Gyóniról is,
ám mindenképp
kevesebbet, mint
amennyit Szakolczay
Lajos beszélt
Gyóniról szóló
áttekintő előadásában
az említett
rendezvényen; megemlítem,
ha már
egyesek figyelmét
elkerülte; előtte
azonban hadd
utaljak vissza
az idézett
bekezdés utolsó
mondatában szereplő
Tisza Istvánra.
Nevének említése,
s a
teljes szöveg-kontextus
kihangsúlyozza a
szerző álláspontját,
amit itt-pillanatnyilag
nem vitatok,
sem így,
sem úgy,
de mindenképp
lényeges rámutatás
ez az
alapkonfliktusra – hogy
mégis, kinek a
háborúja volt
ez a
nevezetes első
nagy háború?
Az önmagát
akkor s
akár ma
is középjobboldalinak
mondó magyar
keresztény középosztályé,
vagy a
Monarchiáé? Számon
kérhető-e az
első világháborún
a magyar
nemzeti szabadságvágy,
szabadságharcos hevület,
egyáltalán a
magyar nemzeti
érzület kifejeződése,
vagy sem?
Azért
volt itt
egy talán
nem jelentéktelen
probléma. Épp
csak érintvén
a történelmet,
villantsuk fel:
a magyar
szabadságharc akkori
hagyományait, az
első világháborús
bakák nagyapai
örökségét a
kossuthi energia
jelentette; ugyan
a kiegyezés
s leginkább
az azt
követő évtizedek
társadalmi újrapozicionálása
ezt tompította,
finomította, ám –
s innen
idézek -
„ Ε
mostani küzdelem
céljának megértése
nagy politikai
érettséget kíván,
indító okainak
tudása, a
német és
angol hegemónia
kérdésének
mérlegelése alapos
világtörténelmi
tájékozódottságot igényel.
Nagyon természetes,
hogy e
küzdelem a
háborús költészet
tanulsága szerint
még nem
tudott úgy
a nemzet
lelkéhez férni,
azt lángra
úgy nem
tudta gyújtani,
mint a
saját szabadságunk
veszélyben tudása.
Mintha nem
is édes
sajátja volna
a nemzeti
géniusznak e
küzdelem! A
Hamburgtól Bagdadig
érő caesari
hídtól maga
a költő
is visszahökken.
(Dutka Ákos:
Magyar kérdés
a szívünkhöz.)
Maga a
háború legerősebb
poétája, Gyóni
is olyan
általános célt
jelöl meg
két helyen
is: „ Virágos
ékes fegyverünk
nyomában /
Nagy Békeország
vasfalai nőnek. ”
(Ferencz Ferdinánd
jár a
hadak élén.)
„ Ha nem
győzzük, sose
lesz itt
béke; /
Ha nem
győzünk, a
világnak vége. ”
(Varsó felé)
A béke
fogalma sok
helyen előfordul
a háborús
költeményekben.
Krüzselyi Erzsike
és Osváth
Eszter szerint
az a
legáldottabb földi
kincs. Reménykedve
várja Pásztor Árpád
( „ Talán
elindult ” )
és Bakó
Ádám is
( „ Oh
isteni béke ” ).
Róla szól
Szabolcska „ Könnycsepp
az égben ”
c. költeménye. Zsibbadt
idegekkel
izgatottan várja
Kiss József
a békegalambokat
(Esőben) és
Móra Ferenc
(Idei március).
Szép Ernő
Imádságában a
magyar úgy
van feltüntetve,
mint aki
senkit sem
szokott bántani,
hanem csendes
dallal szeretne
szántani, de
háborgatják. Ε
háborgatók ellen
fogott népünk
fegyvert, a
jog s
igazság mellett.
Ez a
tanulság szűrődik
le a
háborús
költeményekből a
háború indítóokára
vonatkozólag. A
cél a
béke megszerzése
s megóvása.
