Február 27-én Ferenc pápa folytatta az Úr imájáról szóló katekézissorozatát. A Miatyánk első kéréséről elmélkedett: „Szenteltessék meg a te neved!” Hangsúlyozta, hogy Isten szentsége terjedőben lévő erő, és terjedésében nekünk is nélkülözhetetlen szerepünk van.
Isten
szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben!
Február
27-én Ferenc pápa folytatta az Úr imájáról szóló katekézissorozatát. A
Miatyánk első kéréséről elmélkedett: „Szenteltessék meg a te neved!”
Hangsúlyozta, hogy Isten szentsége terjedőben lévő erő, és terjedésében nekünk
is nélkülözhetetlen szerepünk van.
Ferenc
pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Szemlátomást a tél távozóban van, ezért visszajöttünk a [Szent Péter] térre.
Isten hozott benneteket a téren!
Felfedező utunkon, amikor újra felfedezzük a Miatyánk imádságot, ma a hét kérés
közül az elsőt fogjuk mélyebben átgondolni, ez pedig a „szenteltessék meg a te
neved”.
A
Miatyánk hét kérésből áll, melyeket könnyen oszthatjuk két csoportra. Az első
három középpontjában az Atyaisten „te”-je áll; a további négy kérés
középpontjában a „mi” és az emberi szükségletek állnak. Az első részben Jézus
minket vezet be az ő vágyaiba, melyek mind az Atyára irányulnak: „szenteltessék
meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a teakaratod”;
a második részben Ő az, aki belénk lép, és a mi szükségleteink tolmácsává
válik, ilyenek: a mindennapi kenyér, bűneink bocsánata, segítség a kísértésben
és szabadulás a gonosztól.
Ez
minden keresztény imádság felépítése – mondhatni minden emberi imádságé –,
amelyhez mindig hozzátartozik, egyrészt, Istennek, az ő misztériumának,
szépségének és jóságának szemlélése, másrészt annak őszinte és bátor kérése,
amire szükségünk van ahhoz, hogy éljünk és jól éljünk. Így, a maga
egyszerűségében és lényegre összpontosításában a Miatyánk arra tanítja az
imádkozó embereket, hogy ne szaporítsák hiábavalóan a szót, mert – ahogy Jézus
mondja – „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt
6, 8).
Amikor
Istennel beszélünk, ezt nem azért tesszük, hogy felfedjük neki, mi van a
szívünkben: ő sokkal jobban tudja, mint mi magunk! Ha Isten titok is számunkra,
mi nem vagyunk rejtély az ő szemében (vö. Zsolt 139,1–4). Isten olyan, mint azok
az anyák, akiknek elég egy pillantás ahhoz, hogy mindent értsenek gyermekeikből:
hogy boldogok vagy szomorúak, őszinték vagy rejtegetnek valamit…
A
keresztény imádság első lépése tehát az, hogy átadjuk magunkat Istennek,
rábízzuk magunkat az ő gondviselésére. Olyan, mintha azt mondanám: „Uram, te
mindent tudsz, arra sincs szükség, hogy elmeséljem neked fájdalmamat, csak azt
kérem, légy itt mellettem: te vagy az én reményem.” Érdekes megfigyelni, hogy
Jézus a hegyi beszédben közvetlenül a „Miatyánk” szövegének átadása után arra
buzdít bennünket, hogy ne aggódjunk, ne aggodalmaskodjunk a tárgyi dolgok miatt.
Ellentmondásnak tűnik: először azt tanítja nekünk, hogy kérjük a mindennapi
kenyeret, azután pedig azt mondja: „Ne aggodalmaskodjatok tehát: »Mit együnk?«,
»Mit igyunk?«, »Mit vegyünk magunkra?«!” (Mt 6,31). Az ellentmondás csak
látszólagos: a keresztény ember kérései az Atyába vetett bizalmat fejezik ki; és
éppen ez a bizalom teszi lehetővé, hogy aggódás és nyugtalanság nélkül kérjük
azt, amire szükségünk van.
Ezért
imádkozunk így: „Szenteltessék meg a te neved!” Ebből a kérésből – az elsőből:
„Szenteltessék meg a te neved!” – kihalljuk Jézus egész csodálatát az Atya
szépsége és nagysága iránt, és azt a vágyát, hogy mindenki elismerje és szeresse
őt olyannak, amilyen valójában. Ugyanakkor azért esdeklünk, hogy az ő neve
bennünk, családunkban, közösségünkben, az egész világon szenteltessék meg. Isten
az, aki megszentel, aki szeretettel átalakít bennünket, ugyanakkor nekünk is
szerepünk van, mi vagyunk azok, akik tanúságtételünkön keresztül kinyilvánítjuk
Isten szentségét a világban, jelenvalóvá téve az ő nevét. Isten szent, de ha mi
nem vagyunk szentek, ha a mi életünk nem szent, az súlyos inkoherencia! Isten
szentségének tükröződnie kell tetteinkben, életünkben! „Én keresztény vagyok,
Isten szent, de én rengeteg csúnya dolgot teszek”, nem, ez semmit nem használ,
sőt ártalmas is, mert megbotránkoztat és nem segít [másokat].
Isten
szentsége terjedőben lévő erő, és mi azért könyörgünk, hogy gyorsan bontsa le
világunk gátjait. Amikor Jézus prédikálni kezd, az első, aki megfizeti ennek
következményeit, a gonosz, aki a világot sújtja. A gonosz szellemek átkozódnak:
„Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom,
ki vagy: Isten Szentje!” (Mk 1,24). Sosem látott az ember ilyen szentséget:
amely nem önmagáért aggódik, hanem kifelé irányul. Olyan szentség – Jézus
szentsége –, amely koncentrikus körökben terjed, mint amikor követ dobunk egy
tóba. A gonosz napjai meg vannak számlálva – a gonosz nem örök –, a gonosz nem
árthat többé nekünk: megérkezett az erős ember, aki birtokba veszi házát (vö. Mk
3,23–27). És ez az erős ember Jézus, aki nekünk is megadja az erőt, hogy
birtokba vegyük belső házunkat.
Az ima
minden félelmet elűz. Az Atya szeret bennünket, a Fiú ég felé tárja karját a mi
karjaink mellett, a Lélek a világ megváltásán dolgozik titokban. És mi? Mi nem
bizonytalankodva támolygunk. Van egy nagy bizonyosságunk: Isten szeret engem;
Jézus életét adta értem! A Lélek bennem él! Ez a nagy bizonyosság! És mi van a
gonosszal? Fél.
Milyen
szép ez!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír