A Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. 2019-ben nagyböjti üzenetének témája: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19).
„Maga a
természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását”
Ferenc pápa nagyböjti üzenete
A Szentatya évről évre üzenetet intéz a
katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. 2019-ben nagyböjti üzenetének témája:
„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19).
Kedves
testvérek!
Isten minden esztendőben Édesanyánk, az
Egyház által a „hívőknek azt a kegyelmet juttatja, hogy a húsvétot a Szentlélek
örömében várják” és „megtisztult szívvel az élet teljességére jussunk Jézus
Krisztus, a mi Urunk által” (vö. nagyböjti 1. prefáció). Így egyik
húsvéttól a másikig a megváltás teljessége felé haladunk, melyben Krisztus
húsvéti misztériumának köszönhetően már részesültünk: „Mert megváltásunk még
reménybeli” (Róm 8,24). Az üdvösség e titka, ami már földi életünk során is
működik bennünk, egy dinamikus, az egész teremtést és a történelmet is átfogó
folyamat. Sőt, ahogy Szent Pál apostol megfogalmazza: „Maga a természet
sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19). Ennek kapcsán
szeretnék néhány gondolatot megosztani, hogy ezek kísérjenek minket a megtérés
útján az előttünk álló nagyböjti időszakban.
1. A teremtés megváltása
Krisztus halálának és feltámadásának, a
húsvéti szent három napnak az ünneplése mint az egyházi év csúcspontja annak
tudatában hív minket megélni az előkészület idejét, hogy a Krisztushoz való
hasonlatosságunk (vö. Róm 8,29) Isten irgalmasságának mérhetetlen ajándéka.
Aki Isten gyermekeként, megváltott
emberként él, aki hagyja magát a Szentlélek által vezetni (vö. Róm 8,14), aki
Isten törvényét, kezdve a szívünkbe és a természetbe írt törvénytől, felismeri
és tettekre is váltja, annak élete a teremtett világ javára fog
szolgálni, és részt kap a teremtés megváltásának művében is. A teremtés emiatt
is várja – ahogyan Szent Pál írja – Isten fiainak megnyilvánulását, ami arra
utal, hogy mindazok, akik Jézus húsvéti titkának kegyelmét befogadták, a maga
bőségében élvezik gyümölcseit, és meghívást kaptak arra, hogy annak teljességét
az emberi élet megváltásában maguk is elnyerjék. Amikor Krisztus szeretete a
szentek életét – a lélek, a szellem és a test dimenziójában – átformálja, ők
Istent dicsőítik, és imádságukba, szemlélődésükbe, művészetükbe a teremtményeket
is bevonják, ahogyan ez Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában (vö. Laudato
si’ kezdetű enciklika, 87.) csodálatosan megmutatkozik. Sajnos ebben a
világban a megváltás alkotta harmóniát szüntelenül fenyegeti a bűn és a halál
negatív hatalma.
2. A bűn pusztító hatalma
Ha nem Isten gyermekeiként élünk, akkor
gyakran pusztító módon viselkedünk felebarátainkkal és más teremtményekkel – és
magunkkal – szemben is, mivel többé-kevésbé tudatosan abból indulunk ki, hogy
mindent a magunk kedve szerint használhatunk. Emiatt eluralkodik a
mértéktelenség, és az így kialakuló életmódunkkal túllépünk azokon a határokon,
amelyek tiszteletben tartását ember voltunk és a természet maga is megkívánná.
Engedünk a határtalan vágyaknak, amelyekkel a Bölcsesség könyve a hitetleneket
jellemzi, azokat, akik cselekedeteikben sem Istenre nem gondolnak, sem pedig
reményük nincs a jövőre nézve (vö. Bölcs 2,1–11). Ha nem adjuk át magunkat újra
és újra a húsvéti ünnepnek, és nem tartjuk szemünk előtt a feltámadást mint
célt, akkor nyilvánvaló, hogy végül a „mindent és azonnal” és a „mindig
többet birtokolni” logikája győzedelmeskedik.
A bűn minden rossz okozója, mint azt
mindnyájan jól tudjuk. Amikor először felütötte a fejét, megtört az emberek
közössége Istennel, egymással és a teremtett világgal, amelyhez testünk révén
különösen is kapcsolódunk. Az Istennel való kapcsolat megrendülésével az
emberiség és a számára elgondolt környezet között fennálló harmónia is csorbát
szenvedett, az Édenkert pedig pusztává vált (vö. Ter 3,17–18). Ebben az esetben
arról a bűnről van szó, ami az embert arra vezette, hogy magát tartsa a teremtés
istenének, úgy lássa magát, mint abszolút uralkodót, és a világot nem az Isten
által meghatározott célra, hanem saját érdekében, illetve embertársai és más
teremtmények kárára használja.