Mennyire másként
resonál ám erre
a magyar
lélek, mint
Rákóczi s
Kossuth harcaira ”
Gulyás
József tanulmányának
részlete volt
az iménti
fölsorolás, 1916-ban
tartott előadásának
szerkesztett változata,
a Sárospataki
Füzetekben jelent meg amúgy, érdemes és érdemleges áttekintés –
hozzáteszem, maga is külön bekezdésekben ítéli el Adyékat, „ akik
még ennyire
sem tekintik
magyar ügynek
a háborút,
akiket nem
hevít koruknak
érzeménye, akik
a fergeteg
tombolásakor is
a maguk
egyéni dolgaival
foglalkoznak ” .
Ezt azért
emelem ki,
mert tanulmánya
korántsem tekinthető
elfogultnak, nagy
ügybuzgalommal keresi
a magyar
háborús költészet
pozitív vonulatát,
aránylag részletesen
elemezvén ehhez
kellő számú
verset, de
mind a
hétezret – annyit
említ ugyanis,
Gyulai Ágost
gyűjtésére hivatkozva
– természetesen lehetetlen
lett volna
számára egy
rövid előadásban
akár csak
megemlíteni. Pláne,
hogy listáján
számos a
témának szentelt
verseskötet is
megtalálható. Konklúziójára
azonban érdemes
fölfigyelnünk: „ Ennyit
mondhattunk el
ez ismertető
előadás keretében
napjaink háborús
lírai költészetéről.
Nagy tehetségek
nem ragyogtatják
nálunk elméjük,
fantáziájuk
színszóró gyémántját;
a háborús
költemények nagy
része a
régi iskolás
emlékek hatását
mutatja és
itthon pattant
ki. ”
Ezen
a ponton
adjuk át
a szót
Gyulai Ágostnak,
aki háborús
antológiája előszavában
így ír: „ A
háborús versek
a mai
magyar
költészetben, a
megfelelő
számarányokra és
a benső
értékre nézve
is, ugyanazt
az újjászületést
jelentették, melyet
a német
irodalomban
tapasztaltunk. A
lelkesedés hatalmas
hullámai vonulván
keresztül a
lelkeken, nagy
áradatát hozták
létre a
verseknek. Számuk,
ha távol
maradt is
a német
háborús költészet
óriási arányaitól,
e sorok
írójának a
Paedagogium magyar
irodalmi
szemináriuma számára
készült
gyűjteményében mégis
túllépte már
a tízezerét.
Ε tízezer
vers áttekintése
sok érdekes
tanulsággal szolgál
és sok
fölmerülő kérdésre
adja meg
a feleletet.
Komoly vizsgálatuk
biztosítékot nyújt
arra nézve,
hogy meg
ne tévedjünk
benső értékük
elbírálásában.
Megmutatja, hogy
a halomszámra,
gyorsan szaporodó
alkalmi versek
(magasabb, goethei
értelemben véve
e szót)
átmenetileg
népszerűekké lehetnek
ugyan s
a kortársak
különböző igényeit
kielégíthetik, de
közülük bizonyára
csak aránylag
kevés az
állandó értékű;
csak kevés
költőnek sikerül
lelki élményét
olyan alakba
önteni, mely
egyúttal szélesebb
körök érzelmét
is fölkelti
s esetleg
az utókort
is érdekli.
Ez a
néhány sem
mindig a
nagy költők
soraiban keresendő.
Verseik értéke
inkább a
különösen alkalmas
ihletett költői
pillanatoknak
köszönhető, melyek
alkotásaiknak
osztályrészül jutottak ”
Sem
időnk, sem
terünk nincs
most annak
kifejtésére: mit
is kívántunk,
kívántam jelezni
ezen idézet-tengerrel.
De talán
nem is
kell. Hiszen
annyi nyilvánvaló,
hogy az
első világháborús
belépésünk, részvételünk
szépirodalmi lenyomata
legalábbis problematikus.
