1919 tavaszán az országot körbekerítették már a demarkációs vonalak, amelyeket általában ott szoktak meghúzni, ahol a harcok leállása idején a szemben álló felek arcvonala volt. De Magyarország területén egyetlen idegen katona sem volt, amikor a frontokon megállt a küzdelem. Amikor szétszéledt a honvédsereg, minden irányból megindultak ellenünk, s nyíltan beszélték, hogy ezt is meg azt is elfogják csatolni tőlünk.
Visszapillantó
Mit vétettünk?
1919 tavaszán az országot körbekerítették már a demarkációs vonalak, amelyeket
általában ott szoktak meghúzni, ahol a harcok leállása idején a szemben álló
felek arcvonala volt. De Magyarország területén egyetlen idegen katona sem volt,
amikor a frontokon megállt a küzdelem. Amikor szétszéledt a honvédsereg, minden
irányból megindultak ellenünk, s nyíltan beszélték, hogy ezt is meg azt is
elfogják csatolni tőlünk. Meg is tették, még mielőtt Trianon rá tette volna az
egész gyalázatra a pecsétet. Hogy ez a helyzet mit váltott ki a magyarokból, azt
jól mutatja a Pesti Hírlap 1919. március elsejei vezércikke. De hogy ne csak egy
lap tükrében lássuk a múltat, idézek a Budapesti Hírlap március 6-ai
vezércikkéből is.
A
cikk erős érzelmi felütéssel kezdődik: „Járunk-kelünk, mint az árnyék.
Lakótársunk a kétségbeesés, szomszédunk a megőrülés. Ha egymás szemébe nézünk,
néma szótlansággal is azt kérdezzük egymástól: quo vadis. Mi lesz velünk és
gyermekeinkkel?” Ezt követően azonban a cikk felteszi az igaz, a nemezti
önismeretet kívánó nagy kérdést: „Mit vétkeztünk s hol és miben
követtük el azt a históriai nagy bűnt, a minek következménye ez a romlás, ez a
pusztulás és mindama borzalom, a mivel egy ötödféléves háború mérhetetlen
szenvedése nyomán most a békeszerzés kálváriáján sújt le reánk az irgalmatlan,
ellenséges végzet?”
Persze erre a kérdésre akkor, 1919 tavaszának teljes bizonytalanságában, kétség
és remény között őrlődve nem lehetett felelni.
Nagyobb baj, hogy mint nemzet a mai napig nem feleltünk. Megfogalmazták ugyan
többen a feleletet, de nemzeti közmegegyezés nem alakult ki. Úgy vélem, soká nem
is történik ez meg, mert ugyan kétségtelenül követtünk el hibákat, nem is
kicsiket, de azokhoz képest a kirótt büntetés finoman szólva is aránytalan, de
használhatjuk a szót, igazságtalan, sőt gyalázatos.
Rákosi Jenő lapja az idejekorán feltett kérdésre költői kérdéssorozattal felelt:
„Hiba
volt-e, hogy Kelet bátor fiai ezer évnek előtte idehúzódtak s a Kárpátok
koszorúja alatt idegen fajok között, és a népvándorlás nyugtalan országútján
hazát alapítottak és erős szervezettel nemzeti államot alkottak?”
Nyilván nemmel felelünk erre. De van a kérdésben egy kifejezés, amelybe bele
lehet, sőt bele is kell kapaszkodnunk. Nemzeti állam. Mit értünk a
középkori Magyarországon nemzeti állam alatt? S mit jelent ma szomszédaink
alkotmányában a nemzet állam kifejezés.
Köteteket lehetnek és kellene erről írni, konferenciák sorozatát tartani, majd
televíziós ismeretterjesztés után nagy nyilvános „Ki mit tud?” jellegű versenyt,
hogy a vita végeredménye köztudomású legyen, s helyet kapjon a tankönyvekben is.
Mégpedig azonos tartalommal Szlovákiában, Romániában, Szerbiában s az összes
szomszédunknál.
Száz éves program, legyinthet rá valaki. De a közhely megtanít, hogy a
leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik, s ha meg nem tesszük az elsőt, akkor
biztosan nem érjük el az utolsót. Az is kétségtelen, hogy ez a kis jegyzet nem
oldhatja meg a problémát. Annyira azonban talán vállalkozhatok, hogy kimondjak
egy tételt: Magyarország a honfoglalástól fogva többnemzetiségű állam volt, s a
kisebb-nagyobb súrlódásokat nem számítva voltaképp békességben éltek a külön
nyelvű, külön szokású népek a magyar király uralma alatt. Ennek az együttélésnek
a titkát kell megfejtenünk, ennek az egyensúlynak a felborulását kell
megértenünk, az abban viselt felelősségünket elismernünk, s akkor kereshetjük az
együttélés megvalósítható formáit a mai, merőben más jogi környezetben. Ideje
volna.
Surján László