Böjte Csaba testvér üzenete advent napjaira

Adventi
gondolatok – december 14.

Az önfeledt játék öröme!

A
gyermekvédelmi munkánk kezdetein, szinte folyamatosan a gyermekek között voltam,
de vasárnap este mindig félrevonultam a szerzetes társaimmal. Persze a gyermekek
kíváncsian kérdezték, hogy miért nem jöhetnek velem.

Próbáltam a tõlem telhetõ
legbölcsebben elmondani nekik, hogy ugye én szerzetes vagyok, és ilyenkor
vasárnap este nekem is kell egy kis rekreáció. Na de az micsoda? - kérdezték
kíváncsian a gyerekek. Kreáció egy latin szó, amelyik igazából teremtést jelent,
a rekreáció az újrateremtést jelent, mondtam nekik nagyon bölcsen! A gyermekek
kíváncsiak, és õket ez a bölcs latin szófejtés egyáltalán nem nyugtatta meg,
ezért szépen meglesték a mi ténykedésünket. Aztán hétfõn jöttek nagy kajánul és
kacagva mondták, hogy lebuktunk, mert ott semmi kreáció nem volt, õk világosan
látták a kulcslyukon, hogy mi römiztünk, sört ittunk, és nagyokat kacagtunk!
Magamhoz öleltem a gyermekeket és megpróbáltam megmagyarázni nekik, hogy a
szerzetesek õsi szokása szerint nem csak imádkoznunk kell együtt, hanem vidáman
szórakoznunk is. Elmondtam, hogy akik nem tudnak jókedvûen együtt egy pohár bort
meginni, vidáman játszani, elbeszélgetni, azok nagy bajban vannak! Mert az a
közösség, ahol nincs jókedv, öröm, vidámság, az a közösség meg fog szûnni,
összefog omlani! És biza az egész hetes munka, rohanás, erodálja a
kapcsolatainkat, elfáraszt mindenkit, ezért a vidám, örömteli együttlét az
egészen biztos, hogy mindannyiunkat, de még a közösségünket is képes
újjáteremteni, megújítani!

Sokszor elcsodálkozom, hogy
a gyermekek mennyit tudnak játszani. Nincs olyan fájdalmas, szomorú helyzet,
amibõl egy gyermek ne tudna egy kis pajkos jókedvvel vidám játékot fabrikálni.
Néhány évvel ezelõtt, egy hatalmas felhõszakadás után, egy kis patak sok
fájdalmat okozott, házakat vitt el, és sajnos több embert is megölt. Az árvíz
után én is elmentem ezekbe a falvakba, és döbbenten néztem a pusztítást, mit
néhány perc alatt az özönvíz maga után hagyott. A házukat, mindenüket elvesztett
embereknek felkínáltam, hogy a kis gyermekeiket szeretettel befogadom a
gyermekvédelmi otthonunkba, míg a törmelék alól kiássák otthonukat. Egy busz
gyerekkel útra keltünk, bennem végtelen szomorúság volt, vezettem az autót és
egyszer csak hallom, hogy vidám gyermekkacagás töri meg a csendet. Az egyik
fiúcska huncutul mosolyogva mesélte, hogy édesanyjával sokat imádkozott egy
autóért, aztán csak eleredt az esõ, és a hatalmas víz egy szép piros autót
hozott az ablakon keresztül, be a házba. A gyerekek elkezdtek kacagni,
hahotázni, és én éreztem, hogy a bánat, szomorúság, akár a tavaszi hó a
napfényben, elolvad a szíveinkben. Újabb és újabb történetek jöttek, az egyik
fiúcska elmesélte, - s most megpróbálom szó szerint idézni a gyermeket - , hogy
“neki az árvízben az tetszett a legjobban, amikor nagymama kereste a szekrényt"!
Kérdõen néztem rá, mire õ elmesélte, hogy nagymama a rekkentõ nyári melegben
egész nap mosott, majd a száraz ünnepi ágynemût szépen ki is vasalta, s neki
mind gyereknek be se volt szabad mennie a tiszta szobába, nehogy összekenje a
kifehérített, kikeményített fehér vásznakat. Aztán mikor minden kész volt és
bekerült a nagy szekrénybe, akkor jött az esõ és a nagy víz be az ablakon, és
mindent elvitt, nagymama meg csak állt a ház közepén és kérdezte, hogy hol a
szekrény a szépen összefogott ruhákkal? Önmagában egy tragédia, de a feszültség
alól kitörni akaró gyermeki, tiszta lélek, hahotázva kacagta ki az élet
nehézségeit. Hallgattam a gyermekeket és megértettem, hogy miért is állított
elénk egy játszó, vidám gyermeket a Mester!

Igen, Isten drága ajándéka
az önfeledt játék öröme, melyet két kézzel kínál fel Isten mindannyiunknak,
nincs életünkben olyan pech, melyet a pajkos, játékos jókedv ne tölthetné be,
legyen az életünk elsõ, vagy utolsó perce!

Gondviselõ Mennyei
Atyánkban bízva, istengyermeki méltóságunk feljogosít arra, hogy játszva,
kacagva, jókedvû örömben éljük életünket!

Szeretettel,

Csaba t.