Annál inkább majd nem lesz az a szembenézés élménye az
első korszerű haditechnikát és harcászati eszközöket bevető irdatlan
tömegpusztítással; itt ível át a világirodalom halhatatlan lapjaira Latzkó Andor
életműve, többek mellett. Ám a kezdetek
bizonytalanságának – a belépést
magyarázó szépirodalmi
recepció
érték-visszafogottságának -
miértje egyértelműen
megfogalmazható: nem
föltétlen pacifizmusból
eredt a
minőségi bizonytalanság,
hanem az ok
és okozat
kellő „ át-láthatásának ”
jog-hiányából. A minőség
számonkérése, elmaradásának elemzése – ahogy Párizs egy misét – úgy ez is
megérne, akár Tokajban, idén nyáron. Azt mindenképp érzékeltetve: a történet
jóval bonyolultabb annál, mint amilyen szintre egyszerűsíteni próbálják,
mindmáig föl-föllobbanó tüzekkel, oktalanul eldobott kövekkel. Miként a
konfrontálódás lényegét is illene akár ugyanezen konferencián megvizsgálni; s
ennek egyik mindenképp
megvitatandó kérdéskörét
akár össze
is foglalhatjuk
két újabb
idézettel.
Az
első idézet
az idézetben,
Surján László
remek kereszténydemokrata
politikus hivatkozta
be írásába
néhány napja
a Népszava
1918. október
29-én megjelent
vezércikkének talán
a főszerkesztő,
Garami Ernő
(az eredeti
cikk szignó
nélkül jelent
meg) mondatait: „ Nem
látják-e ezek
a tébolyult
vakok, hogy
minden erejükkel
a forradalom
útjára kényszerítik
az országot?
Görcsösen
ragaszkodnak mindahhoz,
ami elavult,
ami előjog
és reformoktól
reszketésük
fölidézi a
katasztrófát. Nem
akarják a
rögtönös békét,
tehát be
fog következni
a fegyverletétel.
Nem akarják
a nemzetiségek
önkormányzatát,
tehát be
fog következni
a nemzetiségek
elszakadása. Nem
akarják az
általános
választójogot, tehát
megbuktatják a
főrendiházat is.
Nem akarják
a földreformot,
tehát fölidézik
a nagybirtok
kisajátítását. Nem
akarják az
önálló magyar
külügyminisztert,
tehát be
fog következni
Magyarország teljes
elszakadása. Nem
akarják a
királyi hatalom
engedékeny
politikáját, tehát
be fog
következni a
köztársaság. … Hát
nem látják
a jeleket?
Nem érzik,
hogyan terjed
a bomlás?
Nem hallják
a mélység
hang-jaját? Nem
tapintják uralmuk
eddigi pilléreinek
rohamos szétmálását?
Hiszen csupa
jel, csupa
figyelmeztetés,
csupa világító
fény szikrázik
föl mindenfelől,
amerre csak
széttekintenek. ”
Ezt
az akkori
szívbe markoló
kiáltást az
arra hivatkozó
Surján László
így egészítette
ki: „ Aligha
hihető, hogy
Garamit a
korábbi világ
szétmállása
különösképp zavarta
volna. De
jobboldali
szociáldemokrata volt,
és nem
hitt a
proletárforradalomban.
Ebben tökéletesen
igaza volt,
1919 tragikus
eseményei
igazolják. Mi
pedig egy
csak fél
szívvel vagy
avval sem
magyar, lényegében
hatalmát veszített
királynak és
egy
privilégiumaihoz és
ábrándjaihoz
ragaszkodó, tárgyalásképtelen
politikai
vezetésnek kiszolgáltatva
nem annyira
a forradalomba,
hanem a
pusztulásba
rohantunk. A
kocsi rohant
a végzete
felé, s
az illetékesek
nem azt
akarták eldönteni,
hogy merre
menjünk, hanem
azt, hogy
ki vezessen.
Trianont a
legzseniálisabb
vezető sem
tudta volna
elkerülni, de
lehetett volna
kevésbé fájdalmas. ”
Íme,
az egyik
lehetséges felelet
a fentiekre,
azzal a
szolid kiegészítéssel:
azt a
vezércikket mintha
maga Ady
írta volna.