Ha Isten törvényét, ami a szeretet
törvénye, elhagyjuk, akkor a hatalmasok törvénye fog érvényre jutni. A bűn, ami
az emberek szívében lakozik (vö. Mk 7,20–23) – és kifejezésre jut a
kapzsiságban, a mértéktelen jólét utáni vágyban, a közönyösségben a mások és
gyakran a saját boldogulásunkkal szemben – a teremtett világ, az embertárs és az
ember által létrehozott környezet kizsákmányolásához vezet a kielégíthetetlen
mohóság következtében, ami minden kívánság teljesülését jogosnak tartja, és
előbb vagy utóbb elpusztítja azt is, akit uralma alá vetett.
3. A megbocsátás és a bánat gyógyító
ereje
Mindezek miatt a teremtés számára sürgető,
hogy Isten fiai és leányai, mindazok, akik „új teremtéssé” váltak,
megnyilvánuljanak: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi
megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17). E megnyilvánulás által a teremtés
maga is húsvéttá válhat, megnyílhat az új földnek és új égnek (vö. Jel
21,1). A húsvéti út éppen arra hív minket, hogy keresztény arcunkat és
keresztény szívünket megújítsuk a bánat, a megtérés és a megbocsátás által, és
így a húsvéti misztérium kegyelmének teljes gazdagságát megélhessük.
Ez a „türelmetlenség”, a teremtés
várakozása beteljesül, amikor Isten fiai megnyilvánulnak, vagyis minden
keresztény és minden ember elszánja magát arra, hogy a megtérés e „szülési
fájdalmát” magára vegye. Az egész teremtett világ velünk együtt „fel kell hogy
szabaduljon a mulandóság szolgai állapotából az Isten fiainak dicsőséges
szabadságára” (Róm 8,21). A nagyböjt a megtérés szentségi jele. Arra hívja a
keresztényeket, hogy a húsvéti misztériumot a saját személyes, családi és
társadalmi életükben tartalmasabban és konkrét formába öntve megvalósítsák,
különösen is a böjt, az imádság és az alamizsnálkodás által.
Böjtölni annyit tesz, mint
megváltoztatni magatartásunkat embertársainkkal és a teremtményekkel szemben:
attól a kísértéstől, hogy mindent „felfaljunk”, eljutunk az arra való
alkalmasságig, hogy szeretetből szenvedjünk, ami be tudja tölteni szívünk
ürességét. Imádkozni nem más, mint megtanulni lemondani a
bálványimádásról és az egónk önelégültségéről, és beismerni, hogy szükségünk van
az Úrra és az ő irgalmára. Az alamizsnálkodás annyit tesz, mint hogy
túllépünk azon a balgaságon, hogy csak magunknak élünk, csak magunknak halmozunk
fel abban a téveszmében élve, hogy így biztosíthatjuk a jövőt, ami nem is a
miénk. Ezekkel az eszközökkel ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben,
amelyet Isten a teremtett világba és a szívünkbe vésett: szeretni őt, a
testvéreinket és az egész világot, és ebben a szeretetben megtalálni a valódi
boldogságot.
Kedves testvérek, Isten Fiának
„nagyböjtje” a teremtés pusztaságába való belépés volt, azért, hogy azt
újra Isten jelenlétének kertjévé tegye, azzá, ami a bűnbeesés előtt volt
(vö. Mk 1,12–13; Iz 51,3). Böjtünk során mi is ezt az utat szeretnénk bejárni,
azért, hogy a teremtett világnak elvigyük Krisztus reménységét, aki azt „a
mulandóság szolgai állapotából felszabadította az Isten fiainak dicsőséges
szabadságára” (Róm 8,21). Ne hagyjuk, hogy ez az alkalmas idő haszontalanul
teljen el! Kérjük Isten segítségét, hogy rátaláljunk a valódi megtérés útjára.
Hagyjuk el az önzést és az önmagunkra irányuló figyelmet, és forduljunk Jézus
húsvétja felé; váljanak szükséget szenvedő testvéreink felebarátainkká, akikkel
testi és lelki javainkat megoszthatjuk. Így életünk konkrét cselekedeteiben
megvalósul Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelme, és ezzel az ő
átalakító erejét a teremtésre is lehívjuk.
Vatikánváros, 2018. október 4-én,
Assisi Szent Ferenc ünnepén
Ferenc pápa
Forrás: MKPK
Sajtószolgálat
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír