Axel Munthe híres önéletrajzi regényében elmondja, milyen öröm volt számára, hogy sikerült villája kertjében egy szfinxet elhelyeznie. Akit jó sorsa elvezet ebbe a csodaszép környezetbe, ma is odaállhat az évezredes szobor mellé és vele merenghet múlton és jövendõn. Jó lenne persze az arcába nézni, de úgy van elhelyezve, hogy nem ránk néz, hanem helyettünk. Vagy velünk.
Surján László
A
szfinx szemével I.
Axel
Munthe híres önéletrajzi regényében elmondja, milyen öröm volt számára, hogy
sikerült villája kertjében egy szfinxet elhelyeznie. Akit jó sorsa elvezet ebbe
a csodaszép környezetbe, ma is odaállhat az évezredes szobor mellé és vele
merenghet múlton és jövendõn. Jó lenne persze az arcába nézni, de úgy van
elhelyezve, hogy nem ránk néz, hanem helyettünk. Vagy velünk.
Ha
a szfinx jövõt fürkészõ tekintete a magyar világra vetül, akkor két komoly
kérdés merül fel. Leszünk-e Pannóniában úgy ötven, száz, ezer év múlva? Ha igen
a környezõ népekkel fogunk-e marakodni, vagy velük vállvetve tesszük szebbé a
világnak ezt a ránk bízott szegletét?
Sorskérdéseink legfontosabbika, a népesedés, nem tárgya ennek az
eszmefuttatásnak. Most uniós, illetve regionális kapcsolataink állása a témánk.
Ebben az írásban az Unión belüli megítélésünkrõl lesz szó.
Amióta
a hazai baloldal elvesztette belpolitikai mozgásterét, és olyan terepet
keresett, amelyen a siker reményével fordulhat ellenünk, megnõtt a magyarok
érdeklõdése és egyben érzékenysége hazánk nemzetközi megítélésével kapcsolatban.
Sokan teszik fel a kérdését: milyen valójában a mi megítélésünk odakint?
Mielõtt errõl mondanék valamit, megfordítom a kérdést: Milyennek látjuk mi a mai
nyugati világot?
Ez
a világ számunkra kiábrándító. Sokféle válságról szoktak beszélni, pénzügyi,
gazdasági, morális válságról. Valójában Beke Mihály András megfogalmazása
szerint „sokkal többrõl van szó: Európa elrablásáról. A föníciai királylány
megbecstelenítésérõl. Az európai civilizáció válságáról. Az alapértékeiben, a
családjában, hitében, nemzeti és immár nemi mivoltában is végtelenül
elbizonytalanított európai ember válságáról. Egy nevetségesen kegyetlen
válságról: a svédországi óvodákban a fiúk számára is kötelezõ
„szoknya-napokról”, a kocsmává alakított angol és ír templomokról, az egyéni
szabadságjogok új vallásáról. Mindehhez párosul a politikai felelõsök
felelõtlensége és büntetlensége okozta morális válság.” Kultúra? Nem az érték
számít, hanem a nézõszám. Soha ilyen hathatós eszközök nem álltak rendelkezésre,
hogy növeljük a népesség kulturális színvonalát, ehelyett soha ilyen gyors
ütemben nem helyettesítették az értéket a giccsel, az élet kultúráját a halál
kultuszával.
Ha
pedig ez így van, ugyan mit számít, hogy õk hogyan vélekednek rólunk? Erkölcsi
szempontból valóban lerázhatjuk magunkról a kritikájukat, mint kutya a vizet,
politikai és gazdasági szempontból a kérdést nem lehet ilyen egyszerûen
megoldani. A negatív megítélés gazdasági kárai, legalábbis makroszinten nem
észlelhetõk. A politikai mezõ kényesebb. Nem tesz jót, ha vezetõ politikusok
negatív kijelentéseket tesznek. Bekerültünk az európai pártpolitika ütközõ
zónájába. Két egymást követõ európai választáson a Fidesz-KDNP listája volt az
Európai Néppártban a legeredményesebb.
Érthetõ, hogy az elöl állót ütik leginkább. Ezekben a csatákban a Néppárt mindig
kiállt mellettünk, s nincs jele annak, hogy ez megváltozna. Észleljük, hogy
nagyon keményen próbálnak leválasztani minket, és nem válogatnak az eszközökben.
Egyes képviselõk személyes gyõzködésétõl hamis sajtóhírek gyártásáig már
mindennel találkoztunk. Az antiszemita, az antidemokrata, a diktátor, a
nacionalista gyakorta elõkerülõ szitokszavak. Ez a számos öv alatti ütéssel is
próbálkozó támadás sorozat kisebb részsikereket ért ugyan el, de még egy
komolyabb csatanyerésre sem futotta, háborúnyerésrõl pedig végképp hiába
álmodoztak. Fenyegetésben persze bõven volt részünk, s nem lehet megjósolni,
hogy ezen a téren mit hoz a jövendõ, hiszen az ellenfél gátlástalan, s a
nemzetközi médiába nagyon is jól be van ágyazódva. Tapasztaljuk, hogy minden
szavunkat kiforgatják és olyan formában tálalják, hogy az valóban felháborít
mindenkit, aki nem kételkedik a rólunk szóló hírek igazságában. Politikai
barátainknak hovatovább kellemetlen, hogy nekik kell minket megvédeni, és azt
szeretnék, ha nem szerepelnénk az európai sajtó politikai botránykrónikáiban.
Emberileg érthetõ ez, de nem számol rágalmazóink gátlástalanságával. A hazai
baloldal itthon már elveszítette a hitelét, de európai téren még nem. Ezen a
színpadon mi a folyamatos támadások kivédésével voltunk és vagyunk elfoglalva,
de gyõzni csak akkor tudunk, ha ellentámadásaink nyomán ott kint is hiteltelenné
lesznek.
De
nem intézhetjük el ennyivel ezt a kérdést. Most ismét Beke Mihály Andrástól
kölcsönzöm a szavakat: „Lehet, hogy a közép-európai népek tisztábbnak megmaradt
ítélõképessége, morális erõtartalékai alkalmasak a nyugati politikák
kiigazítására, a morális válsággal való szembenézésre? Lehet, hogy most Kelet
tehet ajánlatokat, a Nyugat dolga lenne, hogy figyelmesen meghallgassa azokat?”
Merész felvetés, de mentségem, hogy ezt nem én, még csak nem is Beke Mihály
András fogalmazta meg, hanem az Európai Néppárt kiemelkedõ politikusa, a belga
Leo Tindemans. Az õ több mint két évtizedes véleménye mostanában kezd
megvalósulni. Olyan világ érkezett hozzánk, amikor szakmai hibák és a bankok
profitéhsége családok tömegének a megélhetését kezdte veszélyeztetni. Büszkén
lehetünk egy olyan állam polgárai, ahol az üzleti tisztességtelenség nemcsak
elvben, nemcsak szavakban tilos, hanem felelni is kell érte. Milyen hírünk van
Európában? Ezt nem Cohn Bendit hisztérikus kitörésein ítélem meg, hanem azokon
az elismerõ szavakon, amelyek a magyarországi bank adóztatás vagy épp a
devizahitelesek problémájának magyar kezelés kapcsán fogalmazódtak meg a
brüsszeli képviselõkben.
{mos_ri}