Tessék elolvasni
jegyzeteit végeink
romlásáról. De
akár Ignotus
háborút megelőző
írásait, cikkeit.
És, ha
úgy tetszik,
záróakkordként, emlékezzünk
Jászi Oszkár
1907-ben kelt
kérdésére: „ Ha
rozoga lett
a házatok,
ha düledeznek
a falai,
mit csináltok?
Zászlót tűztök
ki rá,
avagy nemzeti
színűre festitek,
hogy össze
ne omoljék?!
Úgy-e nem,
hanem megerősítitek
a falakat,
esetleg új
fundamentumot ástok
neki. A
nemzet házával
is úgy
van: a
külső dísz
mit sem
használ, ha
az alapok
ingadoznak. A
nemzeti lét
alapja pedig
a nép
ereje, gazdagsága,
műveltsége. ” Nos,
anélkül, hogy
újabb kitérőt
nyitnék, végleg
elmerülvén az
ideológiai csatározások
ingoványában, szögezzük
le: az
a politikai
változás, ami
egy nagyon
súlyos, sőt
tragikus következménnyel
járt, éspedig
a kommün,
tanácsköztársaság,
népbiztos-diktatúra, nevezze ki,
ahogy akarja,
már ekkor
érni kezdett.
A háború
csak elodázta,
talán célja
is, azok
egyike, ez
volt, Európa-szerte,
s a
magyar részvételt
az említett
súlyos következmény
teszi, s
ha úgy
tetszik, magasztalja
föl hazafias,
nemzeti érzésekkel,
mindenképp utólag.
A részvétel
a bakák,
de akár
fölötteseik számára
is, még
kényszeredett,
kötelességszerű. A
helytállás akarása már
a következő
lépés, ki
kell mászni
a gödörből,
ez a
cél, s
ez mindenképp
egyéni hősiességek
születésének pillanatait
jelenti. A
fegyverszünetet – a
hangzatos de üres szólamokat kergető menet
talán már
ma is átért a
Diadalív alatt –
követő békediktátum
pedig nem
csak indokolttá
tette a
nemzetben a
fájdalom és
kétségbeesés, az
irdatlan veszteség
okán fakadó
visszavágás szándékát,
hanem mintegy
utólag sokszor
az a
kép keletkezik:
a vég
elkerülésére tett
erőfeszítést jelenti,
jelentette háborús
részvételünk.
Innen
nézve aztán
keletkezik egy
utólag megszülető
s nem ritkán világirodalmi rangra emelkedő háborús
irodalom-interpretáció, de
most zárjuk
rövidre ennek
egyik első
tételeként is
egy Móra-idézettel
ezt a
gondolatkört: „ Isten
kezében égtünk
kard gyanánt
/ S
ma tört
vasul szemétre
hányatánk, /
S ki
volt világbíró
nagy úr
előbb, /
Ma rajta
gázol a
szökött cseléd.
/ S
míg kint
világítélet
ostromol, /
Itthon a
kínzott szív
s agy
megbomol, /
Testvérre gyilkot
testvérkéz szegez,
— / Jaj,
de keserű
magyar mirha
ez! ”
Első tételeként,
mondom, hiszen – utaltam erre s nem térek ki a záróakkordban sem ennek
kimondásától – az Ady-pör felhangja valóban Ady és/vagy Gyóni, de a mélyében
ugyanaz a kérdés feszül egymásnak, ami a XIX-XX. század fordulójának éveiben.
Ady élete, életműve, izzó öröksége immár csak ürügy arra, hogy az ő terhére (is)
róják mindazt, ami bekövetkezett, noha irgalmatlan szenvedéllyel (elűzve,
ismerjük el, ebben is korát megelőzve a politikai korrektség látszatát is /no,
megint azt érzem, hogy szükséges lenne kikísérleteznünk az irónia írásjelét/)
attól óvott s az ellen küzdött, ami végül bekövetkezett.
Igaza volt, igaza lett.
Miért ne törnék be olykor-olykor a fejét...?
Tamási Orosz János
Kapcsolódó írás